Csikarnak nagy ajándék a 6:3

– Annyi mindennel, hogy még nem is jutott időm megnézni valamennyit. De nem is ez a lényeg, nem a tárgyak a fontosak, hanem a szeretet. Aki ismer, tudja, nem vagyok az a pityergős, szentimentális anyámasszony katonája, de bizony hétfőn a Régi Sipos étteremben elérzékenyültem. Ott álltam Fejér Miklós barátom vendéglőjének kellős közepén, és mindenki rám, az én egészségemre emelte a poharát, s csak néztem, néztem az arcokat, az én öreg barátaim tekintetét, és szinte valamennyit a keblemre öleltem volna. Úgy képzeld el, hogy itt volt mindenki, de tényleg mindenki, aki még él.
– Ezen aligha kell csodálkoznia, hiszen a Csikar születésnapján illik ott lenni.
– Jó, jó, persze hogy összejövünk olykor-olykor a régiekkel, nem is kell ahhoz igazán születésnap, de most még Albert Flórián is eljött. Ô pedig ritkán mozdul ki otthonról, most is lefogadtam volna, hogy nem lesz köztünk. Aztán tessék, egyszer csak megjelent, s boldog voltam, hogy láthatom. Ô az egyetlen aranylabdásunk, és gyanítom, belátható időn belül nem lesz újabb magyar, akit Európa legjobbjává választanak. Mint ahogy Aranycsapat sem lesz, ez is egyszeri és megismételhetetlen történet. Különben azt akarták, hogy az én születésnapi rendezvényemet egyszerre tartsuk a londoni hat három megemlékezésével, de tiltakoztam, mondván, hogy jövök én ehhez.
– Ne szerénykedjen, hiszen ön is ott volt Londonban, a kispadon ült.
– Igaz, igaz, de az a meccs nem rólam szólt. Ki merem jelenteni, ha a magyar válogatott ötvennégyben megnyeri a világbajnokságot, én akkor is többre tartanám az angolok elleni győzelmünket a vb-aranynál. Számomra az angolok az elsők a futballban, minden vb-n Eb-n nekik drukkolok, és mi, magyarok Londonban vertük meg őket.
– Mi a véleménye az utódokról, a mi egyre keserűbb, szomorúbb futballtársadalmunkról?
– Az a nagy baj, hogy a mi gyerekeink már nem bírják a második félidőt. Hidd el, ennek komoly oka van, vizsgálják őket rendszeresen, egészségesek, aztán valamiért még sincs kondíciójuk. Magyarázd meg nekem, hogy ez mitől van. Szombaton például bementem az MTK öltözőjébe a Fradi elleni meccs előtt, és csak mondtam, mondtam a magamét a srácoknak. Juhász Rolandnak is magyaráztam: az ég szerelmére, nem elég, hogy előreszaladsz a támadásokhoz, vissza is kell érned mindig. Nézd csak meg Rio Ferdinandot a Manchesterből, az le és fel zakatol kilencven percen át.

– Tudom, hogy a születésnapja apropóján beszélgetünk, de ezt a kérdést nem hagyom ki: mi a véleménye Várszegi Gáborról?
– Rendes gyerek, én már vagy harminc éve ismerem, hiszen már akkor is jóban voltunk, amikor még a Pozsonyi úton lakott. Elárulhatom, általam került az MTK-hoz. Hiába szurkolt gyerekkora óta ennek a klubnak, hiába lett belőle a rendszerváltás utáni tíz évben milliárdos, a klubvezetés félt tőle. Tudták, ha ő jön, akkor új élet kezdődik. És így is történt. Csak azért is fogtam magam, elmentem hozzá, és amikor felszóltak neki, hogy a Sándor Csikar keresi, lejött elém, és utána hat órát beszélgettünk. Így került az MTK-hoz, amely akkor éppen a csőd felé haladt. Később beszéltem vele a Fradiról is, és mondtam, Magyarországon egyedül a Fradit érdemes támogatni, a többi klubnál befektetett pénz olyan, mintha a kanálisba dobná. Ám arra is figyelmeztettem, hogy ne vágjon bele mégsem, az a közeg nem fogadja őt el. Ebben is igazam lett…
– Tudom, hogy nem létezik időgép, és az ember bármennyire is szeretné, soha nem lehet újra fiatal, szóval… Mennyire van kibékülve ezzel a hetvenötös számmal?
– Tökéletes és boldog az életem. Már ezerszer beszéltem arról, honnan indultam, hogyan lettem mezítlábas utcakönyökből híres futballista. Mindent a sportnak és az MTK-nak köszönhetek, az életem ennél jobban, szebben nem alakulhatott volna. Harmóniában telnek a napjaim, minden reggel elolvasom az újságokat, természetesen a ti lapotokkal kezdem, aztán keresek a könyvespolcon egy jó Márai Sándor-kötetet, és néhány csodálatos mondat után órákig gondolkodom. Fantasztikusan tehetséges nép a magyar. Hogy mást ne mondjak: az Aranycsapat tagjai, akiket futballistának teremtett a jó isten. A születésnapi bulimon a következő csatársor állt fel egy fotó kedvéért: Sándor, Göröcs, Albert, Rákosi, Fenyvesi. Na, mit szólsz, mintha az 1962-es chilei vb-n lettünk volna… Szegény Tichy Lajos, ő hiányzott, és persze Hidegkuti Nándi meg a többiek. Nekem már minden nap, minden óra ajándék. Nem akarok panaszkodni, de ha nem veszem be a gyógyszereimet, rögtön izzadni kezdek, és már nem úgy működik az öreg szívem. A haláltól sem félek… Azt már nem!