Kádár Tamás: Nekem feltétlenül szükségem volt erre a váltásra

Tényleg nagyon kevésen múlt, hogy nem Kínában értük utol?
Igen. A vízumot megkaptam, másnap szóltak, van egy napom kiérni, mert lezárják újra a légteret, csakhogy a gép, amelyikkel utaztam volna, nem kapta meg a belépési engedélyt. Mire aztán mégis, addigra épp kicsúsztunk az időből. Néhány órán múlott.

Bánja?
Persze, jó lett volna már megismerni a társakat, a csapattal edzeni, belekóstolni az új környezetbe.

A fejét újra felütő járvány miatt nem lett volna önben félsz?
Egyáltalán nem.

És amiatt, hogy az ismeretlenbe megy? Nem mintha ne lenne róla tapasztalata...
Amiatt sem, bele akartam már vágni ebbe a kalandba.

Ha éppen csak, de túl van az ember a harmincon, az anyagiak is mindjárt többet nyomnak a latban? Ami amúgy teljesen érthető volna.
Ez is egy fontos szempont természetesen, de nekem feltétlenül szükségem volt erre a váltásra. Végiggondolod az opciókat, hogy mi az A, a B és a C, esetemben viszont elég nyomós indok volt, hogy a Santung állt elő egyedül konkrét ajánlattal. Átgondoltam, és arra jutottam, örömmel szerződöm Csinanba.

Kína lesz a negyedik ország, ahol kipróbálja magát, szerezhetett tehát némi rutint. Szóval ha kezdő országváltóknak kellene kézikönyvet készítenie, mit írna bele első és legfontosabb pontként?
Mindenki más személyiség, ezért aztán nehéz jó tanáccsal szolgálni, én Egerszegre költözve tizennégy éves koromban elhagytam a családi fészket, és bár nyilván hiányoztak a szeretteim, sosem éreztem azt, hogy nem bírom, hogy menthetetlenül hazavágyom. De ha egyetlen hasznos belépőt kellene mondanom, az lenne, hogy a csapattársakkal mielőbb alakíts ki jó viszonyt. Nyiss feléjük, érezzék, hogy normális gyerek vagy.

Ami azt illeti, még gyerek volt, amikor bemutatkozhatott az NB I-ben, sőt, a Newcastle-ba szerződésekor is.
Tizenhat és fél évesen, kupamérkőzésen mutatkozhattam be a ZTE első csapatában, egy hétre rá az NB I-ben is. Nem voltam tizennyolc, amikor Newcastle-ba kerültem.

Felfogta egyáltalán, micsoda mérföldkövek ezek?
Lehet, az volt a jó, hogy nem. Ezért is tudtam a lehető legjobb teljesítménnyel kirukkolni. Az izgalom az első NB I-es mérkőzésemre készülve is elfogott persze, Angliában szintén, de ahogy elkezdődött a meccs, csak a játékra koncentráltam. Csendes gyerek voltam, aki mindig megpróbálja a maximumot nyújtani. Tizennégy éves koromig kézilabdáztam, azaz bár két és fél évvel életem első nagypályás mérkőzése után felnőtt NB I-es találkozón játszhattam, ebből egyenesen következik, hogy nem kaptam meg azt a képzést, amit mások. Ám mert a tehetség és a futball iránti alázat megvolt bennem, plusz szerettem tanulni és rendre figyeltem is arra, amit magyaráznak, sikerült ledolgoznom a hátrányt. Szerencse is kellett persze ahhoz, hogy ilyen fiatalon debütálhassak.

Az angliai szerződéshez inkább tudás, nem?
Az is. A CMG menedzseriroda jóvoltából tölthettem el egy hetet Boltonban, ám mert egerszegi edzőm, Szlavko Petrovicsnak volt newcastle-i kapcsolata, a Unitednél ugyancsak megmutathattam magam. Nem beszéltem a nyelvet, tejfelesszájúként találtam magam Michael Owen, Nicky Butt és a többi angol sztárjátékos között, fel sem fogtam szerintem, hol vagyok, de a teljesítményemmel meggyőztem az edzőket, hogy érdemes leigazolniuk.

Az igaz, hogy Boltonban mindjárt az első tréningen Nicolas Anelkát fogta?
A juniorokkal, illetve a sérülésből felépülőkkel és az első csapatban nem játszókkal közösen edzettem, s valóban Anelkát kellett fognom.

Tudta egyáltalán, kivel áll szemben?
Az igaz, hogy akkor még annyira nem követtem a nemzetközi futballt, de persze tudtam. Ugyanakkor pont azért, mert nem ájultam el senkitől, nem is görcsöltem rá, ahogy a newcastle-i próbajátékra sem.

Abba most ne is menjünk bele, mi lett volna, ha nem sérül meg többször is súlyosan Newcastle-ban, mert biztosan másképp alakul az angliai karriere, ám azért az elképesztő lelkierőről árulkodik, hogy 18-19 évesen ezekből a megpróbáltatásokból rendre győztesen került ki, hogy egyedül, tinédzserként, távol a családtól sosem akart hazamenekülni.
Valóban másképp is alakulhatott volna a pályám, ha elkerülnek a sérülések, de hiszek abban, hogy valamiért így kellett történnie. Mindenkivel történnek pozitív és negatív dolgok, sok meccsen játszottam sajnos rosszul életemben, de szerencsére többször jól, voltak jobb és rosszabb periódusaim, a rosszabbak idején mutatkozik meg, mennyire vagy erős. Olyankor amúgy rendre csendben maradtam, mert azt vallom, ha lent vagy, dolgozni kell, nem beszélni. Többször is meg kellett ezekkel a helyzetekkel küzdenem, de minden kudarcból fel tudtam állni. Jó lenne persze csupa pozitív élménnyel gazdagodni, mindig szuper teljesítményt nyújtani, de nem csak a könnyű út létezik. Sosem adtam fel az álmaimat, és azért majdnem mindenhol nagyon jó éveket töltöttem el.

De honnan meríti ezt a fajta rendíthetetlenséget, lelkierőt, küzdőszellemet? Az élet edzette meg vagy otthonról hozza?
Szerintem a sérülések keményítettek meg. Az édesanyám persze mindig mellettem volt, ha fizikailag nem is, lélekben igen, ezen túl azonban mindig egyedül próbáltam megoldani a problémáimat, és azért Angliát leszámítva bárhová is vetődtem, sikerült kezdőjátékossá válnom.

Ez ugyan már majdhogynem annak számít, de márciusban, a harmincadik születésnapján készített számvetést? Hogy mit ért el, merre tart?
Nem, de nem is szeretem a születésnapjaimat, és nem azért, mert az idő múlását mutatják, hanem mert egyrészt nem szeretem, ha engem ünnepelnek, másrészt fűz hozzájuk néhány rossz élmény. Rossz meccs, illetve sérülés. De amúgy sem szokásom a múltba révedni, a jövő sokkal inkább foglalkoztat.

Azért ha egy nap az unokája azzal áll elé, „papa, mesélj valamit a newcastle-i, hollandiai, miskolci, poznani, kijevi élményeidből”, fog neki, nem?
Hogyne!

És velünk is megosztja legalább azt az egy-egy emléket, amit kitörölhetetlenül elraktározott magában azokból az időkből?
Newcastle-ból a másodosztályú bajnoki címünket, amiből én is alaposan kivehettem a részem, ráadásul olyan társakkal futballozhattam együtt, mint Nicky Butt, Alan Smith, Fabricio Coloccini. Lengyelországban remélhetőleg örök barátságot kötöttem Holman Dáviddal, Poznanból ez az, amit elsősorban magammal vittem, a Rodát most hagynám, Diósgyőrben viszont, bár egy kicsit tartottam attól, milyen lesz nekem Borsodban, nagyszerű élményekkel gazdagodtam. Szerencsére a csapat magját ismertem, így nem volt teljesen idegen az öltöző, de arra, hogy befogadott és megszeretett a város, valamint a fantasztikus diósgyőri szurkolótábor, mindig szívesen emlékszem.

A Magyar Kupa-győzelem lehetett volna a hab a tortán.
Az épp nem jó emlék, mert kezezésért kiállítottak a döntőben, hibásan egyébként, bocsánatot is kértek tőlem aztán. De hiába, kikaptunk az Újpesttől. Az viszont, hogy több mint tízezer miskolci drukker utazott el Budapestre és teremtett szenzációs hangulatot, felejthetetlen marad.

A Dinamo?
Hogy megálltam a helyem egy nagy klubban, folyamatosan játszottam az Európa-ligában és a bajnokságban, nemegyszer negyven-ötvenezer néző előtt, összesen több mint száz meccsen. Az mondjuk fájt, hogy nem kaptam meg Kijevben azt az elismerést, amit szerintem megérdemeltem volna, de sajnos sokan a külsőségekből ítélnek, és mert én csak a futballal foglalkoztam és nem feltétlenül nyíltam meg mindenkinek, sokan rossz következtetésekre jutottak.

Mi romlott el végül?
A télen az első edzőtábort végigcsináltam, azután viszont támadt némi nézeteltérésem az edzővel. Azután kerültem ki a csapatból. Bár abban állapodtunk meg, nem nyilatkozunk a történtekről, az edzőm ezt nem tartotta be. Mindig is az az ember voltam, akinek ha problémája adódott, odaállt a másik elé. Azt vallom, ez a helyes viselkedés. Szóval a történtekről csak annyit, van ok és van okozat. Azzal pedig együtt kell élnem, hogy én mondhatok bármit, nem hiszik el, a másiknak viszont mindent.

Milyen állapotban van most? Lelki és fizikai értelemben.
A kijevi végjáték megviselt, de ma már nagyon jól érzem magam. Lezártam azt az időszakot, előre tekintek. Itthon a veszélyhelyzet kihirdetéséig edzhettem a Vidivel, azóta azonban otthon vagyok, betartom a kijárási korlátozást. Vettem kondigépeket, azokkal tartom magam karban, ez persze nem ugyanaz, mintha csapattal edzenék.

Azt nem tudja, így karanténidőben a tetoválószalonok nyitva vannak?
Nem, mert másfél éve nem voltam már. Csak a jobb lábam szabad ugyanis.

Ez azért már függőség.
Azzá tud válni, főleg azután, hogy nagyobb mintákat varratsz magadra. Egyre-másra jön az ihlet, hogy mi legyen a következő, az is előfordul, hogy nem pont olyan, amilyennek elképzelted, és alakítgatni kell rajta, illetve ha van az egyik karodon, kell a másikra is... Mondjuk, amikor edzések és meccsek után kimerülten is a tetoválómesterhez vezetett az utam, az nem mindig volt kellemes, de hát ezt akartam.

Az elsőre emlékszik?
Lengyelországban készíttettem egyet az alkalomra. Akkor még aggódtam, hogy mennyire fog fájni, mert tűvel azelőtt csak vérvételkor találkoztam, és azért azok sem kellemes élmények, de egész jól bírtam. És mert nem fájt különösebben, nem volt megállás.

Ott van még az a jobb láb.
Igen, de remélem, egy nap családot alapítok, és azért a gyerekeimnek is kell egy kis hely.

A megjelent cikk a Képes Sportban is olvasható! További Képes Sport-os cikkekért kattintson a digitalstand.hu/kepessport oldalra!