Dárdai: Ha megtalálnak, hogy a csapatomban játszik a fiam, nem érdekel

– Mikor és miért határozta el, hogy Berlinben képzeli el az életét?
– A kilencvenes években, a rendszerváltás után sokan gondolták úgy a magyar futballban, hogy gyorsan alá kell írni külföldre, ahol az ember nagy futballista lehet, profiként jó pénzt kereshet, meg lehet gazdagodni és utána haza kell menni. Ezért aztán én is házat építtettem Pécsen, és úgy rendezkedtem be, hogy a pályafutásom végén visszatérek. Ez volt az álmom. Aztán másképpen alakult, és ebben a szerencse is közrejátszott.

– Amennyiben?
– Nekem az volt a szerencsém, hogy nem kisvárosba kerültem, ahonnan az ember tovább vágyik, hanem egy világvárosba, Berlinbe, ahol a futballtudásom mindig elég volt a német és a nemzetközi szinthez. És a csapat is valahogy rendre velem haladt, például ahogy megöregedtem, kiesett az élvonalból, tehát minden úgy alakult, hogy játékosként itt maradjak, szükség legyen rám. Szintén a maradást vetítette előre, amikor a gyerekek születtek, majd elkezdtek iskolába járni. És lássuk be, mindeközben a hazai futball eseményei sem alakultak valami jól.

– A folyamatosan csökkenő színvonalra gondol?
– Otthon az NB I-es bajnokság gyakorlatilag szétesett, még ahhoz képest is, amikor én ott játszottam. Ezt a családban pontosan le tudtam követni, hiszen apu még tizenhatezer néző előtt játszott Pécsen, én már csak nyolcezer előtt, ma pedig nincs ott senki. A tendencia hosszú évek óta megfigyelhető a magyar futballban. Nekem pedig a játék a mindenem, mindig is ezzel akartam foglalkozni, ráadásul a gyerekeken is láttuk, hogy nemcsak szeretik a sportágat, ügyesek is, jó közegbe kerültek. Úgyhogy elkezdtünk telket keresni Berlinben, amelyen aztán felépült a mostani házunk, és mire eljutottunk idáig, úgy alakult, hogy Pécshez sajnos már nagyon kevés kötődésem maradt.

– Azt mondta, a mostani kertes háza olyan önnek, mint egy darabka Pécs.
– Az összes gyümölcsfámat édesapám ültette, Pécsről kerültek ide. Ennyi maradt a szülővárosomból: két alma, egy körte, két meggy, egy cseresznye. A fügék már nem magyarok.

– De a kötődése megmaradt?
– Mindig próbáltam úgy alakítani az életem, hogy a két otthoni központ Pécs és Zamárdi legyen. A Balaton-parti városba több mint tíz éve járok nyaralni, ezért annak idején ott is úgy kerestem telket és építettem rá nyaralót a családnak, mint korábban Pécsen. Nem véletlenül mondtam a család szót, mert én egy lavór vízben is elvagyok. Úgy nőttem fel, hogy péntekenként mentünk ki a szőlőbe sarabolni, gazt húzogatni, dolgozni, ott pedig meg kellett tudni fürdeni egy lavór vízben, vagy lelocsoltak, és ment tovább az élet. Szép és jó volt.

– Hogyan lett ebből mégis Balaton?
– Véménden egy disznóvágás, Pécsen egy karácsony – a végén már csak ennyi maradt az otthonból, mert egyre ritkábban tudtunk hazamenni. A Balaton viszont gyönyörű, és szerettem volna, hogy Magyarország a fiúkban is megmaradjon – sikerült is, mert szívesen jönnek, én pedig úgy érzem, így tudtam a magyarságomat legjobban megőrizni, és így tudtam legjobban összekapcsolni a berlini életünkkel. Mindhárom fiam beszél magyarul, kettős állampolgár, a legkisebb, Bence automatikusan megkapta, a többieknek a Német Labdarúgó-szövetség intézte el. Szóval, így lettem én berlini, és így maradtam magyar.

– Milyen hatást gyakorolt önre két évtized alatt a híresen precíz német mentalitás?
– Nem változtatott meg, ha erre gondol. Most is azt mondják rám, hogy a mentalitásom Pál-mentalitás, nem pedig azt, hogy német. Bennem vérvonal-keresztezés van: apu tiszta székely volt, anyu pedig félig vagy inkább háromnegyedig sváb. És a feleségem, Móni is sváb lány, így a precizitás folyamatosan a család jellemzője maradt.

– Változott a viszonya a legnagyobb fiával, Palkóval, amióta az edzője lett? Hol húzódik a határ az apa- és az edzőszerep között?
– A fiam az edzésen Pálnak vagy edzőnek szólít. De hasonló lehet ez a helyzet, mintha megkérdeznék Xavit vagy Iniestát, vajon miért focizik olyan jól, valószínűleg nem tudná megmondani. Én sem tudok választ adni arra, miért alakult így, apám így nevelt, vele is ilyen volt a viszonyom. Ő volt az edzőm Pécsen, de sohasem kerekedett belőle konfliktus, mert tudtuk kezelni. Most, ha Palkó hazajön, már nem okoskodok neki, itthon nem is beszélünk fociról. Arra ott az edzés. Nyáron a Hertha ifjúsági válogatott játékosával, Arne Maierral hárman három hétig nyaraltunk Zamárdiban úgy, hogy egyszer sem beszéltünk a Hertháról. Sőt, a nyarat aránylag jól megúsztam, az első világbajnoki csoportmeccseket sem néztem, bevallom, nem is voltam rájuk annyira kíváncsi. A vébé további eseményeit persze követtük, és annyi foci mégis volt a nyáron, hogy elmentünk játszani egy jótékonysági gálameccsre Dunaújvárosba, ahová még a középső gyereket, Marcit is hazautaztattuk, hogy egy csapatban játsszak a fiaimmal. Az ember ilyenkor szelektál az élmények, a futballesemények között, ami azért nehéz, mert szakmailag is fel kell frissülni nyáron, ki kell találni valami újat, amivel meg tudjuk majd fogni az ellenfeleket, amelyeknek kispadján hasonló szakemberek ülnek, akik ugyanígy gondolkodnak.

– Akkor Palkót nem látja el külön tanácsokkal? Otthon nem beszél vele arról, milyen volt edzésen?
– Ha dicséretet érdemel, nem a csapat előtt kapja meg tőlem, hanem küldök neki egy SMS-t. Szerintem ez a helyzet neki rosszabb, de annak idején nekem is sokkal nehezebb volt a helyzetem apu edzősége alatt, hiába gondolták azt, hogy könnyebb. Éppen ellenkezőleg! Edzőként, ha megtalálnak, hogy a csapatomban játszik a fiam, egyszerűen nem érdekel, lepereg rólam, mert én tudom, milyen tudás áll mögötte. De neki duplán kell teljesítenie az edzéseken és a meccseken, neki nem lehet megtennie bizonyos dolgokat – például néha nem fújom be neki a faultot tréningen, amikor pedig tudom, sőt mindenki tudja, hogy be kellene. Ő legfeljebb annyit profitál a helyzetből, hogy röntgenszemekkel figyelem, hogyan dolgozik. És talán gondolkodásban is kicsit könnyebb lehet neki.

– Mire gondol?
– Ezt a legkisebb gyereken, Bencén látom a legjobban, aki mentálisan nagyon erős. De menjünk sorjában! Ezek a srácok fülelnek ám itthon, amíg felnőnek, ismerjük ezt a helyzetet gyerekkorunkból: ha apu és anyu, mondjuk vonatokról beszélt az asztal mellett, akkor mozdonyvezetők akartunk lenni. A későbbi életünket meghatározza, miről beszélnek otthon. Szóval, Palkó azt kapta el, amiről az apja és a nagyapja beszélt itthon, Marci már Palkót is hallgatta, amit róla és a vele kapcsolatos tapasztalatokról beszéltünk, Bence pedig mindenkit hallgatott, őt már mindenki osztotta. Most tizenkét éves, és ez látszik is rajta.

– Például miben?
– Olyasmiket csinál, hogy leesik az állam. Csak egy példa: Móni elvitte egy futballtornára, amelynek első napján gyenge csapatokkal csaptak össze, de nagyon rosszul játszott. Az anyja veszekedett is vele egész héten, hogy nem evett rendesen, nem feküdt le idejében, és hazafelé a kocsiban az orra alá is dörgölte, hogy biztos azért nem játszott jól, mert nem hallgatott rá. Bence erre higgadtan válaszolt, ebben a stílusban: „Rendben, anya. Befejezted? Én csatár vagyok, van ilyen nap, ezt el kell fogadni, majd meglátjuk, mi lesz holnap. Rendben?” Másnap aztán, amikor az erősebb csapatokkal játszottak, három-négy gólt vert be mindegyiknek, ő lett a gólkirály vagy a torna legjobb játékosa, már nem is tudom. A kocsiban hazafelé aztán már ő hozta fel: „Látod, anya? Mondtam, hogy hagyj békén.”

– A tréningeken nem lehet észrevenni, hogy önnel edz a fia?
– Ugyanúgy dolgozom Palkóval, mint a többi játékosommal. Nem adok neki külön tanácsokat, mert mindenkinek megvan a maga feladata a klubnál, vannak pályaedzők, elemzők, akik elmondják, mit csinált jól vagy rosszul. Ez nem az én dolgom. Otthon pedig nem fogom még egyszer kioktatni. Szerencsém van, hogy mind a három gyerek szeret és tud futballozni, megvan bennük a természetes játékkészség.

– Van ennek valamiféle különleges oka?
– Az öregapjuk beléjük rakta ezt a készséget a kertben álló két kiskapuval. Neki köszönhető, hogy a srácok tudnak kis helyen is játszani a labdával, van periférikus látásuk, az első labdaérintésük jó, jól rúgnak, amit egyébként a szomszédok is meg tudnának erősíteni, mert nemegyszer és nem kétszer kellett átmenni hozzájuk a labdáért. Minden csapatban, amelyben játszanak, húzóemberek, sőt, a két nagyobbik már a korosztályos német válogatottban is bemutatkozott. Viccesen azt szoktam mondani, hogy én nemcsak beszélek és okoskodom az utánpótlásról, hanem legyártottam a prototípusokat is.

– Jár még Berlin belvárosába? Felismerik?
– Emlékszem, játékosként minden hétfőn, a szabadnapunkon rohantunk be vásárolni, de amióta edző vagyok, inkább hazajövök edzés után, mert nekem is jár a pihenés. Berlinben az a jó, hogy nagyon nagy. Az Olympiastadion és az edzőközpont környékén, Charlottenburgban és a Ku'dammban azért megismerik a herthásokat. Edzőként kicsit rosszabb lett a helyzetem, mert nemcsak itt, hanem más német városokban, sokszor más országokban is, Svájcban, Ausztriában is felismernek, kiszúrnak a reptéren. Edzőként többet szerepel az arcom az újságokban, a hírekben. De amikor hazajövök és bezárom az ajtót, mindez megszűnik. Nyugalom van, és aki akar, jöhet, szívesen látjuk.

– Mennyiben változott meg az élete azután, hogy vezetőedző lett?
– Sokkal stresszesebb lett, hiszen ötven emberért felelek. Reggelente fél nyolcra megyek be, háromnegyed kilenckor összeülünk az edzőkkel, és megbeszéljük, mit és hogyan csináljunk aznap. Onnantól kezdve problémamegoldó vagyok, mert nemcsak a heti munkát állítom össze, nemcsak a taktikát gondolom ki, hanem pedagógusnak is kell lennem, mondhatni, egy egész repertoárral az óvodától az egyetemig, annyira másképpen kell beszélni és foglalkozni mindenkivel. A fizioterapeuták az összes problémájukkal engem találnak meg, az orvosok napi háromszor hívnak, ha éppen senki sem telefonál, akkor a menedzser keres, és mindenféle megbeszéléseket tartunk este fél tízig. De azt leszögeztem, hogy utána már ne zavarjanak. Az elején volt is ebből gond, mert nem tudtam kikapcsolni, nem tudtam elaludni, s lefekvés előtt meg kellett innom egy pohár bort. De hamar rájöttem, hogy ez sem megoldás. Lassan ráébredtem, mit hogyan kell csinálnom, hosszú tanulási folyamat volt, és ma már ezért kapcsolom ki a telefonomat fél tíz után.

– Nem sokkolta három és fél éve a hirtelen megnőtt mennyiségű, megoldásra váró feladat?
– Egyáltalán nem, mert a mentális erőm megvan hozzá, nem érdekel, mit írnak, mit gondolnak rólam, amíg látom, hogy a játékosok motiváltak és jó a csapatnál a hangulat. Amíg érzem a megszokott családias hangulatot a Herthánál, addig szívesen csinálom. Tavaly nagyon nehéz volt, amikor apu beteg lett és meghalt, mert kifelé akkor is mutatnom kellett, hogy erős vagyok, holott néha annyira vártam már, hogy legyen egy kis pihenő, hogy legyen időm fújni egyet, mint talán még sohasem. A felkészülés mindig kicsit nyugisabb, de ahogy elkezdődik a szezon, újra erősödik a stressz. Kezdődik a cirkusz: ha a kupából kiesel, már ütnek-vágnak a sajtóban, ha eggyel több szabadnapot adsz a játékosaidnak, már szalagcímeken hozzák, de ha nyersz, zseni vagy, ha kikapsz, megnézheted magad, pedig egyiknek sincs semmi köze ahhoz az egy plusz szabadnaphoz, amelyet kiadtál. Ráadásul most kétesélyes meccsekkel kezdődik az idény, ha ezeket nem nyerjük meg, olyan nyomást helyeznek rám, amekkorát csak tudnak. A játékosaimat pedig motiválni kell, mert a fiatalok hajlamosak elbizonytalanodni, az idősebbeket pedig sokszor nógatni kell, hogy dolgozzanak rendesen.

– A rengeteg feladat közül mi a legnehezebb a vezetőedzői munkában?
– A pedagógiai része. Van harminc játékosom, közülük tizenegy elégedett, a legutóbbi meccs kezdő tizenegye. A többi elégedetlen, s ennek persze így is kell lennie, de nekem attól még tudnom kell ezt kezelni. Gondoskodnom kell arról, hogy minden edzés rendben menjen, senki se panaszkodjon, hanem csinálja meg a dolgát rendesen, ne sérüljenek meg, mert mentálisan elfáradtak, tudnom kell, mikor túl sok, mikor túl kevés, mikor jó betennem a programba egy-egy kiegészítő sportágat. Nem könnyű ezen morfondírozni és összerakni.

– Sosem szóltak amiatt, hogy fia, Palkó bekerült a felnőttcsapatba?
– Soha. Egyrészt mert ő harcolta ki magának, másrészt mert rendes gyerek, mindenhol szeretik, az öltözőben is. A fiúkról általában is elmondható, hogy jól tanulnak, illedelmesek, mindenhonnan jót hallunk róluk. Itthon persze szétszedik a házat, olyanok, mint az apjuk, alig akarnak elpakolni maguk után. Jó, a középső kivétel, Marci nagyon pedáns gyerek. De a legfontosabb, hogy bennük van az alázat, mert jó példát láttak a nagyapjuktól, az apjuktól és az anyjuktól is, akik szintén sportoltak. Az anyjuk egész nap meg sem áll, reggel viszi, este pedig begyűjti és hozza haza őket, gondoskodik az ennivalóról és arról, hogy ki legyenek mosva a cuccaik. Olyan ez, mint egy mókuskerék.

– Legutóbb mikor kapcsolódott ki együtt a család?
– Ha együtt vagyunk itthon, egy héten legfeljebb egyszer, ha elmegyünk étterembe. De nyaralni idén már nem tudtunk együtt, mert valamelyik gyerek rendre valamilyen focitornán volt. Sőt, ha belegondolok, legalább három éve nem nyaralt együtt a család.

– Van ebben a rohanásban olyasmi, ami nem futball, és ami kikapcsolja?
– Nagyon szeretem a növényeket, a hobbim, hogy a kertünket rendben tartom, bár amióta edző lettem az első csapatnál, sokkal kevesebb időm van rá. (Móni, a felesége közbeszól: „Hát igen, apa régóta nem kertészkedik.”) Na jó, azért a füvet most is lenyírom. (Nevet.) Egy ideig gyűjtöttem a borkülönlegességeket, a palackokkal is el tud bíbelődni az ember. De a legkellemesebb mégis az, amikor az ember hazamegy és kényelembe helyezi magát. Vagy mondjuk a Balatonnál, amikor Juhász Zsoca haverom átjön három kiló tatárbifsztekkel és öt kiló filével, csatlakozik hozzánk a nagybátyám, aki szakács, elkezd sütni-főzni, aztán befutnak a barátok tízen-tizenöten, és a hosszú asztalnál elvagyunk akár két hétig is. Ez az, ami igazán kikapcsol.