A magyar edző Amerikában olyat látott, ami sehol sincs a világon!

Külföldi tapasztalatok sorozatunkban, olvasóink beszámolóinak köszönhetően számos európai országban „jártunk” már és számos utánpótlás-nevelő felfogást, illetve rendszert megismerhettünk. Így például bepillantottunk már a tízéves gyerekek szintjén is rendkívül professzionális dán műhelyekbe. Bemutattuk a különböző nemzetiségek olvasztótégelyeként működő, egyúttal piramisszerűen egymásra épülő osztrák rendszert. Láthattuk a világsztárokat is kinevelő Anderlecht vagy éppen a Bayern München utánpótlásközpontját, egy másik cikk keretében pedig nemrég az Ajaxban folyó nevelőmunka került terítékre. Most új vizekre evezünk, s megnézzük, hol tart, illetve hogyan épül fel az utánpótlás-nevelés az Atlanti-óceán túloldalán, az Egyesült Államokban. Át is adjuk a szót Gráczer Zoltánnak, aki két részletben közel egy évet dolgozott odaát utánpótlásedzőként különböző csapatoknál, 26 államban járt az 52-ből, így részletgazdag képet kapott a világ egyik legnagyobb országának labdarúgásáról, illetve annak hátországáról.

EURÓPAI EDZŐK AMERIKÁBAN, TÖBBSZINTŰ UTÁNPÓTLÁSKÉPZÉS

Itthon közgazdászként végeztem, de mindig a sport volt az a terület, amelyben hosszú távon szerettem volna elhelyezkedni, és a labdarúgás megmaradt mint örök szerelem. A Veszprém megyei első és másodosztályban edzősködtem, majd miután elvégeztem az UEFA B-licences edzői tanfolyamot, felvettem a kapcsolatot egy amerikai céggel, amely Európából közvetít ki edzőket az Egyesült Államokba. Először Angliába mentem, ahol egy felkészítőn vettem részt , utána első alkalommal négy hónapra kerültem ki Amerikába, ahol nyáron hetente más-más helyszínen táborokat tartottunk, utána pedig kluboknál dolgoztam. Családoknál laktam, a közvetítő cég szervezte az utazásokat. A hozzám hasonlóan Európa más-más országaiból Amerikába kerülő edzők járják az államokat, és az ötévestől a 17 esztendős korosztályig folyamatosan bemutató edzéseket tartanak, segítik a kinti trénerek munkáját.

Erre azért van Amerikában kereslet, mert az utánpótláscsapatoknál a legtöbb esetben lelkes szülők kezdenek el edzősködni, akik általában nem vesznek részt olyan képzéseken, mint ahogy azt az európai utánpótlásgárdáknál megkövetelik, hanem elsősorban hobbiból, a gyerekeik érdekében kezdenek el dolgozni. Egy munkanapom úgy nézett ki, hogy délután négytől este nyolcig a pályán voltam és tartottam az edzéseket más-más csapatoknak, próbálva minél több tapasztalatot, edzésmódszert átadni a helyi trénereknek. Én többségében olyan együtteseknél dolgoztam, melyeknél nem volt bajnoki rendszer: voltak mérkőzéseik, de nem hirdettek győztest a meccsek után.

Az amerikai utánpótlásfutball felépítése ugyanis eléggé összetett, négy fő szint különíthető el. Van a „recreational”, amely tulajdonképpen a tömegsportnak felel meg, itt nincs versenyrendszer, ezen a szinten bárki futballozhat, és ha ügyes, akkor feljebb léphet. A következő szint az úgynevezett „travel”. Ez már versenyszerű, de itt sem a legügyesebbek szerepelnek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a szülők már mezbe, illetve felszerelésbe öltözve viszik a gyerekeket a pályára játszani, akkor is, ha a csapatuk idegenben, több száz kilométerre, három-négy óra utazásra az otthonuktól lép pályára (mindegy, milyen szinten focizik a gyerek, mindenkinek van saját felszerelése). Vagyis nem az egyesület utaztatja a gyerekeket, de még csak öltözőt sem biztosítanak számukra. Efölött van a már szervezettebb formában működő „club” szint (ezt azonban úgy kell elképzelni, hogy sok esetben egy adott egyesületen belül megtalálható több szint is, és az egyik az A-csapat, a másik a B), legfölül pedig a „development academy”, vagyis az akadémiai szint található, itt az akadémiák általában már kapcsolatban állnak valamely MLS-gárdával. Ugyanakkor az akadémiák nem bentlakásos, kollégiumi, hanem bejárásos rendszerben működnek.

A különböző szintek nem korosztályonként válnak el, mert megismertem olyan gyereket, akit már 11 évesen kiválasztott egy akadémia, viszont a szintekre tagozódásban államonként lehetnek eltérések. Általában nyolcéves korig nem tesznek különbséget a gyerekek között, mindenkivel ugyanúgy foglalkoznak, ám nyolc év fölött már rangsorolják a gyerekeket és a képességeik alapján elhelyezik őket a különböző szintű csapatoknál, melyek között aztán a fejlődéstől függően lehet lépegetni. Viszont 14 esztendős kortól ősszel nem az egyesületeikben, hanem az azoktól teljesen független középiskolai csapataikban játszanak a gyerekek, akkor tart ugyanis a „high school season”, vagyis a gimnáziumi vagy középiskolai bajnokság, idősebb korban pedig ezt váltja fel az egyetemi bajnokság. Az egyesületekben tavasszal szerepelnek a játékosok. Viszont például Pittsburghben megismertem egy játékost, aki hiába volt U21-es Puerto Ricó-i válogatott, klubszinten, illetve profi szinten nem futballozott, csak az amerikai egyetemi bajnokságban.

SOK SPORTOT KIPRÓBÁLNAK, UGYANANNYI LÁNY VAN, MINT FIÚ!

A gyerekek képességeit nézve, összehasonlítva azokat az itthonival, nagy általánosságban az volt az érzésem, hogy a magyar gyerekek talán még ügyesebbek is, mint az amerikaiak. Viszont az amerikai gyerekek hozzáállásán – legalábbis azokén, akik tényleg komolyan vették a labdarúgást, és nem csak azért jártak edzésre, hogy legyenek valahol – éreztem egy nagyfokú pozitív hozzáállást, egy amolyan „a falon is átmegyek” típusú akaratot. Többségében a bevándorló származású gyerekek futballoznak, de e tekintetben nagyon vegyes a kép, a legtöbben persze a mexikóiak vannak, velük minden államban lehet találkozni, viszont őket nem számolva Európából van a legtöbb bevándorló, főleg Skandináviából és a Balkánról. Az azonban nem igaz, hogy azok választják a labdarúgást, akik a népszerűbb major sportokban nem lennének elég jók, ugyanis a gyerekek sok esetben két-három sportot is űznek. Beszéltem például szülővel, aki rendszeresen a hokiedzésről hordta a gyerekeket focira.

Amit nagyon érdekes volt testközelből látni, hogy női vonalon mennyire népszerű a labdarúgás, a világon talán egyedülálló módon. Minden egyesületnél vannak lánycsapatok, és összességében nagyjából fele-fele arányban űzik a sportágat a fiúk és a lányok, viszont a lányok sokkal tehetségesebbek. Sosem gondoltam volna, amikor elkezdtem edzősködni, hogy az egyik kedvenc csapatom majd egy U10-es lánycsapat lesz. Ám az az igazság, hogy a lányok érettebben álltak a labdarúgáshoz, és még fogékonyabbak voltak az új dolgokra, mint a fiúk. Sokat gondolkodtam azon, mi lehet az oka annak, hogy ennyire népszerű a női futball, és talán az lehet az egyik, hogy a hagyományos major sportok esetében vagy nem is igazán beszélhetünk női változatról vagy az nem annyira elterjedt, mint a férfi. A kivételt valamelyest a baseballhoz hasonló softball jelenti, ami a labdarúgás mellett még nagyon kedvelt csapatsport a lányok körében. Egyébként voltam is női válogatott meccsen, az Egyesült Államok egy felkészülési torna keretében Japánt fogadta. hihetetlen miliőben 18-19 ezer ember előtt rendezték a találkozót.

RÚGD A LABDÁT ÉS FUSS – A SZAKMAISÁGRÓL, A KÜLFÖLDI EDZŐKRŐL

Szakmailag az amerikai labdarúgás egészéről azt lehet elmondani, hogy rengeteg helyen (nem mindenhol) még mindig a „rúgd a labdát és fuss” elv határozza meg. Ezt látni az utánpótlásban, és ezért lehet az is, hogy a profi ligában szereplő csapatok sem igazán erősek a védekezésben. Ez egyrészt következhet abból, hogy a tojáslabdával játszott, Amerikában jóval nagyobb hagyományokkal bíró amerikai futballban hozzászoktak ahhoz, hogy nem fordulnak hátrafelé a labdával, másrészt itt jön be a képbe az edzők szerepe, mert mint mondtam, az edzőképzésre még nem fektetnek olyan nagy hangsúlyt. Ezért is látni azt sok gyerekcsapatnál, hogy a játék csak arra épül, hogy a legügyesebb, leggyorsabb gyerekhez próbálják eljuttatni a labdát. A szakmai hiányosságokat felismerve jelentek meg Amerikában azok a közvetítő cégek, melyek Európából visznek UEFA B-licenccel rendelkező edzőket a tengerentúlra. Nekem és a kollégáimnak éppen az volt a feladatunk, hogy a helyi egyesületeknek különböző módszereken keresztül újat tudjunk mutatni, és szemléltetni tudjuk: a labdarúgásban nem csak az a lényeg, hogy „fuss előre”.

A munkám során persze arra is kíváncsi voltam, hogyan dolgoznak a más országból érkezett kollégák. Angol, bolgár, skót, spanyol, svéd, ukrán, de még brazil és kínai kollégáim is voltak. S azt kell mondjam, módszertanilag semmi újdonságot nem láttam tőlük, nem gondolom, hogy képzettebbek, jobbak lennének, mint mi, magyar edzők. Annak idején azért is kezdtem el edzősködni, mert láttam rossz példákat, és az volt az érzésem, hogy ezt lehetne jobban is csinálni, ezt szerettem volna megmutatni. Véleményem szerint, és ebben az amerikai tapasztalatok is megerősítettek, azt, hogy kiből milyen edző lesz, alapvetően a hozzáállás határozza meg.

ELFOGADÁS, NYITOTTSÁG, EDZŐ-SZÜLŐ VISZONY – MEGLEPETÉSEK

Ami Amerikában az egyik meglepetés volt számomra, hogy az emberek ki merik nyitni az ajtót egy olyan idegennek, aki a világ másik feléről érkezik és nem tudnak róla semmit. Érdeklődő, elfogadó, mások irányába nyitott emberekkel találkoztam, viszont nem abban az értelemben, hogy a házigazdáim rám terhelték volna a saját problémáikat, Amerikában ezekről nem beszélnek mások előtt. A nyitottság pedig az amerikai edzőkollégákra is érvényes. Mindenhol meghallgattak, kérdéseket tettek fel, kölcsönösen tapasztalatokat cseréltünk, senki nem éreztette, hogy minek megyek én oda. Az edzőknek nagy „respektjük” van.

Ami az edző-szülő viszonyt illeti, volt olyan csapat, ahol meg kellett határoznunk azt a területet, ahova a szülők már nem mehetnek be, mert a tréningeket is zavarták. Ami furcsa volt, hogy a meccseken a szülők ott ültek a kispadokkal szemben, úgy egy-két méterre a vonaltól és gyakran bekiabáltak a gyerekeknek, ami azért is volt zavaró, mert emiatt a gyerek nem tudta, kinek az utasítását kövesse, a szülőét vagy az edzőét. De az egyesületek próbálják kezelni ezeket a helyzeteket, a kirívó esetekben leülnek a szülőkkel és megbeszélik a problémát. Ez egy nyílt ország, mindenben az a jellemző, hogy probléma esetén leülnek a felek és igyekeznek megbeszélni azt. A szülő-edző kapcsolatban ezt éreztem akkor is, amikor valakinek a gyereke kimarad a csapatból. Olyannal nem találkoztam, hogy a szülő próbált volna nyomást gyakorolni a trénerre, viszont az előfordul, hogy rákérdeznek a szülők, az ő gyerekük miért kap kevesebb szerepet, és ilyenkor az edző részletesen elmondja, mi a véleménye az adott gyerekről, miben kell fejlődnie, és mi kell ahhoz, hogy több lehetőséghez jusson.

Ami még meghökkentő volt, hogy jártam olyan pályán, melyen ha beálltam az egyik vonal mögé, akkor a szemközti oldalon lévő társamat csak deréktól fölfelé láttam, annyira lejtett a pálya mindkét irányba. Amúgy összességében jó minőségűek a pályák, sok a műfű .

A „NO NIKO, NO PARTY SZLOGEN” ÉS A LEGFŐBB TANULSÁGOK

Összességében elmondhatom, minden szempontból nagyon hasznos tapasztalatokat szereztem, a más emberek irányába mutatott érdeklődés, és az általánosan jellemző pozitív szemlélet volt leginkább megnyerő. Én is próbáltam ezt átvenni, így például mindenhol magyarul mutatkoztam be, abban a reményben, hogy egyszer majd valaki visszaköszön magyarul, de a futball terén elvétve találkoztam magyarokkal.

Viszont szerencsésnek mondhatom magam, mivel élőben nézhettem meg Nikolics Nemanja egyik mérkőzését, amikor két gólt és gólpasszt is jegyzett a Chicagóban az akkor regnáló bajnok Seattle ellen. Ehhez kötődő élmény még, hogy a meccs alatt és után skandáltuk skót edzőtársammal a „No Niko, No party” rigmust, és a helyi szurkolók is elkezdték, ezt követően láttam először a Chicago közösségi oldalán is feltűnni ezt a szlogent.)

A gyerekek közül egy lány volt, akinek az apukája erdélyi magyar, akivel tudtam pár szót váltani. A lánya már nem beszélt magyarul. Amúgy a Hungary szó hallatán persze mindig azt hitték a hasonló hangzású hungry miatt, hogy éhes vagyok, és a fiatalabb generációk általában nem is voltak képben Magyarországgal kapcsolatban, viszont ettől függetlenül ugyanúgy kezeltek engem is, mint az angol, spanyol vagy brazil kollégákat, vagy talán még különlegesebben, még kedvesebben. Az Egyesült Államokban ért impulzusok és élmények további motivációt adnak a folyamatos ön- és továbbképzésemhez. Bízom benne, hogy a megszerzett tapasztalatot és életszemléletet hosszú távon is hasznosíthatom még a sport területén, a hazai futballpályákon.

GRÁCZER ZOLTÁN

HA ÖNNEK IS VANNAK A LABDARÚGÁSSAL KAPCSOLATOS, KÜLFÖLDÖN SZERZETT TAPASZTALATAI, ELSŐSORBAN A HELYI UTÁNPÓTLÁSRENDSZERRŐL, AMATŐR FUTBALLRÓL, ÉS SZÍVESEN BESZÁMOLNA EZEKRŐL, VÁRJUK LEVELÉT AZ [email protected] CÍMRE „KÜLFÖLDI TAPASZTALATOK” TÁRGYMEGJELÖLÉSSEL!