Székesfehérváron nyert a Debrecen

A fehérváriaknál Mezey György vezetőedző tartotta magát ígéretéhez: a lehetőségek szerint az általa legerősebbnek vélt kezdő tizenegyet dobta csatába, amelyből sérülés és betegség miatt hiányoztak néhányan a kulcsemberek közül. Nem úgy a túloldalon, ahol Herczeg András klubmenedzser bátrabban adott lehetőséget a bizonyításra és a rutinszerzésre olyanoknak, akikre a bajnoki menetelés során nem számít annyira. Bár az is lehet, a hajdúságiaknál csak a meghatározók kaptak egy kis plusz pihenőt, tekintve a bajnokságban előttük álló nehéz feladatokra.

De azért azt a pszichikai tényezőt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a Debrecen a bajnokságban hazai pályán fogadja majd az aranyéremért folytatott versenyfutásban legnagyobb és talán egyetlen riválisát, a bajnoki tabella élén álló Videotont. Amennyiben a debreceniek Székesfehérváron kikaptak volna, az aligha tett volna jót a játékosok önbizalmának. Viszont ha a „cseresornak" sikerül valamilyen biztató eredményt elérni, az az első csapatnak is erőt adhat: „ha a kispadozóknak összejött, akkor ők sem adhatják alább". Nos, a tarcsik megtették a magukét, elkapták a Videotont. Bár ez csupán annyira az ő érdemük, mint amennyire kritika is egyben a fehérváriak pocsék helyzetkihasználását illetően.

A 6. percben gyors góllal kezdett a Debrecen, még mielőtt bármi érdemi történhetett volna némi mezőnyjátékon kívül. Yannick szánta rá magát távoli lövésre, húsz méterről leadott, bal alsóba tartó löketét Tomas Tujvel vetődve hárította, a kipattanóra azonban Szilágyi Péter robbant be jó ütemben, és a földről felkelő fehérvári kapust megelőzve hét méterről a hálóba helyezett. (0–1)

A hátrányba került házigazdák a labdát gyorsan járatva próbáltak a kapu közelébe kerülni, ez több alkalommal is összejött – a legközebb Lipták Zoltán közeli fejesénél jártak az egyenlítéshez –, de leginkább naggyá tették a jó felépítésű, a játékkal együtt élő, bár az egyik kifutásnál azért bizonytalannak tetsző Djordje Panticsot.

A 25. percben Komlósi Ádám a labda fedezése közben terítette le Lencse Lászlót, a kissé ideges fehérvári kispad egy emberként ugrott fel – maximum egy alapvonalhoz közeli szabadrúgás lehetett volna belőle –, ami megmutatta, a hazaiaknak nem igazán tetszik az, ami a pályán játék címén történik. A mezőnyben gyors és gördülékeny támadójátékot bemutató házigazdák a kapu elé érve, a helyzetek befejezésénél kifejezetten meddőnek bizonyultak.

A 34. percben aztán jött a feketeleves: Yannick a bal szélről ezúttal élesen középre centerezett, érkezett Szilágyi, aki második helyzetét is góllal fejezte be. (0–2)

A félidő zárásaként a 38. percben Szakály Dénes a kezdőkörből, nagy lendülettel robogott át a komplett vendégvédelmen, de gólig már ő sem jutott. Pantics ezt a lövést is védte. Igaz, ennél sem volt túl nehéz a dolga, hiszen nem volt igazán helyezve a labda.

A fordulás után nem tudott olyan markáns támadójátékot felmutatni a Videoton, mint korábban. Bár ebbe már erősen közrejátszott, hogy az első félidőhöz képest a védekezésre is jobban összpontosítottak a házigazdák. Egy újabb gólt hozó debreceni kontra alighanem végleg megpecsételte volna a sorsukat.

A percek azonban peregtek, a Videoton játéka nem hozott változást: ami a mezőnyben elégnek bizonyult, az a kapu előtt kevésbé. Hogy azt ne mondjuk, semennyire. Ekkor már Panticsnak sem akadt annyi és olyan komoly dolga, mint az első felvonásban, és a fehérvári támadások sem viselték magukon azt a mindent elsöprő erőt, ami a gólszerzéshez, hovatovább az egyenlítéshez feltétlenül szükséges lett volna.

A találkozót megérdemelten nyerte a Debrecen, mert szervezett játékot bemutatva kevéske helyzetéből a lehető legtöbbet kihozta. A Videotonnál nem történt tragédia, de figyelmeztetésnek, okulásnak alighanem jó lesz ez a találkozó: akad még tanulnivalójuk. Nem szabad ilyen „könnyű" gólokat adni az ellenfélnek, a helyzeteket pedig be kell lőni. Legalább a felét...