Dárdai: A Hertha feljutása a fontos, nem az én búcsúmeccsem

– Ha már nem kellett elutaznia Portugáliába, gyanítom, még idehaza, Pécsett élvezi a váratlanul meghosszabbodott szabadságát.
– Sajnos téved: mivel a fiaimnak hétfő reggel az iskolában, illetve az óvodában volt jelenésük, vasárnap vissza kellett térnünk Berlinbe – jelentette Dárdai Pál. – S abban sincs igaza, hogy váratlanul alakultak úgy a dolgok, ahogy, hiszen a forgatókönyvet már korábban egyeztettem Markus Babbel vezetőedzővel, valamint a vezérkarral. Elárulom, minden úgy történik, ahogy azt szeretném.

– Ne mondja, hogy nem róná a kilométereket az edzőtáborban!
– Az ősszel egyszer sem léphettem pályára a fájó bokám miatt, az előző idényben pedig mindössze tizenegy bajnokin játszhattam – akárhogy is nézem, az elmúlt másfél esztendőt gyakorlatilag egy lábon ugráltam végig. Hogy őszinte legyek, a napi két tréninggel járó szenvedés már nem hiányzik. December huszonnyolcadikán, huszonkilencedikén és harmincadikán azért még becsülettel „végigtoltam" az edzéseket, habár visszaélve azzal, hogy Markus Babbel már nem egyszer jelezte, nem kell az összes gyakorlatot megcsinálnom, most először az utolsó foglalkozás záró részét önként kihagytam, ugyanis gyorsan össze akartam pakolni a cuccaimat.

– Hogy senki ne lássa könnyezni?
– Dehogy, csupán siettem, hogy minél hamarabb elindulhassak Pécsre...

– Isten őrizz, hogy csöpögős lányregénybe torkolljon a beszélgetés, de ahogy rámolt ki a szekrényéből, csak elszontyolodott.
– Mi okom lett volna szomorkodni? Engem nem tettek lapátra, épp ellenkezőleg: ragaszkodnak hozzám. Hogy mást ne mondjak, amikor hétfő reggel lementem a pályára, előbb Hans-Peter Jakob, a Hertha-akadémia vezetője szólt, hogy tavasszal az U7-es együttestől kezdve az U23- asig mindenütt töltsek el egy hetet, nézelődjek, ismerkedjek meg mindennel és mindenkivel, sőt tartsak edzéseket is, majd Karsten Heine, az amatőrök szakvezetője keresett meg azzal, hogy szíves örömest lát a gárda szezonnyitó, szerdai edzésén.

– Eleget tesz az óhajának?
– Mivel az egyik pillanatról a másikra nem lehet abbahagyni, alighanem ott leszek. A tréner egyébként rendkívül korrekt volt, közölte, hogy akkor látogathatom a gyakorlásokat, amikor úgy tartja kedvem. Meglátom, mire lesz időm és energiám.

– A Hertha II-ben is tudna ugyanazzal a motivációval futballozni, mint egy-két éve a Bundesliga élklubjai ellen?
– Bárki ellen játszom, addig futok és hajtok, amíg bírom, szégyellném magam, ha lötyögnék. Ám ha akad majd egy tehetséges legény, akinek a fejlődését esetleg hátráltatja, hogy az irántam érzett tisztelet okán az edző inkább engem szerepeltet, azonnal félreállok. Számomra ma már úgysem a játék az elsődleges, hanem a jövőm, amit a nyártól érvényes, további két esztendőre szóló szerződésem miatt a Hertha edzőjeként alapozhatok meg. Kevesen kapnak ekkora ajándékot a sorstól.

– Ha azt mondom, hogy május tizenötödike, tizennégy óra, Hertha–Augsburg?
– Azt felelem, Markus Babbel kissé elhamarkodottan nyilatkozott úgy a minap, hogy jár nekem egy búcsúmeccs, és ezért az utolsó fordulóban mindenképpenen beállít. Mert mi van akkor, ha azon a mérkőzésen múlik a feljutás, és az első perctől fogva az utolsóig mindenkinek a hátsóján kell csúsznia a sikerhez? Szóval, ne Dárdai Pál legyen az első, hanem a csapat! Az persze szép lenne, ha addigra eldőlne, hogy visszatérhetünk az élvonalba, mert akkor hetvenezer néző előtt még egyszer, utoljára csak összekapnám magam...