„Legyenek türelemmel!” – interjú Puskás Ferenccel 1983-ból

Kispesttől Madridig nagy a távolság, nemcsak kilométerekben, hanem történelmi ívben is. Huszonhét év telt el azóta, hogy Puskás útja másfelé kanyarodott, humora azonban semmit sem változott, sztorizó kedve, mesélő stílusa a régi maradt. Csak külsőben változott meg. Azt mondják, a sikerek csak a színésznőket szépítik meg. No meg olykor az emlékeket.

A magnó indul. S Magyarország egykori Öcsije, Spanyolország hajdani Panchója mesél...

„BENNEM ÉL A 6:3 MINDEN PERCE”

– Ugye, azt írod, amit mondok? Szó szerint...

– Miért, kellemetlen tapasztalataid vannak?
– Nézd, öregem, hogy mit fecseg rólam a spanyol sajtó, nem érdekel. De hogy mit olvasnak a magyar szurkolók, ismerőseim, barátaim, az már nem mellékes.

– Az elmúlt években volt mit olvasniok. Gondolok itt a rólad, az Aranycsapatról, a Ti időtökről megjelent könyvekre.
– Ne bosszants! Ne hergelj!

– Nincs szándékomban. Miért mondod ezt?
– Mert az a véleményem, hogy akik azokat a könyveket írták, nem értenek a focihoz. Mindegyikben valakit tisztára akarnak mosni, vagy valakit besározni.

– Csak konkrétan, Öcsi. Nincs mellébeszélés.
– Nézd, például ami a Czibor-féle könyvben van (Bocsák Miklós: Kocsis és Czibor, Sport, Bp. 1983 – a szerk.), az nem a valóság. A többi könyvekben is fecsegnek, történeteket találnak ki. Mire jó ez? Mondd, minek kellett ezt a sok handabandát kiadni?

– Tudod, mit? Ne menjünk bele. Én erre nem tudok válaszolni.
– De engem foglalkoztat. Mint az is, hogy Vitray azt mondta rólam néhány évvel ezelőtt a magyar tv-ben, hogy már nem emlékszem a londoni 6:3-ra. Hát lehet arra nem emlékezni? Írd meg nyugodtan, hogy harminc év múltával is itt él bennem minden perce.

„SZERETTÜNK, AKARTUNK, TUDTUNK FUTBALLOZNI”

– Hát akkor mondjad...
– Mi érdekel?

– A siker titka.
– Már te is kezdesz hülyéskedni? Nincs titok. Szerettünk, akartunk és tudtunk focizni.

– De annyira?!
– Igen. Mi a labdával és a labdáról álmodtunk. Minden idegszálunk a laszti volt. Tudod te, hogy mi mennyit gyakoroltunk? Hivatalos edzésen kívül is. Minden kényszer nélkül. Volt olyan formáció, megoldás, amit ötvenszer, százszor gyakoroltunk. Ez, meg a siker öröme aztán már vitt bennünket.

– Volt benne részetek jócskán.
– Itt van például az évszázad mérkőzése, a 6:3. Úgy játszottunk, ahogy előtte megbeszéltük. Azokban a könyvekben néhányan nagyképűsködnek. Az az igazság, hogy féltünk, izgultunk. Pedig minden szempontból készültünk rá.

– Hogyan?
– Anglia előtt szép sorozatunk volt, egy kisiklással. A csehszlovákokat szeptemberben 5:1-re vertük Prágában. Októberben az osztrákokat győztük le 3:1-re. A Práterben már igazi wembleyi hangulat volt. Aztán az utolsó kanyarban jött egy kisiklás. A svédek ellen Pesten. Egy kicsit elhülyéskedtük a dolgot, meg féltünk a sérülésektől. 2:2 lett. Képzeld el, mellé rúgtam egy 11-est.

– Olvastam, valahol azt nyilatkoztad: a labda volt a hibás.
– Tréfa volt, de nem minden alap nélkül. Mi ugyanis rettenetesen készültünk a nagy találkozóra. Sebes Guszti bácsi például, aki az ősz elején Londonban járt, szerzett három olyan angol labdát, amivel a szigetországban játszanak. Egy kicsit tényleg más volt, persze nem annyira, hogy olyan balekséget csináljak.

– Folytasd, Öcsi. Jólesik a 30 évvel ezelőtti sikerekre emlékezni.
– Nekem is öröm róla beszélni. Képzeld el, már az első roham után vezettünk. Hidegkuti már az első percben becsapta Merricket. Még egyszer hálózott Nándi, majd kétszer jöttem én. Előzőleg gondolni sem mertünk volna, hogy már a 29. percben 4:1-re vezetünk. Mondtam a srácoknak: nyugi, most már megfogtuk őket. Csodálatos volt. Rég volt. Minek mindig visszafelé nézni?

– Nagyszerű volt. A következő évben jött a Mundial-döntőn (az 1954-es berni vb-finálé – a szerk.) a vereség.
– Nehogy ennek is a titkát kérdezd. Erről is annyi mindent összeírtak már. Pedig egyszerű az igazság. 2:0 után azt hittük, hogy már kezünkben az aranyérem. Leengedtünk. 2:2 után pedig már semmi sem jött be. Ne felejtsd el, előtte a csapat olyan ellenfeleket győzött le, mint Uruguay és Brazília. Ez rettenetesen kikészítette az idegeket.

– Öcsi, igazad volt, amikor a minap azt mondtad, hogy az akkori szurkolótábor, meg az utókor is igazságtalan veletek szemben, mert a vb-döntőn „csak” egy ezüst jutott. Örülne a mai magyar labdarúgás, ha…

„ELŐTTEM NEM AZ A SZTÁR…”

– Be akarsz palizni? Hogy mondjak véleményt a mai magyar fociról? Nem ismerem annyira a hazai helyzetet, hogy valójában meg tudjam ítélni, hol is a bajok gyökere.

– Hát akkor mondd úgy, hogy „a menyem is értsen belőle”.
– Nézd, egy trénernek, legyen az szövetségi kapitány, csak hosszú távon lehetnek sikerei. Ha azonnal követelnek tőle, akkor egyik meccsről a másikra kell élnie. Ilyenkor csak egyetlen taktika van, kibekkelni az ellenfelet. S ezzel a legszebbet ölik meg a labdarúgásban, a támadó játékot. Nem beszélve arról, hogy ha védekező taktikán van a hangsúly, akkor a labda, a mérkőzés nagy részében a mi kapunk előtt pattog. Óhatatlan, hogy a védelem egyszer-kétszer ne hibázzon, s a kapus ne dadogjon be egy-két gólt.

– Lehet, hogy igazad van. De egy edző, szövetségi kapitány csak azzal a játékosanyaggal gazdálkodhat, ami van neki.
– Jó, jó, de egy tréner csak olyan feladattal bízhat meg egy játékost, amilyennek a végrehajtására képes. Képzeld el, ha Guszti bácsi velem jobb-bekket játszat.

– Ti legalább tudtatok focizni. Volt technikátok.
– Egy játékos egyéni technikáját is sokféleképpen lehet magyarázni. Sok játékost megismertem az elmúlt 40 év alatt. Előttem nem az a sztár, aki megcsinál két-három cselt, aztán nem tudja továbbadni a labdát, vagy összeesik. Nálam a technika fogalma három lépést jelent, és semmi mást.

– Ezt hogyan kell értelmezni?
– Egy érintéssel leveszem a lasztit, a második lépésnél továbbadom, s a harmadiknál már indulok, hogy jobb helyzetbe kerüljek.

– Ez túl szép ahhoz, hogy meg lehessen valósítani.
– Ha emlékszel rá, mi elsősorban a labdát futtattuk. Aki ezt teszi, annak marad szuflája, és nem sérül meg. A lényeg: a játékos uralja a labdát, és ne fordítva.

– A minap azt mondtad, hogy a világ legszerencsésebb embere vagy, hiszen a földkerekség két legjobb klubcsapatában játszhattál. A Honvédban és a Real Madridban.
– Igaz. Ezért hidd el nekem, hogy csak az az edző érhet el hosszú távon sikert, aki a támadó játékra helyezi a hangsúlyt, aki a támadásszövés szépségére tanítja a játékosait. Én is ezzel próbálkozom már 16 éve mint edző.

– Madridban az a hír járja, hogy ha a Real nem tud talpra állni, menesztik Di Stéfanót. Állítólag téged szemeltek ki. Vállalnád?
– Örömmel. De még nem kértek fel. Most pedig már nem is időszerű. Újból Egyiptomba szerződtem a Port Szaidhoz. Másfél év múltán visszahívtak.

– A nyáron még úgy volt, hogy az Austriához mégy (akkoriban Nyilasi Tibor a bécsi Austria játékosa volt, nem sokon múlt tehát, hogy Puskás legyen az edzője – a szerk.).
– Úgy is volt. De az utolsó kanyarban nem tudtunk megegyezni. Nem a dohány miatt, hanem azért, mert úgy vettem ki a szavukból, hogy sokan bele akarnak szólni az edző munkájába. Ez nálam nem megy.

– Ilyen felkérés még nem volt, ezért is beszéljünk feltételes módban. Nekem biztos nehéz lenne edzősködnöm odahaza. Mondtam már neked, itt, Spanyolországban is abból volt a legtöbb bajom, hogy nem tűrtem beleszólást a munkámba. Mert amíg siker van, addig sok a haver, a kudarcban úgyis egyedül maradsz.

– Erzsikével, a feleségeddel nem gondoltatok még arra, hogy kéritek a hazatelepedési engedélyt?
– Nos, 26 éve élünk itt. Itt ment férjhez a lányom, itt élnek unokáink. Biztos nehéz lenne az elszakadás, de mi nem zártuk ki ezt a lehetőséget sem. Ha öregebbek leszünk… Sosem lehet tudni. Csak azt, hogy amíg én lépni tudok, a focihoz akarom kötni az életem. A hazatérésről tényleg sokat beszélgetünk Erzsikével. A haverok is gyakran kérdik telefonon.

– Nagy a forgalmad?
– Nincs olyan hét, hogy valaki ne hívjon Pestről. Csak azért, hogy néhány szót váltsunk. Kovács Lajos, régi barátom, akivel együtt nőttem fel, gondoskodik arról is, hogy néha eljusson hozzám egy kis hazai. Jólesik a baráti szó, a hazai íz. Csak sajnos egyre fogyunk. A régiek közül egyre többen költöznek a Makkosba, a kripták országába.

– Bennem három angol–magyar él: a 6:3, a 7:1, és a legutóbbi vb-selejtező, amikor az öregfiúkmeccsen újból a Népstadionban játszhattam. Látod, itt őrzöm a fényképet a legféltettebb kincseim között. (Puskás 1981 májusában jött haza először 1956 után. A 3–1-es angol sikerrel véget érő vb-selejtező előtt rendeztek egy Budapest–Vidék öregfiúk-gálamérkőzést a Népstadionban, 3–3 lett a végeredmény, Puskás három gólt szerzett – a szerk.)

„ÜZENETEM A SZURKOLÓKNAK ÉS A JÁTÉKOSOKNAK…”

– Mit üzensz a magyar szurkolóknak, akiket nemigen kényeztetnek el a mai játékosok?
– Kérem őket: legyenek türelemmel. Egy jó csapat összekovácsolásához idő kell. Legalább négy-öt év. Adják meg a lehetőséget az edzőknek, hogy dolgozhassanak, hogy az elképzeléseiket meg tudják valósítani. Ne bántsák a játékosokat, hiszen ha cikizik őket, az bénítólag hat.

– S mit üzensz utódaidnak, a játékosoknak?
– Tréningezni sokat, nagyon sokat. Tudni élni a pályán és a pályán kívül. Szeretni a közönséget, de mindenekfelett imádni a labdarúgást, a világ legszebb sportját…