„A tetoválás és a fülbevaló senkit sem tesz labdarúgóvá”

„A HOKI MEGTANÍTOTT A CÉLTUDATOSSÁGRA”

– Hogyan jutott el a hokitól a labdarúgásig, a pályától a menedzserszakmáig?
– Kilenc éves korom óta életem részét képezi a jégkorong. A Ferencvárosban kezdtem játszani, a felnőtt csapathoz 18 évesen kerültem 1991-ben – kezdi a beszélgetést a játékos-pályafutására való visszaemlékezéssel Bognár Nándor. – Akkor nagyon jó garnitúra tagja lettem, hiszen olyan játékosok alkották többek között a csapatot, mint Hudák, Szajlai, Miletics és még sorolhatnánk a neveket. Ez a társaság meghatározta a pályafutásomat, és azt gondolom, a későbbi életemet is. Be kell látni, nem voltam kiemelkedően nagy tehetség, brusztolós, hajtós védő voltam, inkább a küzdeni tudás, az akarat vitt előre. Meg az, hogy a huszonhárom év alatt, amíg aktívan játszottam, körülbelül három edzést hagytam ki, egyet például azért, mert éppen akkor érettségiztem. A tanulás mindig is fontos volt számomra, rögtön az érettségi után jelentkeztem a TF-re, ahol sportmenedzseri diplomát szereztem. Majd később, a kétezres évek elején kezdtem el a szakmában dolgozni, még aktív játékosként. Hogy miért nem a hoki? A magyar jégkorong még nem képvisel olyan sportszakmai és üzlet értéket a sportüzletben, amibe érdemes lenne nagy energiát fektetni, magyarán menedzserként még nem kifizetődő. Nem érett még meg erre a sportág, szemben például a kézilabdával, amellyel néhány éve foglalkozunk a labdarúgás mellett.

– Említette, hogy nem volt kiemelkedő tehetség, ehhez képest ötszörös magyar bajnok és volt válogatott is. Sokan elfogadnák ezt az eredménysort, de talán még többre is vihette volna. Nincs hiányérzete? Hiszen kora alapján akár még az A-csoportos válogatottban is szerepelhetett volna.
– Úgy érzem, amit a képességeimmel el lehetett érni, azt a pályán elértem. Talán ha Dunaújvárosban vagy Székesfehérváron növök fel, ahol sokkal előbb volt fedett csarnok, mint nálunk a Fradinál, akkor még többet tudok edzeni, ezáltal valamivel magasabbra is eljuthattam volna, de így sem lehetek elégedetlen. Nagyon büszke vagyok például arra is, hogy a nemzeti csapatban együtt játszhattam minden idők legjobb honi játékosával, Ancsin Jánossal, ami meghatározó élmény volt. Nem mellesleg a pályafutásomat egy súlyos sérülés is befolyásolta, 1996-ban szétszakadt a térdem. Ezt követően el is hagytam a Fradit egy időre, mert nem fértem volna be a csapatba, majd 2000-ben a Dunaújvárossal lettem ötödször is bajnok, majd pályafutásomat a Ferencváros csapatkapitányaként fejeztem be, szóval nincs hiányérzetem.

– Mit adott önnek a jégkorong? Mennyire tudja kamatoztatni a pályán szerzett tapasztalatait az élet más területén?

– Tulajdonképpen a sportnak és édesapámnak köszönhetek mindent. Édesapám tanított meg többek között beszélni, viselkedni, autót vezetni és nem utolsó sorban levitt a jégpályára. A sporttól, a jégkorongtól pedig megtanultam, hogyan kell együtt vagy akár külön is harcolni a céljaimért. Csak egy példa: első bajnoki döntőm előtt az utolsó edzésen olyan tűzben égtem, hogy összeverekedtem a nálam jóval idősebb Szajlaival, aki másnap kiállíttatta magát értem, azért, mert engem akart megvédeni. A hoki ugyanakkor megtanított arra is, hogyan kell céltudatosan élni, hogy a hullámra nem felülni kell, hanem generálni.

„VAN, AMIKOR A MENEDZSER A HIBÁS”

– Ezek szerint szereti irányítani a dolgokat. Ez a menedzselés területén hogyan nyilvánul meg, hiszen egy játékosügynök munkáját nagyon sok minden befolyásolja, kezdve az adott játékos teljesítményétől a klubok érdekéig?   
– Valóban szeretem, ha van beleszólásom a dolgok menetébe. Először is nagyon fontos a tervezés. A legtöbb játékos tizenhat-tizenhét éves korában kerül hozzánk, ekkor megtervezzük, hogy három-négy éven belül hova juthat el, és hogy a kitűzött célhoz milyen fejlődési lépcsőfokok vezetnek. Karrierépítő ügynökség vagyunk, igyekszünk alkalmassá tenni a játékost arra, hogy a közösen megtervezett célokat elérhesse. De a munkánk nem pusztán az átigazolásról szól, az már csak a munka vége, ha úgy tetszik, az eredménye. Egy futballistának, vagy beszélhetünk bármilyen más sportolóról, három pillér határozza meg az életét és a pályafutását. A sportolás feltételeit biztosító klub, a kötődést és érzelmi hátteret nyújtó család, valamint a mögötte álló menedzsment. Ha a játékosnak van klubja, de nincs családja, nincs akihez kötődjön, akkor boldogtalan, és ez előbb-utóbb meglátszik a pályán nyújtott teljesítményén is. Ha van mondjuk barátnője, de nincs klubja, vagy nem játszik a klubjában, illetve ha van klubja, de nincs jó szerződése, akkor ugyanúgy boldogtalan – ilyenkor jövünk a képbe mi. De, ahogy már mondtam, nekünk nem csak az a dolgunk, hogy jó szerződéshez juttassuk a játékost. Felügyeljük a fejlődését, ellátjuk a képviseletét, ha kell, akkor megkeressük számára a legjobb orvost, egyszóval minden feltételt biztosítunk ahhoz, hogy neki csak a játékra keljen összpontosítania. Ez egy nagyon összetett tevékenység, amit hárman végzünk. A napi munkában a társam Farkas Mátyás közgazdász, akivel tökéletes összhangban dolgozunk, felosztjuk egymás között a feladatokat, de mindent együtt csinálunk, a döntéseket is együtt hozzuk. A másik kollégám Dr. Kostenszky Ádám jogász, aki a szerződéses háttér felelőse.

– A SportConcept iroda tehát megtervezi és próbálja irányítani a játékosok pályafutását, hogy egyre nagyobb feladatoknak tudjanak megfelelni. De miből lehet tudni, hogy az adott labdarúgó már valóban kész a következő feladatra, hogy képes megállni a helyét külföldön egy erősebb bajnokságban és ne csak padmelegítőnek vigyék ki?
– Sokan kérdezik tőlem, hogy mikor, hány éves korában kell egy játékosnak külföldre szerződnie. Ez olyan, mintha azt kérdeznék, holnap fog-e sütni a nap? Nem tudom, de szeretném. Tehát a kérdésre nincs jó, vagy egyértelmű válasz, hiszen egyéntől függ, és sok feltételnek kell megfelelni, de az például biztos, hogy nyelvtudás nélkül nem érdemes kimenni, továbbá fontos a megfelelő fizikum és az, hogy fejben is teljesen rendben legyen a játékos, mert ha nem megfelelő a játékhoz, munkához való hozzáállása, azonnal küldik haza. A tehetség önmagában már nem elég. Másrészt fel kell mérni, hogy abban a csapatban, ahová kerül az adott játékos, a maga posztján mekkora esélye van az állandó játékra és lényeges az is, hogy nem szabad kapkodni. Korcsmár Zsolttal kapcsolatban például az elmúlt években negyvennyolc különböző csapat neve vetődött fel. Volt olyan konkrét ajánlat az európai élvonalból, amit nem fogadtunk el, mert úgy éreztük, hogy még túl nagy ugrás lenne. Most nyáron pedig például a spanyol Santander is érdeklődött, de inkább a norvég Brannt választottuk, mert az biztosabbnak tűnt, és a jelek szerint jól döntöttünk, hiszen Zsolti rendszeresen játszik, méghozzá olyan bajnokságban, ahol sokat fejlődhet, és aztán később még feljebb léphet. Az említett negyvennyolc csapatból ugyanis vannak olyan klubok, amelyek immár több éve figyelik őt, így ha folyamatosan jó teljesítményt nyújt, akkor biztosan meglesz a lehetősége arra, hogy egy még nívósabb bajnokságba kerüljön. Persze, nem minden játékos esetében az a cél, hogy klubot váltson. A kézilabdázó Kovacsics Anikó például Győrben van a legjobb helyen, ott fejlődhet a legtöbbet. A labdarúgásra visszatérve, az elmúlt évek tapasztalatai egyébként azt mutatják, hogy inkább azok a magyar játékosok tudják megállni a helyüket külföldön, akik húsz éves koruk után mentek ki. Említhetjük példaként a válogatottból Gera Zoltánt, Juhász Rolandot vagy Huszti Szabolcsot, igaz van ellenpélda is, Hajnal Tamás személyében, aki jóval fiatalabb volt, amikor a Schalkéhoz került.

– A labdarúgásban a szurkolók nagyon előítéletesek a menedzserekkel szemben. Fórumainkat böngészve kiderül, hogy a mindenkori MLSZ-elnök, a játékosok és az edzők után leginkább a menedzsereket teszik felelőssé a magyar foci kudarcai miatt. Többen azt is kétségbe vonják, hogy szükség van-e rájuk. 
– Azt kell mondanom, a szurkolóknak sokszor igazuk van, már ami a játékosügynököket érintő kritikákat illeti. Ha van egy futballista, aki két év alatt négyszer vált klubot, és sehol sem játszik, az egyértelműen a menedzser hibája. Ami viszont a szükségességet illeti, mondjon bárki olyan játékost, aki manapság menedzserek, illetve külső segítség nélkül magas szintre jutott. Sokszor a klubvezetők is sértve érzik magukat, ha egy ügynökkel kell tárgyalniuk, de amikor problémák vannak a játékossal, akkor rögtön hozzánk fordulnak, tőlünk várnak segítséget.

„A TIZENÉVES MAGYAROK NEM ÜGYETLENEBBEK AZ ANGOLOKNÁL”

– Egy másik sztereotípia szerint a menedzserek kevés munkával aránytalanul sokat keresnek, és sokszor követhetetlen üzletekben vesznek részt, vagyis a feltételezések szerint egy-egy átigazoláskor nagyon sok pénz „feketén" vándorol egyik zsebből a másikba.
– A felvetés első felére egy példával válaszolnék. Nyáron a klub megbízásából segítettük Artjoms Rudnevs Lengyelországba szerződését a ZTE-től. Fél éven keresztül napi szinten órákat foglalkoztunk csak ezzel az egy üggyel. Számtalan tárgyaláson vettünk részt, volt olyan időszak, amikor a zalaegerszegiek tulajdonosával, Nagy Ferenccel többet beszéltem, mint a feleségemmel, míg Mátyást, szinte már családtagként kezelték Poznanban, tehát nagyon sokat utaztunk is az ügy miatt. A személyes kapcsolataink kitűnően működtek, magunk részéről mindent megtettünk, mégis sokszor úgy tűnt, hogy tőlünk független okok miatt meghiúsul a megállapodás, és abban az esetben hiába a rengeteg befektetett energia, az anyagi és időráfordítás – egyetlen forintot sem kaptunk volna a munkánkért. Ami pedig a csúsztatott pénzeket illeti, mint szinte minden üzletben, ebben is biztosan van ilyen. Volt már olyan megkeresés, amire éppen azért mondtunk nemet, mert nem volt átlátható. Három fajta ember létezik: egy, aki bankot rabol, és számol azzal, hogy elkapják; kettő, aki azért nem rabol bankot, mert tudja, hogy az bűn; három, aki azért nem rabol bankot, mert fél, hogy elkapják. Ez igaz mindenkire, a menedzserekre és persze a játékosokra is. Sok futballista csal, nem fektet be annyi munkát, amennyi szükséges lenne az igazi sikerhez, hanem csak felül a hullámra, és bízik benne, hátha elevickél valahogy.

– Ezt hogy érti?
– A magyar labdarúgás legnagyobb problémája a játékhoz, a munkához való rossz hozzáállásban keresendő. Többször láttam tizenhat-tizenhét éves magyar gyerekeket például angolokkal játszani, és mindig azt tapasztaltam, hogy a mieink semmivel sem ügyetlenebbek. Csak éppen hiányzik belőlük a kitartás, az elkötelezettség, ami ahhoz kell, hogy később igazán magas szintre jussanak. Számomra érthetetlen, amikor tizenéves labdarúgókon hatalmas tetoválásokat, fülbevalót látok. Ez is sokat elárul róluk, a személyiségükről, a mentalitásukról. De egy másik oldalról megközelítve a problémát, alighanem mindenki ismer olyan sokszoros válogatott játékost, aki itthon remek labdarúgónak számított több száz mérkőzéssel a háta mögött, de csak elevickélt a hullámokon, hiányzott belőle az, ami ahhoz kellett volna, hogy külföldön is karriert csináljon. Ellenpéldaként – sajnos ebből van kevesebb – pedig ott van a már említett Gera, Hajnal vagy éppen Dárdai Pál.

– Ennyire sötét a kép?
– Nézőpont kérdése. Szeretnék rávilágítani egy érdekes ellentmondásra: mindenhol azt hallom, mennyire kutyák ezek a magyar focisták, mégis, amikor a válogatott játszik, 'majd mindenki leül a televízió elé és megnézi a meccseket. Ezt az egészet úgy kell felfogni, mint egy színházi előadást, mert a labdarúgás is elsősorban a szórakoztatásról szól. Messi jobb „színész", mint a magyarok, így az ő előadásait sokkal többen nézik és sokkal több pénzt generál, tehát sokkal többet is keres. A mi „színészeink" gyengébbek, így kevesebbet keresnek, kevesebb a néző és így tovább... De az alacsonyabb színvonal ellenére azért itt is van előadás. Sosem fogom szidni a magyar labdarúgást, hiszen egyrészt ebből élek, másrészt nem a focival, hanem az egyénekkel van probléma.

– Mi kell ahhoz, hogy egyszer majd nekünk is Messi-szintű „színészeink” legyenek?
– Meg kell változnia a hazai gondolkodásnak. Ne higgye senki, hogy Messi cseleit vagy Cristiano Ronaldo szabadrúgásait a szél fújta oda. Nagyon sok munka van mögöttük, nekünk is rengeteget kell dolgoznunk! Tapasztalatból tudom, hogy egy ugyanolyan képességű cseh utánpótlás-játékos a dupláját, a szerb vagy a horvát a háromszorosát éri a magyar futballistának. Pusztán azért, mert jobb a mentalitásuk, és ez az összes környező ország esetében elmondható. Ezen kell változtatunk, és persze arra is szükség van, hogy minél többen valamely nyugat-európai élvonalbeli bajnokságba kerüljenek, és ott játsszanak is. Meg lehet nézni, az U21-es válogatottból milyen kevesen felelnek meg ennek a feltételnek, nem is sikerült a továbbjutás az Eb-selejtezőcsoportból. Persze az ő esetükben most még nem késő külföldre szerződni, csak hát az idő egyre inkább sürget...