Szalai Gábor: Meg kell mutatnom, hogy jobb vagyok!

– Fontos győzelem volt a hétfői.
– Nagyon – mondta lapunknak Szalai Gábor, a Lausanne-Sport 23 éves védője. – A Grasshoppers elleni mérkőzés előtt két pont előnyünk volt a zürichi klub előtt, így meg is előzhetett volna, de így öt pontra nőtt a különbség, az ellenfelünk pedig jelenleg osztályozós helyen van.

– Egy védőnek különösen jóleső érzés, ha a csapata nem kap gólt.
– Persze. Amikor január elején idejöttem, hullámvölgyben volt a csapat, majd ugyan kezdtek javulni az eredmények, de gólt mindig kaptunk, valami hiba becsúszott: Bázelben például vezettünk két góllal, és a hosszabbításban jött a szépítés. Nyertünk, az a fontos, de téma volt, hogy sokba kerülhetnek ezek a figyelmetlenségek, amikor a tabella alsó felében vagy. Ezek után az első helyen álló Young Boys legyőzése jelentős fegyvertény volt, most nyertünk Zürichben, reméljük, folytatódik a jó sorozat.

– Hogyan fogadták?
– Angolul sokan beszélnek, de az edzés franciául zajlik, egyelőre a fontos információkat utólag lefordítják nekem. Alapvetően barátságosan fogadtak, nyilván a belső védők közül nem mindenki tapsolt örömében, hogy megjöttem, de erre készülhettem, ilyen a konkurenciaharc, meg kell mutatnom, hogy jobb vagyok.

– A két kapott gól nélküli mérkőzés nem rossz…
– Igen, nagyon jó visszajelzés. A játék gyorsabb, a visszatámadás agresszívabb, mint az NB I-ben, de a taktika részletesebb, alaposabb volt Kecskeméten, ennek most is hasznát vehetem. Még akkor is, ha itt négyvédős szisztémában futballozunk, amelyben legutóbb ifistaként játszottam, de a videóelemzővel sok szituációt külön is megbeszélünk. Hozzá kell szoknom a szigorúbb játékvezetéshez: a gyorsabb tempó miatt egy ütemmel lemaradni, szabálytalankodni a nagyobb sebesség miatt feltűnőbb, gyorsabban jön a sárga lap, hat meccsen négyet kaptam, azután máris pihennem kellett, de a másik belső védőnknek tizenkét figyelmeztetés után már a harmadik mérkőzést kellett kihagynia – figyelnem kell erre is.

– Milyen a közeg?
– Normális, befogadó, segítőkész, de e tekintetben különleges helyzetben vagyok: Kecskemét után szinte lehetetlen jobb, barátságosabb, családiasabb közösségbe kerülnöm. Ott magától értetődött, hogy ott voltunk az esküvőn, ha valaki nősült, életre szóló barátságok szövődtek, Nagy Krisztiánnal vagy Szabó Alexszel naponta beszélgetünk. Amikor otthon játszottunk, Alexszel a meccs napján együtt kávéztunk, és megtartottuk ezt a szokást, tudjuk, mikor játszik a Lausanne, mikor a KTE, és videóhívás segítségével beszélgetünk. Én itt, Alex otthon, ugyanúgy dumálunk, mint régen. Amikor aláírtam a szerződést, megtaláltam a közösségi oldalon a városban lakó magyarok csoportját, beléptem, és segítettek albérletet találnom, volt, akivel találkoztam már idekint, láttam magyar zászlóval szurkoló családot Zürichben, meg is köszöntem a drukkolást.

– Egy éve rendszeresen tagja a válogatott keretnek: amikor klubot váltott, egyeztetett Marco Rossi szövetségi kapitánnyal?
– Laczkó Zsolttal, a stáb tagjával vagyok leginkább kapcsolatban, vele beszéltem, és amikor ez a téma szóba került, mondta, a kapitánnyal együtt támogatják az elképzelést, megfelelő lépcsőfoknak gondolják a karrieremben a svájci bajnokságot. Volt kedvem kipróbálni magam, de a nemzeti csapat stábjának üzenete csak megerősített abban, hogy jó irányba tartok, meg kell próbálnom helytállni itt is.

– Talán nehezebb kérdés, de két felkészülési mérkőzést játszott a válogatott március végén Törökország és Koszovó ellen, és a kapitány két újoncot is avatott a védelemben: Dárdai Mártont és Mocsi Attilát – hogy élte ezt meg?
– Nagyon megtisztelőnek tartom, hogy tavaly május óta minden alkalommal ott lehettem a keretben, először akkor, amikor Montenegróba mentünk. Nagyszerű visszaigazolás, hogy azóta minden válogatott mérkőzés előtt kaptam meghívót, és természetesen az a célom, hogy pályára léphessek. Az a feladatom, hogy mindent megtegyek ezért, hogy amikor lehetőséget kapok, élni tudjak vele, de cseppnyi rossz érzés sincs bennem amiatt, hogy egyelőre nem jött el az én időm. Mocsi Attila hamarabb tagja volt a keretnek, mint én, így logikus, hogy előttem mutatkozhatott be. A kispadon ülve, az oldalvonal mellett melegítve is érezni a telt házas Puskás Aréna varázsát, biztosan óriási öröm lenne ott pályára lépni. Ezt az örömöt nem élhettem még át, de eszemben sincs duzzogni emiatt. Amikor először kerettag lehettem, az volt a célom, hogy a meghívó legyen rendszeres, és mert az, érzem, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány figyeli a teljesítményemet. Dolgozom, hogy kiérdemeljem a játéklehetőséget.