László Csabát itthonról nem keresték, Skóciában folytathatja

László Csaba sikeres szezont követően furcsa körülmények között távozott a skót Heartstól, még anyagi jellegű vitának is elébe nézett.

„Azóta már sikerült elhúzódó vitától mentesen lezárni a dolgot, tulajdonképpen nem is volt nagy gond, de azért jó, hogy már rendeződött – árulta el a Nemzeti Sport Online-nak a 47 éves tréner. – Sőt, a mai napig baráti kapcsolatot ápolok az elnökkel, gyakran hív, kikéri a véleményemet. Mint ahogyan a történtek ellenére baráti maradt a viszony a Charleroi tulajdonosával is, akivel éppen a napokban beszéltem. Kifejezetten jólesett, hogy a munkámról és rólam is csak a legjobbakat nyilatkozta az újságokban, amikor szerződést bontottunk. Illetve nem bontottuk fel hivatalosan, csak már nem én edzem a csapatot egy ideje.”

A magyar szakember öt hónapig dolgozhatott a belga élvonalban, ahol a cél a bentmaradás kiharcolása volt. A kezdeti nehézségek után a folytatás már jól sikerült, de László Csabának nem lehetett maradása.

„Úgy érzem, a tulaj picit elkapkodta a döntését. Amikor eljöttem, két mérkőzésünk volt hátra, amelyeken reális esélyünk volt annak a hat pontnak a begyűjtésére, amellyel elérhettük volna a célunkat, és odaérhettünk volna a tizennegyedik helyre. A csapattal és a közönséggel is közös hullámhosszon voltunk, százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy összejött volna a hat pont. Ezzel szemben lett belőle egy pont, és játszhatnak most a kiesési osztályozón, ráadásul az ideiglenesen kinevezett Balog Tibor után érkező Kovács Zoltán sem áll már a csapat élén. Fontos mérkőzés előtt hozta meg az elnök azt a döntését, hogy azon már ne én irányítsam a Charleroi-t. Ezzel nem tudtam egyetérteni, de mégis el kellett fogadnom. Mint ahogyan korábban a Heartsnál is így kellett tennem. Ez egy ilyen szakma. Az akkor éppen másodosztályban listavezető pécsieknél itthon azért váltottak, mert nem volt elég látványos a játékuk, de más dimenzióban gondolkodva a Német Kupa döntőjébe jutó és BL-negyeddöntős Schalke trénerének azért kellett mennie, mert a bajnokságban nem szerepelnek elég eredményesen. Hoz az élet és az elnök néha ilyen nem megérthető, legfeljebb elfogadható döntéseket, amiket az edzőknek muszáj elfogadniuk. Mármint azt, hogy ennek a lehetőségével együtt kell élniük és dolgozniuk, ez bármikor bekövetkezhet.”

A Skóciában az év menedzserének is megválasztott László Csaba a belgiumi kiscsapatnál való szerepvállalással talán többet veszíthetett, mint nyerhetett. Legalábbis presztízs szempontjából. Ezt a véleményt azonban csak részben osztja a tréner.

„Abban a szerencsés helyzetben lehettem korábban, hogy az adott viszonyokhoz képest mindig olyan csapatoknál dolgozhattam, amelyeknél magasra lehetett tenni a mércét, adott helyen a topszintet, vagy annak közvetlen közelét képviselték. Belgiumban is megvolt a lehetőség arra, hogy előrelépjünk, mint ahogyan meg is tettük. A téli erősítések után a tavaszi eredményeinket tekintve a negyedik-ötödik helyen álltunk volna, amiről a helyi szaksajtó is elismeréssel írt, az éremnek tehát mindig két oldala van. Mert ebben a feladatban igenis benne volt, hogy növelni tudom az ázsiómat edzőként, ami után majd azt mondják rólam: igen, ez is egy jó munkája. Bánom, hogy végül nem teljesíthettem be a küldetésemet, de annak azért örülök, hogy úgy tudtam átadni a gárdát, hogy kezében volt a lehetőség, megvolt a nyerő helyzete, csak nem tudott élni vele. Viszont nem velem bukott el a Charleroi, így nem kellett a hátsó ajtón keresztül elsomfordálnom. Valóban, benne volt annak a lehetősége, hogy veszítek a presztízsemből, de én olyan típus vagyok, aki szeret belépni az ehhez hasonló dolgokba. A kihívásokat el kell tudni fogadni, azoktól nem szabad megijedni. Sokan csak a tutit vállalják be, én is várhattam volna egy-két hónapot jobb ajánlatra. Viszont úgy értékelem a munkámat, hogy új közeget ismertem meg, ott ismerhettek meg engem is, és új feladattal szembesültem. A kiesés ellen küzdeni, erre hétről-hétre felkészíteni a játékosokat teljesen más szakmai munkát, de főként pszichés ráhangolást igényel. Szép feladat ez egy edzőnek, de azért vitathatatlanul nehezebb. Úgy érzem, edzőként tapasztaltabb, még erősebb lettem a belgiumi öt hónaptól.”

A jövőt illetően a lehetőségeket nem szűkítette be a belgiumi kitérő, most éppen ciprusi és skót ajánlat között hezitál az erdélyi születésű tréner.

„Vannak nem eléggé konkrét lehetőségek és kettő olyan, amely viszont már eljutott egy bizonyos stádiumba. Talán fél órája sincs, hogy egy ciprusi klubtól kerestek, már nem először, ahová ki kellene mennem tárgyalni. Engem viszont jobban érdekel a skót ajánlat, amelyet nevesíthetek is, lévén a Kilmarnockról van szó. Velük már tavaly nyáron is napi szinten voltam tárgyalásban, de akkor még képben volt esetemben a spanyol Rayo Vallecano, és a német Bochum. Utóbbi azonban kiesett, amely alapjaiban változtatott a vezetői koncepción, ha sikerült volna az első osztályban maradnia, én lettem volna az edző. Aztán a spanyol lehetőségből sem lett semmi, a Kilmarnock pedig időközben finn trénert szerződtetett. Ő aztán nemrégiben szövetségi kapitány lett hazájában, így ismét üres a kispad, az elnöknek pedig eszébe jutottam. Ismerem a skót viszonyokat, speciel most számomra ez érdekesebb lehetőség, mint a ciprusi.”

László Csaba elárulta: Magyarországon viszont senkinek nem jutott eszébe, de mivel mindenhol van edző, ezen nem is csodálkozik. Figyelemmel követi a magyar eseményeket, és soha nem felejti el, hogy a honi első osztály segítette őt külföldi munkához.

„A Videotonnak nagyon kinéz a bajnoki cím és a kupagyőzelem, más kérdés, mire jut majd nemzetközi színtéren. Bízzunk benne, minél messzebb, mert nagy szüksége van erre a magyar futballnak. Amelynek háttere lényegesen rendezettebb, mint pár éve, a stabil háttér pedig maga után vonzza a szakmai előrelépést. Ráadásul az állami is támogatja a magyar futballt, nagy szponzorok vállaltak benne meghatározó szerepet, a kérdés mostantól az: a benne élők mennyit tudnak mindebből ténylegesen profitálni? Azt kell mondjam, a magyar futball ebben a tekintetben a román előtt jár, ahol tulajdonosok sorra váltják egymást. Pár évig beleteszik a pénzüket, aztán eltűnnek, a klub pedig bedől. Ismerős lehet ez a helyzet Magyarországon is, de már túl vagyunk rajta. Ezzel szemben a futball minősége klubszinten Romániában a magyar előtt jár még így is, de a rendezett háttér hozzásegítheti itthon a klubokat ahhoz, hogy eltűnjön a különbség.”

A magyar válogatott mellett korábban másodedzőként tevékenykedő László Csaba a hollandoktól három meccsen kapott tizenöt gólt sokallja.

„Sajnos nem sok jót láttam a magyar válogatottól a budapesti találkozón, úgy éreztem: sok minden hiányzott aznap belőlük. De ezt szakértők, riporterek, cikkírók kielemezték, kiértékelték, kibeszélték. A második mérkőzés már más volt, de a védelmünk ott sem volt meggyőző. Más taktikával talán előrébb juthattunk volna. Tudtuk, hogy a hollandoknak a védelme a sebezhető pontjuk, a középpályájuk és a támadósoruk viszont kiváló. Az ellenfél térfelén, még inkább a tizenhatosánál kellett volna megtartanunk a labdát, abból többet profitálhattunk volna. Nagyobb elszántságot vártam a magyar csapattól, mert ha elkapjuk a hollandokat, vagy pontot szerzünk ellenük, az önbizalmat ad a folytatásra, arra bárhol a világon felkapják a fejüket. A legfontosabb viszont most, hogy az elkövetkezendő meccseken hozzuk a pontokat, még akkor is, ha arra kevésbé figyelnek fel, hiszen papíron most a kötelezők várnak ránk.”

László Csaba esetében megkerülhetetlen visszatérő témát jelent az ominózus székesfehérvári kupadöntőn történt eseménynek, amelyen csapata, a Ferencváros dicstelen vereséget szenvedett a Soprontól (5–1), a trénert pedig sportszerűtlen beszólással vádolták.

„Az, aki ezzel foglalkozik, saját magát minősíti. Ne haragudjon, de csak nevetni tudok az egészen. Egy dolog zavar ebben igazán azóta is, hogy semmi nem úgy történt, ahogyan az írásban megjelent. Senki nem tudta bebizonyítani ezt a rosszindulatú vádaskodást, de nem is tehette, hiszen az meg sem történt. A kiállítások miatt a fegyelmi bizottság elé voltunk idézve, ahol viszont nem a piros lapok jelentették a témát, hanem ez a dolog. Rengeteg tanút megkérdeztek, de senki nem hallott semmit. Így a kispadtól való elküldésért pénzbüntetést kaptam. A Ferencvárosnál belső vizsgálatot indítottak, de az is csak azt tudta megállapítani, hogy nem hangzott el semmi ilyesmi. Az a furcsa még számomra az egészben, hogy a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón sem volt ez téma, csak három nappal a találkozó után, hallomásokra hivatkozva lett bedobva. Úgy érzem magam, mint az ominózus vicc főszereplője, aki kabátlopásos ügybe keveredett. Ami speciel engem akkor sem igazán foglalkoztatott, most pedig még annyira sem zavar.”