Futács: Az a bizonyos támadás megváltoztatta a körülményeket

– Splitből Óbudára – ne mondja, hogy a III. Kerületben folytatja…
– Egyelőre nem tudom, merre tovább – mondta Futács Márkó, a 28 éves, háromszoros válogatott támadó. – Hosszas vívódás után megegyeztünk a Hajdukkal, és felbontottuk a szerződést, szabadon igazolható vagyok.

– Ezt értem, de a harmadik ligás óbudai együttes edzése után beszélgetünk.
– Jól ismerem a csapat edzőit, Buzsáky Ákost és Kemény Kristófot, és amikor szóba került, hazajövök csütörtök éjjel, jövő héten pedig lejönnék mozogni, azt válaszolták, hogy jöhetek, de péntek reggel tízkor legyek itt, nincs idő pihenni. Hálás vagyok, hogy itt gyakorolhatok, amíg nem dől el, hol folytatom.

– Különleges történet az öné: játszott Angliában, Németországban, Törökországban, Diósgyőrben, aztán horvát gólkirály lett, majd súlyosan megsérült, áprilisban saját szurkolói támadták meg – és most elköszönt.
– Sajnálom, hogy így alakult. A gólkirályi cím szép emlék, nagyszerű szezonom volt, úgy éreztem, egy szinttel feljebb léphetek, azt hallottam, kétmillió eurós ajánlat is érkezett értem, de a Hajduk nem adott el, a nemzetközi porondon akartunk sikeresek lenni, számítottak rám. Az Evertonnal játszottunk az Európa-liga-főtábláért, amikor a meccs előtt megsérültem. Nem tagadom, idő kellett, amíg feldolgoztam a történteket. Nem volt egyszerű, de a családtagok, a barátok sokat segítettek: a portugál válogatott orvosa operált meg, és a világ egyik legismertebb rehabilitációs szakemberénél építettem újra fel önmagam.

– Könnyebb a helyzete: mostantól ingyen igazolható.
– Igaz, de más, ha megvesznek! Ha egy klub pénzt, sok pénzt ad érted a csapatodnak, az a szakmai elismerés, engem ez ösztönöz.

– Ha egészséges, miért nem játszott mostanában?
– Minden rendben van, sprintelek, ugrok, az irányváltásoknál sem érzek semmit – az a bizonyos utcai támadás megváltoztatta a körülményeket. Nem én voltam a célpont, hanem a társam, a ghánai Ahmed Said, aki egy nappal előtte hibázott a nagy rivális Dinamo elleni rangadón. Ahmed és még néhány légiós társaságában a spliti utcán támadtak meg minket a Torcida szurkolói csoport emberei. A velem szemben álló szurkoló mögött álló ember – nem is figyeltem rá – az arcom felé rúgott, eltalálta a napszemüvegem, amely felsértette a bőrt az orromon. Nem nagy sérülés, inkább az a gondolat bántott, hogy a családommal, a kislányommal is sétálgathattam volna ott, a város közepén – ezután nyilvánvaló lett, hogy nem szívesen maradok. A történetem akkortól húzódott idáig: két héttel ezelőtt még hétszázezer eurót kértek értem, de az edző nem szerepeltetett, hiszen tudta, hosszabb távon nem számíthat rám, átigazolnék, és így egy mindenkinek rossz helyzet alakult ki: a klub végül nem kap értem pénzt, én pedig nem játszottam. Végül korrekt módon elváltunk, megállapodtunk: egyik fél sem tartozik a másiknak.

– Hogyan tovább?
– Nézze, két lehetőség van: szeretnék az európai futballban sikeres lenni, kérdés, várhatok-e abból az irányból ajánlatot. A másik út keletre vezet, ott kevésbé lenne elsődleges a szakmai szempont, elsősorban a családom jövőjét szeretném megalapozni, de nem álmodozom. Csak annak mondhatok igent, aki megkeres.