Egy kérdés válasz nélkül

A cseh bíró sehogyan sem tudott eligazodni a helyzeten, ő még ilyet nem látott, a hazaiaknak kedvezett, aztán tessék, mégis közellenség lett. Milan Sedivy azokban a percekben nem értette, hogy ez az egész azért történik, mert a 457 néző már a magyar futball paródiáját láthatta. A magyar válogatott mezébe öltözött játékosok szenvedtek a gyepen, miközben a lelátón már mindenki az észteknek drukkolt. Megdöbbentő pillanat volt ez, ám valahogy mégsem tűnt annyira meghökkentőnek a szituáció: a szerdán látott magyar csapat ugyanis egyértelműen kivívta a szurkolók ellenszenvét. A szövetségi kapitányt, Gellei Imrét természetesen megviselték a szerda este történései, ám fenntartja korábbi véleményét, miszerint büszke az elért eredményekre. Mondta ezt annak ellenére, hogy a találkozót követő sajtótájékoztatón meglehetősen zaklatottnak tűnt, és hangulata csütörtök délelőttre sem változott jelentősen.
– Interjú interjút követ, egyik nyilatkozatot a másik után adja, de abban biztos vagyok, hogy nem ilyen végszóra számított. Miről faggatták a legtöbben?
– Természetesen az értékelésemre voltak kíváncsiak, és én ezt megtettem. Újra értékeltem a selejtezősorozatot, annak tükrében, hogy a lettek Európára szóló sikert aratva kiharcolták a portugáliai részvétel jogát.
– Már megbocsásson, de ez minket, magyarokat mennyiben érint? Tudom én, hogy egy csoportban voltunk a lettekkel, de hogy jön ide, a mi kínlódásainkhoz, hogy a lettek, akiket nekünk kellett volna megvernünk, továbbjutottak a törökökkel szembeni pótselejtezőn?
– Nem is értem ezt a kérdést. Ön szerint nincs semmi közünk a lett– török párharchoz?! Ezt éppen önöknek, újságíróknak kell tudniuk, hiszen mást sem olvastam a különböző lapokban, mint hogy a lettek a futottak még kategóriába tartoznak, nekünk igenis kötelességünk legyőzni őket, egyszerű kis csapatról van szó és a többi. Tessék, most itt a válasz arra, amit már számtalanszor felvetettem: a ma futballjában senki ellen sem mehet biztosra egyetlen válogatott sem, nincsenek előre lefutott találkozók és még inkább nincsenek kézlegyintéssel elintézett ellenfelek. A lettek megmutatták, hogy szorgos munkával, szervezett játékkal hová lehet eljutni. Ezért is külön öröm számomra, hogy mi ezt a bravúrcsapatot itthon legyőztük.
– Nagy tett, valóban… Ám az, amit Maris Verpakovskisék véghezvittek, nem enyhíti a mi fájdalmainkat, és a legkevésbé sem érdekli a magyar szurkolókat. Ôk azt szerették volna látni, hogy egy szorgos, szervezett játékot produkáló magyar válogatott jut el Portugáliáig. No, de tegyük fel, hogy ön az újságíró: mit írna most, az észtek elleni csúfság után?
– A tényeket írnám meg, elsősorban azt, hogy tizenkét játékosom hiányzott a korábbi csapatomból. Ilyen sérüléshullámmal én még edzői pályafutásom során nem találkoztam. Olyan labdarúgók is hiányoztak, akik pótolhatták volna a sérülésük miatt kiesőket. Aztán azt is megemlíteném, hogy a szerdán látott csapat nem ugyanaz volt, mint az, amelyik az Európabajnoki-selejtezőkön szerepelt. Hozzátenném még, hogy az első félidőben voltak lehetőségeink a gólszerzésre, azt pedig szintúgy elemezném, hogy a második játékrészben mutatott teljesítmény egyszerűen nem eladható a világban. Amúgy pedig… Nem véletlenül mondtam már a meccs előtt is, hogy az észteket aligha szabad lebecsülni, mindössze hat gólt kaptak a horvátoktól, a bolgároktól és a belgáktól.
– Viszont néhány napja az albánok is megverték őket…
– Meg, és éppen ezért is tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy mi a világban kiscsapatnak számítunk. Ez a realitás.
– Hiszen ön mondta minden Európabajnoki-selejtező meccs előtt, hogy van esély…
– Mondtam, mert hittem ebben. Azt hangsúlyoztam, hogy bravúrra játszunk, mert másként, más felfogásban egyszerűen nem lehet pályára lépni. Hinnünk kell magunkban, enélkül nincs eredmény.
– Most viszont bukott kapitányként távozhat. Ezt érte el a csapata az észtek elleni kínlódással…
– Nem érzem magam bukott kapitánynak, hiszen még egyszer hangsúlyozom, a szerdai csapat nem azonos azzal a gárdával, amely becsülettel végigdolgozta a selejtezősorozatot. Annak igenis volt tartása, az igenis csapattá érett, még akkor is, ha nem jutottunk tovább a csoportból. Büszke vagyok arra, hogy az utolsó pillanatig versenyben voltunk a továbbjutásért. Az észtek elleni találkozónak semmi köze a korábbi szerepléshez.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy akiknek most bizalmat szavazott, cserben hagyták, vagy azt, hogy egyszerűen alkalmatlanok a válogatottságra?
– Engem nem hagytak cserben a játékosaim, hanem egész egyszerűen két nap alatt nem tudtam csodát tenni, nem tudtam ebből az új gárdából eredményes együttest kovácsolni. Felforgatott csapat volt ez, olyan, amelyik nem volt olyan határozott, és nem volt annyira ütős, mint a selejtezősorozatban szereplő tizenegy. Abban is biztos vagyok, hogy akiket szerdán pályára küldtem, később bizonyítják, hogy válogatott szintű játékosok.
– Ezek a labdarúgók meglehetősen egykedvűen vonultak le a vereség után a gyepről, miközben a magyar szurkolótábor az észteket ünnepelte. Ön mit látott a játékosokon?
– Azt, hogy valamennyien teljes letargiában ülnek, és egy szót sem szólnak, azaz őket is bántotta, ami történt.
– Hogyan érintette a közönség sajátos reakciója?
– Mit várhattam volna a szurkolóktól egy csalódással véget érő selejtezősorozat végén?! Mi azt szerettük volna, hogy az észtek legyőzésével valamiféle gyógyírt adjunk mindenkinek, de sajnos ez nem sikerült.
– Lehet, erre a kérdésre nem válaszol, de nem hagyom ki: ön kit látna szívesen utódjául?
– Erre tényleg nem válaszolok.
– Akkor azt árulja el: van olyan edző, akinek nyugodt szívvel adja át a válogatottat?
– Több is, ám az a fontos, hogy a decemberi világbajnoki sorsolás után már az új kapitány nyilatkozzon az esélyeinkről.