Berki Krisztián teherről, felelősségről, aranyesélyről

„Hogy aranyesélyesnek tartanak, az nagyon jó dolog, ugyanakkor viszont hatalmas teher, még inkább hatalmas felelősség is, és ha Magyarországon valaki nem lesz első, akkor az emberek jó része már nem is örül a sikernek – mondta Berki Krisztián a Nemzeti Sportnak. – Sokan kérdezgetik tőlem, mekkora az esély rá, hogy nyerjek Londonban. Mit mondjak erre? A saját utamat járom már jó ideje, és igen, bennem lehet egy olimpiai aranyérem. Nem félek kijelenteni, mert ez az igazság. Ám a sportban eltöltött huszonhárom év alatt megtanultam, semmit sem adnak ingyen, és mindenért meg kell dolgozni. Nagyon keményen. Én mindig is a munkában hittem, és még az olimpiai szereplésemig is vannak előttem feladatok, amelyeket el kell végeznem. Egyébként nagyon várom, hogy ott legyek Londonban, jó is, hogy már szombaton elutazunk. Engem mindig feldob az új közeg, az pedig, hogy ez lesz az első olimpiám, és sok-sok impulzus érhet, nem zavarhat meg, nem rettent el. Kíváncsiság van bennem, ez egyértelmű, de talán természetes is.”

Akadt már rá jó néhány példa a múltban, hogy az esélyes magyar sportoló nem bírta el a tétet, és hibázott a legfontosabb pillanatokban. Ugyanakkor az is tény, ha valakire mindez nem igaz, az éppen Berki Krisztián. A tavalyi, tokiói kvalifikációs világbajnokságon cipelt súlytól (egyedül azon a versenyen szerezhetett kvótát az UTE tornásza) ugyanis nemigen létezik nagyobb...

„Az olimpia is csak egy verseny, újabb állomás a pályafutásomban. Ott is, mint másutt, kétszer meg kell megcsinálnom a gyakorlatomat – egyszerűsítette le a kérdést Berki. – Tudom, vannak olyanok, akik nem hisznek bennem, akik nem hisznek a magyar csapatban. Ők az életük során biztosan nem tudtak átlépni valamilyen akadályt, ezért ránk hárítják a felelősséget. Pedig ha valami nem sikerül az életben, akkor fel kell állni, és menni tovább. Megéltem már, milyen az, amikor padlóra kerül az ember, hiszen a lólengés világbajnoki ezüstérmeseként nem lehettem ott a pekingi olimpián, és ez akkor nagyon fájt. Ám idővel összeszorítottam a fogam, és már csak akkor gondolok a négy évvel ezelőtti dolgokra, ha erőt akarok meríteni valamiből, ha netán motivációra van szükségem. Attól nem félek, hogy megremeg a kezem, hiszen voltam már jó néhányszor ilyen helyzetben. Ebből a szempontból a tavalyi világbajnokság volt a csúcs, no meg az azt megelőző időszak – életemben nem volt még olyan stresszes évem, mint az elmúlt esztendő. A bokámban fáradásos töréssel versenyeztem végig a vébét és szereztem kvótát, közben pedig folyamatosan mindenki arra figyelmeztetett, hogy az az egyetlen lehetőségem. Mintha én nem tudtam volna...”

Az elmúlt két esztendőben az Év sportolójának megválasztott tornász számít a távolból felé áradó szeretetre éppen úgy, mint a helyszíni biztatásra.

„Tudom, sokan szorítanak nekem, és azt is, hogy kint, az olimpián is sokan drukkolnak majd. Akárcsak én a többieknek. Nem fog zavarni, hogy az olimpiai faluban esetleg sokan érdeklődnek, s a csapattársak mesélnek az aktuális történésekről, mert nem zökkent ki a saját ritmusomból. Májusban, a montpellier-i Európa-bajnokságon is figyeltem a Debrecenben versenyző úszókat, a helyzet csak annyiban lesz más Londonban, hogy ugyanazon a helyszínen leszünk. Biztosan jólesik majd minden érdeklődés, ahogyan az is biztos, hogy képes leszek ott is csak magamra figyelni. Edzeni és versenyezni fogok, ezek határozzák meg a napjaimat. És persze a megfelelő regenerálódás, a pihenés. Két nagyon jó gyakorlatot kell csinálnom Londonban, és akkor minden rendben lesz. Ha ez mégsem sikerül, akkor sem dől össze a világ. Ennél sajnos sokkal nagyobb tragédiák történnek az életben nap mint nap. Ez sport, éppen azért szép, mert vannak benne sikerek és vannak kudarcok is. Utóbbiak arra szolgálnak, hogy tanulva belőlük jöjjenek az újabb sikerek.”