A válogatott eredményessége egy norvégok elleni győzelemmel ugyanolyan lett volna, mint 2011-ben – 66.6 százalék –, de a kiábrándító játék és a teljesen megérdemelt, 2–0-s vereség után marad a megszerezhető 27 pontból a 15 és az 55.5 százalékos mutató. 1986–1987 óta először fordult elő, hogy a válogatott egymást követő években legalább 50 százalékos eredményességi mutatóval zár.

A hazai mérleg – ez ritkaság – negatív, az Egervári-csapat mindössze egy meccset nyert meg otthon (Törökország ellen). Az idegenbeli mérleg szintén nem a szokásos, a magyar válogatott mindhárom, vendégként megvívott találkozóját (Csehország, Andorra, Észtország) megnyerte.

Az ellenfelek játékereje alapján tehát érthető és magyarázható a (nem túl nagy) visszaesés: Magyarország ebben az évben mindössze Észtországgal és Andorrával játszott a világranglista 80. helyénél lejjebb rangsoroltak közül, öt ellenfele (Bulgária, Csehország, Írország, Törökország, Norvégia) az európai felső középmezőny tagja, egy pedig (Hollandia) egyértelműen az elité. Az ellenfélválasztás a felkészülési mérkőzésekre nyilván tudatos – ha komolyan gondoljuk azt, hogy a harmadik kalapban „ragadunk” és harcba akarunk szállni rendre legalább a csoportmásodik helyért a kvalifikációs sorozatokban, akkor jobb Csehországgal és Norvégiával játszani, mint Luxemburggal és Liechtensteinnel –, az viszont nem túl biztató, hogy a hasonló erejű válogatottak közül a magyar csapat mindössze az írek elleni meccset tudta irányítani. És azt sem nyerte meg, bár maga Giovanni Trapattoni is elismerte, hogy az ír csapat sima vereséget szenvedhetett volna...

A bolgárok ellen egy elég jó félidőt egy kifejezetten rossz követett. A cseheket kitűnő helyzetkihasználással győzte le a válogatott, de ne hallgassuk el, hogy szinte végig védekezett, és mindössze 21 százalékos labdabirtoklási mutatóval tudott nyerni. Persze egy prágai győzelmet nem kell magyarázni... Az írek ellen a játék megfelelő volt, a helyzetkihasználás viszont közel sem, a norvégok elleni teljesítmény pedig bátran nevezhető kritikán alulinak. A hollandok ellen „csak a szokásos" (a szokásos súlyos vereség) jött, a törökök ellen a meccskezdés széteső volt, az egyenlítés utáni fél óra a válogatott legjobb éves periódusa. A válogatott teljesítménye tehát igen hullámzó a hasonló vagy nagyobb játékerejű csapatok ellen – méghozzá már a harmadik kalapos kiemelési pozíció megtartásáért is eredményeket kell hozni ezen válogatottakkal szemben. Jövőre bőven lesz lehetőség bizonyítani (két román meccs, idegenbeli török és holland mérkőzés) – mint írtuk, a válogatott az őszi vb-selejtezőkön azt érte el, hogy mestervizsgát tehet 2013-ban.

AKIK JÁTSZOTTAK

A 2012-es évben huszonnyolc játékos lépett pályára a válogatottban, köztük a már említett hat újonc – ez a szám hárommal kevesebb, mint a 2011-es.

Nemzeti csapatunkban hat újonc mutatkozhatott be, érdekesség, hogy mindannyian NB I-es játékosokként – 2001 óta minden évben volt légiós debütáns a válogatottban, most nem. A hat újonc: Gyurcsó Ádám, Mészáros Norbert, Debreceni András, Szakály Péter, Pátkai Máté és Guzmics Richárd (a magyar válogatott 940.–945. sorszámú újoncai).

Ha már Debreceni: a Honvédnál a második csapathoz irányított védő jutott a legkevesebb játéklehetőséghez – egy percet kapott Csehország ellen –, míg a legtöbbet Korcsmár Zsolt játszotta a 2012-es évben a magyar válogatott mezében. A norvég Brann védője 2011 augusztusában mutatkozott be a nemzeti csapatban, most pedig már meghatározó játékos: egyedüliként lépett pályára mind a kilenc mérkőzésen. Korcsmárt játékpercek számában Varga József és Bogdán Ádám követi – ők hárman vannak 700 perc fölött.

A 2011-ben válogatott mezt húzó játékosok közül kimaradt Fülöp Márton, Vermes Krisztián, Czvitkovics Péter, Tőzsér Dániel, Vadócz Krisztián, Sándor György, Stieber Zoltán, Feczesin Róbert, Rudolf Gergely és Tököli Attila. Közülük Rudolf kulcsembernek, Vadócz „első csapatbeli” játékosnak számított – nem mellesleg az egész évben sérülésekkel küzdő Rudolf volt az előző évben a válogatott házi gólkirálya.

Kapuskérdés nincs, Bogdán Ádám előrelépett első számú kapuvédővé, Király Gábor és Megyeri Balázs „biztosít” (és utóbbi egy kifejezetten jó idény után kiszorult az Olympiakoszból, ami azért növelheti a kapitány homlokán a ráncokat). A hátsó alakzat még mindig „keresés alatt áll”, kilenc mérkőzésből egyszer sem lépett ugyanazzal a védőnégyessel pályára a nemzeti csapat. Valószínűleg a norvégok elleni záró találkozón látott Vanczák, Korcsmár, Juhász, Kádár kvartett lenne az első számú elhárító egység.

Megfigyelhető az is, hogy az erősebb ellenfelekkel szemben Vanczák Vilmos a kezdő jobbhátvéd, a védekező középpályásból átvezényelt Varga József vagy hátrányban (norvég meccs), vagy hasonló képességű csapatok ellen került a védelem jobb oldalára. Az a tavalyi probléma továbbra is fennáll, hogy Varga klubcsapatában nem játszik jobbhátvédet, így a poszt továbbra is idegen számára – középpályás rombolóként minden bizonnyal hasznosabb.

A védelem bal oldalán négyen (Kádár, Laczkó, Halmosi és Elek) is megfordultak, a legtöbb lehetőséget Kádár kapta, és a hollandok elleni 1–4 óta folyamatosan ő a kezdő balbekk. Középen négyféle kombinációt (Korcsmár–Juhász, Mészáros–Korcsmár, Juhász–Lipták, Juhász–Mészáros) próbált ki a kapitány, a legtöbbször játszatott és első számú belső kettős ezek közül az első.

Védekező középpályásban Pintér, Varga, Elek és Korcsmár is megfordult (itt a Pintér–Varga duó számít első számú szűrőkettősnek), a támadó középpályásoknál – ez a poszt kétségtelenül a legerősebb és a legjobb választékkal rendelkező – pedig szokás szerint nagy a rotáció.

Dzsudzsák helye a bal oldalon fix (amíg Huszti önkéntes száműzetésben van, ez nem is nagyon változik), Koman (a 2012-es év legtöbbet játszó válogatott futballistája) és Hajnal pedig a felépült Gerával „fut versenyt” az általában kiadó két helyért, Koltai, Szakály és Gyurcsó pedig már kezdőcsapatbeli tagságot is ki tud időnként vívni.

Hasonló erősségű vagy gyengébb válogatottak ellen megfelelően a tavaly is látottaknak szűrőből csak egy marad, és eggyel nő a kreatív vagy a támadó egység száma. Ez az általában alkalmazott 4–2–3–1-es felállásról 4–1–3–2/4–1–3–1–1-re emlékeztető formációra váltást is jelent. Csatárposzton most nincs kérdés: Szalai Ádám felgyógyult súlyos sérüléséből, és ennek megfelelően visszaszerezte helyét centerben, ezzel párhuzamosan csökkentek Szabics Imre és Priskin Tamás játékpercei, Németh Krisztián pedig átlag húsz percet kap csereként (a tétmérkőzéseken még kevesebbet).

A 2012-es év leggyakrabban pályára küldött tizenegye: Bogdán – Vanczák, Korcsmár, Juhász, Kádár – Varga J., Pintér Á. – Koman, Hajnal, Dzsudzsák – Szalai. Egervári választási lehetőségeit úgynevezett depth charttal illusztráltuk.

Jól látszik, hogy váratlan sérülések esetén vannak olyan kombinációk, amelyek nagy fejtörést okozhatnak: ha egyszerre kiesik Vanczák és Varga, lyukas a jobbhátvéd pozíciója (az eredeti kiválasztott, Lázár Pál csapatot keres és nincs játékban, eredeti helyettese, Vermes Krisztián hosszú kihagyás után tért vissza, Takács Ákos még nem játszott együtt a nemzeti csapattal Egervárinál, bár volt már kerettag). Balhátvédben a hollandok ellen káoszt okozott Laczkó kiesése, kombinálva a középpályán kezdőcsapat-tagságra pályázó Pintér kihullásával (Kádár ekkor nem volt kerettag, Halmosi vagy Vanczák helyett pedig Elek került balhátvédbe, hogy aztán ott végigszenvedje a mérkőzést). Szalaihoz hasonló stílusú center nincs több, így ha ő esetleg kiesik (ami azért nagy érvágás lenne), valószínűleg a 2011-es megoldás (két csatár, egy mélyebbről indul) kerülne előtérbe.

A kifejezetten jó (még a hollandok elleni két vereségtől eltekintve is jó) 2011-es évhez képest előrelépésnek minősíteni erős lenne a 2012-est: jobb csapatok ellen méretett meg a válogatott, és eredményessége visszaesett, igaz, a tétmérkőzésen továbbra is jó a mérleg. A játék sem javult feltűnően (sőt), így leginkább stabilizációról beszélhetünk – elvégre, mint említettük, a nyolcvanas évek óta először került a nemzeti csapat ötven százalék fölé két, egymást követő évben.

Ez a stabilitás szükséges is a jelenlegi világranglistás helyezés és kalapbeosztás megtartásához – előrelépéshez viszont további pluszra van szükség. A 2013-as évnek ez lesz a legnagyobb kérdése. A miénk meg a szokásos: merre tart a magyar válogatott?