Szeptember 5.: „Három évvel ezelőtt felállítottunk egy lécet, azóta felkészült a közösség arra, hogy sikerrel vegye az akadályt. Hat forduló után is megvan az esély, hogy elérjük az álmunkat.” (Egervári Sándor)

Szeptember 9.: „Vannak bőven kapaszkodóink az elmúlt három év eredményei és teljesítményei alapján. Egy fontos meccset elveszítettünk ugyan, kellemetlen a vereség. A csatát elveszítettük, de a háborút még nem.” (Egervári Sándor)

Október 10.: „Elszántak a játékosok, közel vagyunk álmaink megvalósulásához. Tisztában vagyunk az erőviszonyokkal és a két futballkultúra közötti különbséggel, a hazaiak az esélyesek, de a futballban nem mindig a legjobb győz.” (Egervári Sándor)

Október 11.: „Váratlanul ért ez a nagy különbségű vereség, még az első negyedóra után is voltak biztató momentumok, de utána sajnos beleszaladtunk a késbe, és szétestünk a végére” (Egervári Sándor)

Október 14.: „A szurkolók és a futballszerető emberek folyamatosan át vannak verve, aminek egy oka van: olyan terveket szövünk, olyan célokat tűzünk ki, amelyek nem reálisak. A másik oka, hogy ezeket nyíltan ki is mondjuk, ami a médián keresztül eljut mindenkihez, így az emberek évről évre csodát várnak.” (Szalai Ádám)

Október 16.: „Jelenleg hét-nyolc név van a pakliban, közülük három-négy már vezetett topcsapatot. Tapasztalt, kemény edző kell, valószínűleg külföldi lesz. (...) Nem látom, itthonról ki tudná ellátni ezt a munkát.” (Csányi Sándor)

December 19.: „Fogadjuk nagy tapssal a magyar válogatott új szövetségi kapitányát, Pintér Attilát!” (Csányi Sándor)

December 19.: „A magyar edzőtársadalom sikere, hogy magyar edző mellett tette le az MLSZ a voksát.” (Pintér Attila)

Leírtunk megint egy kört, eltelt 2013, a válogatott (immár új kapitánnyal) készül 2014-re, semmi nem változott, nem történt semmi érdekes, nincs itt látnivaló, tessék szépen továbbhaladni.

Ez a magyar Ugar.

Voltak a nemzeti csapattal rosszabb éveink és voltak jobbak. 2013 lehangoló volt. Nem feltétlenül a 0–3 és az 1–8 miatt, nem csak az elbukott selejtező miatt. Ezek csak azok a pillanatok voltak, amikor a reflektorfényben pőrére vetkőztetve állt a magyar futball, minden hibájával együtt.

Lehangoló volt a kényszerűségből üres lelátó Budapesten, és lehangoló volt a tűz, hit és bármiféle meggyőződés nélküli futball Bukarestben. Lehangoló volt sokszor a játék, és persze mélységesen lehangoló volt a teljes megsemmisülés Amszterdamban. Lehangoló, hogy immár több mint száz selejtezőt láttam anélkül, hogy valaha kijutás lett volna a vége (lassan mi leszünk többen a lelátókon), és a reakciók alapján sokak számára lehangoló volt az évzáró kinevezés is. Mindennél lehangolóbb azonban az az érzés, hogy körben forgunk, ahelyett, hogy valahova elindulnánk. Ilyen a saját sarkán körbe forgó, saját Mennyei Bajnokságot teremtő magyar futballvilág.

A 2013-as futballévben szinte semmi meghökkentő nem történt a válogatottal, „csak” a mélypontok voltak a szokottnál mélyebbek. Az éves mérleg (3–4–2) közepes, megvertük, akiket meg kellett a papírforma szerint, kikaptunk, akiktől egyébként is ki szoktunk, mondjuk ez a két vereség különösen kegyetlen volt – egyben alkalmas arra, hogy „szétrobbantsa” az Egervári-csapatot. Márciusban a válogatott bemutatta, hogy irányítani tud már kulcsmeccsen, megnyerni azt viszont védelmi instabilitása miatt még mindig nem (Románia 2–2), majd gyorsan azt is, hogy egy jóval nagyobb játékerejű válogatottat már meg tud fogni idegenben (Törökország 1–1).

A minden szempontból felejthető felkészülési mérkőzéseket átlapozva egy meccsre „kondenzálódott” a selejtezősorozat, és Romániában a nyomás alatt teljesen összeroppant a csapat, elvesztve minden, több mint két év alatt kivívott szurkolói bizalmat. Az Észtország elleni 5–1-et – amely tulajdonképpen a válogatott egyetlen igazán jó meccse volt az évben – dacból hozta a csapat, amely azonban a jelek szerint már a bukaresti kudarc után kihátrált a kapitány mögül. Amszterdam csak a totális szétesést hozta, az Andorra elleni találkozón meg csak túl kellett lenni. Nem oldódott meg egy korábbi gond sem, az NB I sem lett alkalmasabb arra, hogy nemzetközi szinten megfelelő játékosok kinevelésében segédkezzen, a mindenkori szövetségi kapitány kiszolgáltatottsága is ugyanaz – kicsi a merítési lehetőség, kevés a jó helyen, rendszeresen játszó légiós, ami pedig itthon elég, az „éles” nemzetközi meccsen nagyon kevésnek bizonyul. Pedig a válogatott még mindig jobb helyzetben van, mint a magyar futball egésze.

Ezek a problémák (és még sok más, egészen a futballpiramis legaljáig) fennállnak, bárki is a kapitány. Ugyanakkor nem mindegy, ki a szakvezető – mert üzenetértéke van annak, ki kerül a magyar labdarúgás legmagasabb értékű szakmai posztjára. Az év végi kapitánykeresés üzenete pedig minden volt, csak nem biztató. Bukarest és Amszterdam egyaránt kiverte a biztosítékot, és azoknak többsége, akik nem mondtak még le a válogatottról, alighanem egy dologban értett egyet: bárki legyen is a kapitány, csak ne a magyar közegből jöjjön. Külföldi edzőre célozgatott az MLSZ is, hogy aztán alapos meglepetést okozva bejelentse Pintér Attilát.

Ezt azért még emészteni kell.

Nem is a kinevezett személye (az simán indokolható, ha egy szövetség az egyik legeredményesebb hazai aktív edzőt nevezi ki), hanem inkább a kommunikáció miatt. Emészteni kell azért, mert rövid távú gondolkodásra vall – Csányi Sándor nyíltan kimondta, hogy a Pintér mellett és a külhoni trénerek ellen szóló egyik legerősebb érv az volt, hogy kevés az idő „összeszedni” a csapatot az Eb-selejtezőkig –, arra, hogy végre esélyt látunk a kvalifikációra, és megpróbáljuk elérni az 1986 óta távoli „nagy tornaálmot”. Lefordítva: ha összejön ez a magyar futballnak nagyon is kellő siker, Patyomkin-falként fedhet el megannyi problémát.

A problémák attól még ott lesznek, kérdés, van-e erő és akarat a felszámolásukra.

A kijutás pedig nem csak a mi álmunk. Ötvenhárom válogatottból huszonhárom eljut a 2016-os Európa-bajnokságra, ez jóval könnyebben elérhető cél, mint a vb, ahol ötvenháromból tizenhárom az európai kvóta. Sosem volt ilyen könnyű eljutni egy Eb-re, és ez a rendszer a „futballtörpéken” kívül minden csapatnak reális esélyt biztosít, a nagyoknak pedig tulajdonképpen fix besétálást a kontinensviadalra. Az UEFA kinyújtotta a kezét az európai (alsó) középmezőny felé – ugyanezt tette korábban a BL-selejtező rendszerének átalakításával –, és ne áltassuk magunkat azzal, hogy csak mi akarjuk megragadni. Ennek a selejtezőnek Albániától Finnországig, Walestől Fehéroroszországig újult lelkesedéssel vág majd neki egy rakás válogatott, mert az UEFA régóta nem tapasztalt esélyt kínál nekik.

Nekünk is, de ezt a selejtezősorozatot ismét mélyre zuhant megítélésű válogatottal és egy igen bizalmatlanul fogadott új szövetségi kapitánnyal kezdjük el. Papíron nem is rossz a pozíciónk, ám a leendő riválisok jó részének futballja – legalábbis innen a távolból nézve, illetve az eredmények alapján – jóval egészségesebb képet mutat. Vihar volt 2013-ban a magyar válogatottnál, ám nem úgy tűnik, hogy a szél hozott volna bármiféle tisztulást. A szél elült, az ugar változatlan.

Innen szép nyerni, ahogy mondani szokás.