Nikolics Nemanja: Boldog voltam Chicagóban

(részlet Nikolics Nemanja chicagói búcsúleveléből)

– Nehéz volt megírni a búcsúlevelet?
– Nehéz, igen – indította a távozása kapcsán a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúját a jövő hét elejéig még Chicagóban tartózkodó Nikolics Nemanja. – Gyönyörű volt ez a három év, rengeteg szép emlékkel gazdagodtam. A levélben ezt próbáltam visszaadni, egyúttal szerettem volna köszönetet mondani a chicagóiaknak, mert sokat kaptam tőlük. A futball hihetetlenül fontos az életemben, de van, ami még fontosabb: a családom. Tijana és Marko után a harmadik gyermekünk, Nia itt született, és ez örökre Chicagóhoz köt minket. Amikor rábólintottam az amerikai ajánlatra, tudtam, nagy ugrás lesz, az eddigi legnagyobb. Messze kerültünk az otthonunktól, új kultúrát, új közeget kellett megszoknunk. Eleinte nem volt egyszerű, de ahogy telt az idő, úgy rázódtunk bele a hétköznapokba, mígnem azt vettük észre, itt is kialakult, mi több, zökkenőmentesen zajlik az életünk. Büszke vagyok a feleségemre és a gyerekekre, lehetetlen szavakba önteni, mi mindent tettek értem, illetve azért, hogy kizárólag a játékra kelljen összpontosítanom. Korábban is erős volt köztünk a kapocs, de itt tovább erősödött.

– Mi kapott még ettől a három évtől?
– A legcsodálatosabb pillanatot természetesen Nia világra jöttekor éltem át. Nagyon vártuk már, vele lett teljes a családunk. Közben a pályán is feledhetetlen sikereknek lehettem részese. Karrierem egyik legszebb idénye a kétezertizenhetes volt. A Fire hosszú idő után újra bejutott a rájátszásba – amikor a San Jose Earthquakes elleni győzelemmel eldőlt, hogy számunkra nem ér véget az évad az alapszakasszal, azzal a jóleső érzéssel ittam meg egy pohár bort, hogy amiért jöttem, elvégeztem. Két héttel később, a Philadelphia elleni mesterhármassal az is biztossá vált, hogy gólkirályként zárom az évet – Magyarország és Lengyelország után a harmadik országban. Ráadásul olyan csapat színeiben lettem gólkirály, amely nem a támadójátékáról volt híres. Székesfehérváron és Varsóban majdhogynem elvárható volt, hogy a legtöbb gólt én szerezzem, Chicagóban nem. Nem kenyerem a kérkedés, csupán a tények kedvéért jegyzem meg: azóta, hogy elmentem a Vidiből, illetve a Legiából, egyik klub sem dicsekedhetett gólkirállyal. Sehol sem egyszerű a góllövőlista élén végezni, ez az igazság. Hogy valamit Amerikában is jól csináltam, a gólkirályi cím mellett a számos egyéni elismerés és rekorddöntés jelzi. Csapatember vagyok, a csapatérdek számomra szent, ugyanakkor csatárként elsősorban az hajt, hogy gólt szerezzek. Engem az minősít, hányszor vagyok eredményes. Nos, a Fire mezét összesen száznégy mérkőzésen viseltem, ötvenhat gólig jutottam.

– Elégedett ezzel?
– A levelemben az amerikaiakat idéztem, akik azt mondják: Do your job! Azaz végezd a munkád! Úgy vélem, ami tőlem telt, megtettem, akik bíztak bennem, nem csalódtak.

„A magyar drukkerek sohasem hagytak magamra, figyeltek, követtek, szerettek. Interneten, tévében, de San Josétól Orlandóig szinte nem volt olyan meccshelyszín, ahol ne láttam volna magyar zászlót. Ez is inspirált, hiszen minden alkalommal ráébredtem, hogy én itt Magyarországot, a magyar labdarúgást is képviselem.”
(részlet Nikolics Nemanja chicagói búcsúleveléből)

– Miben volt más a most lezárt fejezet pályafutásában, mint az azt megelőzők?
– Kockáztattam azzal, hogy az Egyesült Államokba szerződtem. Noha sokan óvtak, volt elég önbizalmam ahhoz, hogy belevágjak a kalandba. Voltak céljaim, meg akartam mutatni, hogy itt is megállom a helyem. A Major League Soccer más, mint az NB I vagy az Ekstraklasa. Hosszasan sorolhatnám, miben, de maradjunk annyiban, mindenben. A három év alatt annyiszor ültem repülőn, annyiszor aludtam szállodában, annyi időzónában jártam, mint más egész életében. Az MLS-ben tényleg minden megtörténhet. Az is, hogy az egyik csapat megnyeri a bajnokságot, a következő idényben viszont be sem jut a rájátszásba. El tudja képzelni, hogy a Vidi az idén aranyérmes lesz, jövőre meg az alsóházban szenved? Amerikában mások a szokások, mások a szabályok, nekem ezekhez minél hamarabb alkalmazkodnom kellett. Szerintem sikerült.

– Kijelenthető, hogy kétezertizenhat decemberében jó döntést hozott?
– Nagyon jót! Amikor az ember aláír valahova, nem tudhatja, legfeljebb sejtheti, helyesen határozott, el kell telnie kis időnek ahhoz, hogy kiderüljön. Jóllehet kételyek nemigen voltak bennem. Az első naptól fogva becsülettel dolgoztam, ennek is betudható, hogy a három év alatt egyetlen edzést és meccset sem mulasztottam el, minden körülmények között lehetett rám számítani. Akkor is, ha ment a szekér, akkor is, ha döcögött. Mert voltak, persze hogy voltak mélypontok. Egyszer a csapat teljesítménye esett vissza, máskor az enyém, de a bajban is magamat adtam. A jót igyekeztem megtartani, a rosszból pedig tanulni. Bárhol játszottam, mindenben a jót kerestem, ha adós is maradtam a gólokkal, addig kutattam kapaszkodó után, amíg ráleltem. S amint megragadtam, ki tudtam rángatni magam a gödörből.

– Ha utóirat gyanánt kiegészíthetné a levelét, mivel zárná a sorait?
– Példát akartam mutatni, remélem, sikerült. Remek hangulatú öltözőbe, kiváló játékosok közé kerültem, örülök, hogy a társuk, a barátjuk lehettem. Nekik is köszönöm, hogy boldog voltam Chicagóban.

„Azt a szeretetet, amelyet a chicagói közönségtől az érkezésem napjától az utolsó meccsig kaptam, sohasem felejtem el. Hatalmasak vagytok, megérdemlitek, hogy a Fire a csúcsra érjen! Megtisztelő volt veletek lenni, a közös sikerért hajtani. Sok boldogságot, szép jövőt, Chicago!”
(részlet Nikolics Nemanja chicagói búcsúleveléből)

– Hogyan tovább?
– Még semmi sem biztos, csak az, hogy január elsejével nincs csapatom. A kulcsszó most a türelem. A menedzseremmel, Filipovics Vladannal nyolc éve dolgozunk együtt, eddig rendre jó döntéseket hoztunk, meggyőződésem, hogy ezúttal sem lesz másként.

– Amikor június közepén lapunknak nyilatkozva jelentette be, hogy az idény befejeztével elköszön Chicagótól, nem titkolta, a Fehérvár elsőbbséget élvez. Keresték Fehérvárról?
– A Vidi volt az első klub, amelyikkel tárgyaltunk, de nem született megegyezés. Ez nem jelenti azt, hogy nem is fog, ám jelen állás szerint nem térek haza.

– Másik magyar csapat szóba jöhet?
– Nem! A Fehérvár mellett a Kaposvártól kaptam még sokat, ezért is örülök, hogy a Rákóczi ismét az élvonalban szerepel, ám odahaza már csak a Vidiben szeretnék játszani. Ha nem sikerül, tudomásul veszem. Már csak azért sem aggódom, mert konkrétum ugyan még nincs, érdeklődők vannak. Sokáig nem szeretném húzni a döntést, de még várok arra a lehetőségre, amely igazán megfog.

– Az például motiválná, hogy egy negyedik országban is gólkirály legyen?
– De még mennyire! Sohasem tagadtam, hogy a gólszerzés fontos nekem, ámbár nem a legfontosabb. A Vidivel vagy a Legiával elhódított trófeák egyikét sem cserélném el egy gólkirályságra. Látja, ha valamit sajnálok az elmúlt három évből, az az, hogy a Fire-rel nem nyertünk semmit.

– Ha egyvalamit hozhatna haza Chicagóból, mi enne az?
– Na, most megfogott... Megvan! A 23-as mezszámot. Amikor megérkeztem, Michael Jordan tiszteletére választottam, bíztam benne, hogy ugyanúgy szerencsét hoz, mint a Vidiben a 17-es és a Legiában a 11-es. Így is történt, a városhoz és a klubhoz hasonlóan a 23-as is meghatározó részévé vált a karrieremnek. De itt az ideje, hogy új szám után nézzek.