Elnyomott hatalmasságok

Ezen a mûszakon minden eddigi teljesítményünket felül akarjuk múlni, mint ahogyan labdarúgóink is felülmúlták minden eddigi teljesítményüket Londonban. Felhívjuk az egész ország sportszerető közönségét, hogy csatlakozzék hozzánk. Gyárakban, üzemekben, állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben mutassák meg a magyar dolgozók, milyen nagyra értékelik fiaink győzelmét. Írják meg a Népsportnak, hogy ki csatlakozik, hogy mi is örüljünk, és örüljenek a fiúk is ott kint Londonban. Vagy kérhetek valamit? Ha még beszélnek Londonnal, mondják meg nekik ma. Megteszik?”Igaz József sztahanovista brigádvezető csak egy volt a sok közül, aki teljes eufóriában, mámorban, boldogságos pillanatban – és még fokozhatnánk – élte meg azt a napot, 1953. november 25-ét. Hát persze, hogy még jobban beindult a termelés, hiszen a mi aranylábú gyerekeink azokban a félelmetes években valamiféle szigetet jelentettek a társadalom számára. Volt egy futballcsapatunk, amely dacolva a személyi kultusz zordságával, dacolva az önkényuralmi rendszerrel tette a dolgát és nemcsak itthon, hanem szerte a világban legyőzött mindenkit, aki az útjába került. Az ötven évvel ezelőtti londoni győzelem, ez a világszenzációt szolgáltató magyar siker igazi mérföldkövet jelentett a labdarúgásban. A mieink játékáról szuperlatívuszokban beszéltek szerte a földgolyón. A meccs után néhány külföldi újságíró nyilatkozott a Népsportnak, érdemes ebből is idézni. Íme Bernard Joy véleménye: "A lényegesen jobb csapat győzött, önök büszkék lehetnek labdarúgóikra.” John McAdam annyit mondott: "Semmi mentségünk nincs és nem is lehet a vereségre. Az önök csapata, különösen a csatársora egyenesen csodálatos.” És végül egy francia újságíró, Jean Eskenazi véleménye: "Győztünk, már úgy értem, hogy győzött a kontinens, nagyszerû játék volt…”Ezek után el lehet képzelni, mi volt itthon.A hősök dicsérete

Az idősebbek pontosan tudják, mit jelentett akkor ez a győzelem. A magyar párt- és állami vezetés egyemberként sorakozott föl a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összeállítású válogatott mögé, és úgy fürdött labdarúgóink sikerében, mint dundi kiskölyök a kertben felállított lavórban. De, így volt ez rendjén, Magyarország az éhező, elnyomott kis ország – világhatalom lett.
Labdarúgásban mindenképpen.
A Népsport így írt erről a csodáról: "Győzelem! Amit az egész világ sportközvéleménye kísér figyelemmel, aminek eredményét a szó legszorosabb értelmében az egész magyar nép várta szívszorongva: a londoni magyar–angol labdarúgó-mérkőzés világraszóló magyar győzelemmel végződött. Idegen földön sportgyőzelmet aratni mindig nagy sikere egy ország sportjának. Az idegen pálya, a szokatlan éghajlat, a hazai csapatot viharosan biztató közönség mind-mind olyan körülmény, amely legtöbbnyire gátlóan hat a vendégcsapatra, megakadályozza legjobb képességeinek kifejtésében. Ez a mostani győzelem azonban kivételesen értékes, mert csapatunk olyan ellenféllel szemben érte el, amely hazai pályán idegen csapattól még soha nem szenvedett vereséget. Olyan ország válogatottjával szemben diadalmaskodtak a mieink, amely ország a labdarúgás őshazájának számít. A hosszú utazás, az idegen környezet okozta gátló körülmények leküzdésére csak olyan sportemberek képesek, akiket a hazájuk, népük iránti határtalan szeretete lelkesít, akiknek minden gondolata arra irányul, hogy a szocializmust építő országunknak, az egész béketábornak szerezzenek dicsőséget, akik tudatában vannak annak, hogy a világ leghaladottabb rendszerû országainak hírnevéért kell helytállniuk. Az olimpiai bajnok magyar labdarúgócsapat ilyen sportolókból állt, ez a tudat sokszorozta meg valamennyiük ragyogó sporttudását, ez a szocialista harcos szellem segítette hozzá őket világraszóló győzelmükhöz. Labdarúgóinknak a labdarúgás őshazájában aratott fölényes, valósággal megsemmisítő arányú győzelme méltán sorakozik az olimpiai bajnokság és a magyar labdarúgás egyéb felejthetetlen sikerei mellé, élő bizonyítéka népünk tehetségének, erejének, a népi tehetségeket kibontakoztató szocialista berendezkedés fölényének. Akik erre a sporthőstettre képesek voltak, megérdemlik az egész ország szeretetét és háláját.”
Habár ezek a mondatok egy letûnt kornak, az elnyomás időszakának szellemében íródtak, ám ettől még igaz szavak – főleg, ha úgy olvassuk, ahogy azt a futballt szerető emberek is tették, akik tudták, a londoni 6:3 dicsősége nem a kommunista eszmerendszer, hanem valóban a tehetséges magyarság dicséretét hirdette.

A meccsből legenda lett

A dolog szépséghibája csak az, hogy például Grosics Gyula két évvel később már kihallgatásokra járt és kémkedéssel vádolták.
Akkor már nem számított, hogy a Fekete Párduc Londonban bravúrral védte az angol csatárok támadásait. Meghurcolták, a pályafutását is csaknem tönkretették – és bizony ez is hozzátartozik az Aranycsapat legendájához. Azonban ehelyütt emlékezzen inkább a legendás kapus, s elevenítse fel ötven év távlatából az emlékeit.
"Készültünk, nagyon is készültünk az angolok ellen, hiszen tudtuk, otthon még senki sem győzte le őket, ám álmunkban sem gondoltunk arra, hogy ezt a meccset majd az évszázad találkozójának titulálják, és fél évszázad elteltével is emlegetik, mint a magyar labdarúgás legfényesebb és legemlékezetesebb diadalát. Ez nekünk, főszereplőknek remek érzés, ám sajnos ez is jelzi, hogy azóta sem tudta egyetlen korosztály sem túlszárnyalni a sikereinket. Bárcsak most arról beszélhetnénk, hogy tíz, húsz vagy akár harminc évvel később világbajnoki címet ünnepelhetett hazánk. Sajnos, minden másként alakult, de ahogy az imént mondtam, nekünk a londoni meccs előtt még fogalmunk sem lehetett arról, hogy milyen meghatározó élmény vár ránk. Az angolok nevezték el ezt az összecsapást az évszázad találkozójának, és mi értettük is, meg nem is ezt a nagy felhajtást, bennünket inkább az foglalkoztatott, hogy miért játszottunk gyengén a svédek ellen a Népstadionban és értünk csak el kettő kettes döntetlent. Most már azt mondhatom, ez a visszafogottabb teljesítmény is belejátszott a londoni diadalba, ugyanis az angolok elbízták magukat, és mást sem hallottunk a meccs előtt, mint hogy majd két-három góllal elintéznek bennünket. Önbizalmukat növelte az a tény is, hogy a helyi lapok egytől egyig úgy harangozták be az összecsapást: most eldől, melyik a világ legjobb csapata. Ma is bizsergető érzés számomra, ha visszagondolok arra a kilencven percre. Néhány héttel ezelőtt Londonba utaztam, meghívtak, hogy találkozzak Gil Merrickkel, az angolok kapusával, de sajnos ő olyan beteg, hogy erre a randevúra nem került sor. Angliában is emlékeznek a hat háromra, de ott véletlenül sem ünnepi eseményként tartják számon… Akkor mi remekül játszottunk, és nem három góllal voltunk jobbak az angoloknál, amit aztán maguk is elismertek. Amikor bementünk az öltözőbe, majd vissza a szállodába, boldogok voltunk, de ha hiszi, ha nem, nem éreztük át az esemény súlyát. Jó, jó, győztünk Angliában, de mégsem az volt bennünk, hogy történelmet írtunk. Nekünk mindaz, ami történt frissiben, egy meccs volt a sok közül. Később értékelődött fel minden, és lett a két félidőből valóságos legenda. A boldogságom nem tarthatott túl sokáig, mert két évvel később kémkedés vádjával letartóztattak. Nem kerültem rács mögé, de egy éven át heti egy alkalommal mindig kihallgatásra kellett mennem, és az ÁVH-s tisztek, akik velem foglalkoztak, bizony nem futballrajongó emberek voltak, ott már nem került szóba, hogyan is ment nekem a védés a Wembleyben. Tudom, ki jelentett fel, nem él már, így most már elmondhatom, sohasem akartam bosszút állni rajta, ám nem is beszéltünk egymással soha többé. A kihallgatásoknak az lett a vége, hogy gyakorlatilag parancsba adták, el kell hagynom a Honvédot, és Tatabányára kell szerződnöm. Így utólag örülhetek ennek a döntésnek, mert remek csapatba kerültem, viszont a tortúrám ideje alatt kimaradtam huszonegy válogatott meccsből, és ha ez nincs, ma én is azt mondhatnám, hogy elértem a százszoros válogatottságot. Azonban nincs okom panaszra, még az ilyen élmények ellenére sem. Ma is érzem az emberek, a szurkolók szeretetét. Csak azt sajnálom, hogy mindössze hárman élünk abból a csapatból, a többiek halála mind-mind tőrdöfés volt a szívembe. Most úgy koccintunk majd, hogy lélekben ott lesz velünk mindenki az asztal körül abból a csodálatos csapatból…”

A labda is más volt

Buzánszky Jenő teljesítményéről ezt írta akkor a Népsport: "Ô is kitûnő teljesítményt nyújtott, Robbot, az angol válogatott balszélsőjét, akitől az angolok mérkőzésnyerést vártak, szinte teljesen kikapcsolta a játékból. Nagyszerûen helyezkedett, kitûnően fejelt, s mindezek mellett ragyogó átadásokkal indította el a támadásokat. Buzánszky ezúttal is egyike volt a magyar csapat legjobbjainak.”
Sokan nem tudják, hogy Buzánszky Jenő bizony dolgozott akkoriban a futball mellett: a dorogi bányában végzett irodai munkát, így járt edzésre, és így lett belőle az Aranycsapat kihagyhatatlan jobbhátvédje. Szerencsére ma is kitûnő egészségnek örvend, amikor kerestem, épp nyírfaleveleket szedegetett a kertjében…
"A világ akkor úgy könyvelte el, hogy Brazília, Anglia és Magyarország rendelkezik a legerősebb futballválogatottal. Amikor mentünk Londonba, úgy vezették fel ezt a meccset, mintha fontosabb lenne egy világbajnoki döntőnél is. Mi akkor már olimpiai bajnoki címmel büszkélkedtünk, Helsinkiben értük el ezt a sikert, de az angolok így is esélyesebbnek számítottak. Amúgy az olimpián az angolok szinte belénk szerettek, és volt, aki a svédek elleni hat nullás győzelmünk után azt mondta, hogy élete végéig elnézte volna a játékunkat. A londoni meccshez kellett a magyar pártvezetés engedélye is, és végül ötvenhárom májusában, amikor Rómában léptünk pályára az olimpiai stadion avatóján, és vertük el három nullra az olaszokat, akkor vált biztossá, hogy megyünk Londonba. Az angliai túra előtt itthon barátságos találkozón kettő kettőt játszottunk a svédekkel, akiknek akkoriban angol edzőjük volt. No, ez a szakember szinte vitte a hírt Londonba, és megnyugtatott mindenkit: a magyar csapat verhető, több góllal is. Ez nem volt túl jó előjel, ráadásul tudtuk, hogy a Wembley gyepszőnyege sûrû, amely sokkal több energiát vesz ki a futballistából. Azzal is tisztában voltunk, hogy másfajta labdával kell játszanunk, Sebes Guszti bácsi hozott ebből nekünk, olyan volt, mint a kőgolyó, sokkal több energia kellett ehhez is. Mielőtt megérkeztünk volna Angliába, nem repülővel mentünk, hanem vonattal, s megálltunk Párizsban, ahol a helyi Renault-gyár csapatával mérkőztünk, és nyertünk tizennyolc nullára. Lehet, mosolyogtató, de az a meccs visszaadta a hitünket, az önbizalmunkat, amelyen még a Wembley látványa sem rontott. Sőt, amikor beléptünk a futball szentélyébe, valamiféle dac dolgozott bennünk, hogy nekünk itt most mindenképpen nyernünk kell. Remekül játszottunk és azt mondom, ha Kocsis Sanyi egy kicsit jobb formában van, akkor több mint tíz góllal szórtuk volna meg az angolokat. De ezért a hat háromért sem hiszem, hogy szégyenkeznünk kellene, én pedig elmondhatom büszkén, hogy részese lehettem az évszázad legnagyobb találkozójának. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy ugyancsak közeli szemlélője lehettem az elmúlt száz év legrosszabb mecscsének is, amit most szerdán játszottak az Üllői úton. A magyar–észt találkozó volt ez, ettől függetlenül azt mondom a magyar fiataloknak, igenis érdemes szenvedni, küzdeni ezért a játékért, áldozatokat hozni a futballért. Másként nem megy, nekem elhihetik…”