Magyar drukkerek a világ körül: piros-fehér-zöldben Tanzániától Alaszkáig

Egy-egy válogatott meccs előtt gyakran hallunk hangzatos kijelentéseket szurkolóktól, játékosoktól, edzőktől egyaránt. „Gyerünk gyerekek, a nemzet veletek” – hangzik időnként a drukkerektől, míg a labdarúgók, szakvezetők gyakran beszélnek arról, hogy ők bizony minden magyarnak szeretnének örömet szerezni, és sokat jelent az a támogatás, amit kapnak az emberektől. A közhelyeken túl azonban csak kevesen tudják átérezni (leginkább azok, akik éltek már hosszabb ideig külföldön), hogy mit is jelent a magyar válogatott játéka – beszéljünk bármilyen sportágról – azok számára, akik Magyarországtól távol, „idegenek” között élnek, a világ valamely eldugott szegletéből próbálják nyomon követni a meccseket.

Olvasóink már hozzászokhattak ahhoz, hogy itt, a Nemzeti Sport Online-on a labdarúgó-válogatottunk egy-egy fontosabb mérkőzése előtt, rajtunk keresztül üzenhetnek a csapatnak. A legkülönbözőbb helyekről kaptunk már buzdító üzeneteket. Az egyik emlékezetes levél még tavaly egy óceánjáróról érkezett, valahonnan Amerika partjaitól: Béla, a pincér írta, hogy az ing és a nyakkendő alatt ott feszít a magyar címeres mez, és két koktél kihordása között igyekszik valahogy stikában követni Dzsudzsákékat, a győztes meccs végén pedig büszkén fogja mutogatni kollégáinak a piros-fehér-zöld színeket (nem volt szerencséje, aznap kaptunk egy hármast Bukarestben…)

Legutóbb egy hónapja, a Románia elleni idegenbeli meccset megelőzően vártuk olvasóink leveleit, és a találkozó után e-mailben megkerestük a legtávolabbról írókat. Kíváncsiak voltunk, hogyan kerültek külföldre, mivel foglalkoznak, hogyan élik meg távol a hazától a meccsnapokat, hogyan tudják követni a találkozókat. Mit tudnak az ottani emberek rólunk, a magyar futballról, és mi a véleményük az idegenbe szakadt magyaroknak Dárdai Pál csapatáról?

AHOL NINCSENEK SPORTCSATORNÁK ÉS AZ INTERNETET IS CENZÚRÁZZÁK – KÍNA
Gábor, fejlesztőmérnök (Peking és Paotou)

Először is Gáborral, a Kínában élő, Kárpátaljáról származó fejlesztőmérnökkel ismerkedtünk meg, aki bepillantást engedett nekünk a nagy falon túli zárt világba, ahol még az internethasználat során is nehezen leküzdhető akadályokba ütközik, sokan még a helyi futballról sem hallottak, Magyarországról pedig annyit tudnak, hogy London a fővárosa…

– Hogyan kerül valaki Kárpátaljáról Kínába?
– Mivel a munkám olyan jellegű, hogy sokat kell utaznom, ezért már több országban is megfordultam, például Szingapúrban, Tajvanon, Oroszországban, Dubaiban. Jelenleg Kínában élek, dolgozom. Pekingben sokat megfordulunk, de többnyire egy kisebb városban, Paotouban vagyunk, nem messze Mongóliától. Fejlesztőmérnök vagyok egy szingapúri cégnél, amely zafírkristályt növesztő gépek fejlesztésével, gyártásával és értékesítésével foglalkozik. Itt is csak átmenetileg dolgozunk, tervezzük a hazatérés. A történethez hozzá kell tennem, hogy nem régen lettem csak hivatalosan is magyar állampolgár, eddig nagyobb részt Ukrajnában éltem, a családom jelenleg is ott él.

– Milyen a kínaiak viszonya a sportokhoz, hogyan tudja követni a meccseket?
– Sajnos itt, Kínában semmilyen lehetőség nincs nézni magyar vonatkozású sporteseményeket, magyar nyelvű közvetítésekhez teljesen lehetetlen hozzáférni, sőt, mivel az internet cenzúrázva van, szinte lehetetlen hozzáférni bármilyen videomegosztó-oldalhoz. Szinte minden oldal, amit otthon az ember napi szinten átnéz, itt le van tiltva, például a Google, a Facebook, a Youtube, a Twitter… A Nemzeti Sport Online is csak ritkán töltődik be, de a válogatott meccseit azért mindig igyekszem nyomon követni valamilyen formában, mert nagyon szeretem a labdarúgást, korábban én is űztem. Kínában nem népszerű ez a sportág, sokan talán azt sem tudják, hogy létezik futball az országban. Sportcsatornák nincsenek, és a hétköznapokban sem téma a sport, ha pedig véletlenül mégis szóba jön, akkor inkább a kosárlabdát, a tollaslabdát vagy az asztaliteniszt említik.

– Ha azt mondja, Magyarország?
– Az itteni emberek soha nem hallottak Magyarországról,a magyar népről, Puskásról, meg az Aranycsapatról nem is beszélve. Mindig próbálom őket felvilágosítani, hogy honnan jöttem, de semmi. Az elején az egyik helyi fel akart vágni a többiek előtt, amikor beszéltem nekik az országról, és ő közbevágott, hogy tudja, mi Magyarország fővárosa: London. Szóval ennyire felvilágosultak itt az emberek, és ez az ember nem egy egyszerű munkás volt, hanem középvezető.

– Mi a véleménye a jelenlegi magyar labdarúgásról, a Dárdai-csapatról? Volt már része igazi magyar futballsikerben? Mikor volt meccsen legutóbb?
– A magyar futballról nem sok jót tudnék mondani, ezért inkább nemmondok semmit, viszont a mostani válogatottban van jövő, csak idő kell neki. Nagyon jót tenne pár pozitív eredmény a csapat moráljának és a szurkolóknak is. A jelenlegi helyzetben az lenne a legfontosabb, ha Dárdai Pál maradna a kapitány, és ő vinné végig a selejtezőket, nem lenne szerencsés, ha minden három hónapban új ember irányítana. Sajnos én még viszonylag elég fiatal vagyok ahhoz, hogy például láttam volna a magyar válogatottat világbajnokságon játszani. Legutóbb az elutazásom előtti napon voltam Ukrajnában meccsen a megyei bajnokság egyik mérkőzésén, amelyen volt csapatom – amelyben hat éven keresztül futballoztam –, a Gejőc FC játszott és nyert. És ezúton szeretnék gratulálni a fiúknak, akiknemrég a bajnoki döntőben három-nullára győztek, és huszonhárom év után ismét megyei bajnokok lettek

BESZÉLGETÉS FERENCZI ISTVÁNRÓL – TANZÁNIÁBAN
Péter, tanár (Dar es-Salaam)

Péter matematikatanár Tanzániában, emellett a futball megszállottja, edzősködik is. Gyerekkorában a sorsolások után mindig előre kiszámolta, hogy mikor, kit kell megvernünk ahhoz, hogy kijussunk egy nagy tornára, de a számításai sosem jöttek be. Elmondta, hogy több helyen élt már a világban, és a labdarúgás mindig segített neki abban, hogy elfogadtassa magát. A kelet-afrikai országban az egyik kollégájával például Ferenczi Istvánról szoktak eszmét cserélni…

– Mióta él külföldön, mennyi időre tervez?
– Jelenleg Dar es-Salaamban, Tanzániában élek. Kétezer-négy óta hosszabb-rövidebb megszakításokkal nemzetközi iskolákban tanítok matematikát, így kerültem idén júliusban Tanzániába is, ahol két évet szeretnék maradni – általában kétéves szerződéseket ajánlanak az iskolák. Ezután, ha nem is pont Magyarországra, de mindenképpen Európába szeretnék költözni, ahol szinte bármelyik ország szóba jöhet. Mondjuk Lengyelország előnyt élvez, mert innen származik a menyasszonyom. Hogy utána mi lesz? Hosszú távon Magyarország vagy Lengyelország.

– Mióta kötődik a futballhoz?
– Magyarországon tízéves koromban igazolt le a Hidegkúti SC, amely akkor BLASZ kettes volt. Tizenhat éves koromban az FTC-nél is edzettem egy évet Szűcs Lajos irányítása alatt, miközben hétvégenként a Hidegkút felnőttben játszottam. Érettségi után az Egyesült Államokban játszottam négy évet két különböző főiskolai csapatban, ahol ösztöndíjat is kaptam. A válogatott és a klubcsapatok nemzetközi szereplését mindig nagy izgalommal és érdeklődéssel vártam gyerekkoromtól kezdve, követtem a sorsolásokat, csoportokat, kiemeléseket, folyton számolgattam, hogy kit, hol kell megverni ahhoz, hogy kijussunk végre egy világversenyre, de matematikai végzettségem ellenére eddig még soha nem jött ki a kívánt eredmény.

A labdarúgás mindig is nagyon fontos volt az életemben, egyetemi tanulmányaimat is – természetesen családom támogatása mellett – nagy részben ennek köszönhetően végezhettem el, és soha nem szakadtam el ettől a sporttól. Igaz, ma matematikát tanítok, de az álmom, vagyis inkább mondjuk úgy, a célom és a reményem az, hogy a labdarúgásban vagy a futsalban dolgozhassak – bármilyen formában.

Bárhol éltem is külföldön – tizenhat éves korom óta összesen három évet éltem Magyarországon – mindig követtem a magyar futball eseményeit, főleg ha nemzetközi meccsről volt szó. Azt hiszem, nagyjából ugyanannyira követem a magyar vonatkozású sporteseményeket, mintha otthon élnék, legfeljebb akkor többet járnék meccsekre, és komolyabban edzősködnék is. Ahol eddig éltem – az Egyesült Államokban, Spanyolországban, Lengyelországban, Kolumbiában, Grúziában (a tavalyi román–magyar meccs előtt onnan is küldtem üzenetet az NSO-nak), Tanzániában –, ott általában nem volt probléma netes közvetítést találni. Szinte minden sportot követek, kiemelten természetesen a labdarúgást, emellett a kézilabdát, a jégkorongot, a vízilabdát és az olimpia összes magyar érdekeltségű versenyszámát.

– Sok országban járt már, így vannak tapasztalatai. Mennyire más érzés Magyarországtól távol, külföldiek között nézni a meccseket vagy az olimpiát, és szurkolni a mieinknek?
– A kétezer-tizenkettes olimpia alatt Brazíliában utazgattunk a menyasszonyommal, de mindennap a neten keresztül (főleg a Kossuth Rádiót hallgatva) követtem az eseményeket. Különösen emlékszem Risztov Éva győzelmére, amit egy riói diákszálló szobájában hallgattam. Ezután a közvetítés után éreztem igazán azt, hogy milyen jó lenne ezt magyarok közt, együtt szurkolva megélni. A kétezer-nyolcas pekingi játékok alatt viszont Erdélyben voltunk, a vízilabdatorna döntője előtt egy nappal Kalotaszentkirályon szálltunk meg. Az időeltolódás miatt másnap délelőtt volt a döntő, amit a házigazdával együtt izgultunk végig. Nagyon érdekes volt látni, hogy tulajdonképpen két teljesen idegen embert mennyire össze tud hozni egy ilyen sportesemény, ha nagyon szentimentális akarok lenni, akkor még azt is megemlíthetem, hogy az eredményhirdetés alatt együtt énekeltük a Himnuszt. Bárhol is vagyok a világban, ugyanúgy izgulok és érzek, mint amikor meccsekre jártam otthon. Dzsudzsák Balázs bukaresti góljánál például üvöltözni és ugrálni kezdtem, annak ellenére, hogy a menyasszonyom már nagyon sokszor kért, hogy ne tegyem – sajnos erről nem tudok leszokni.

– Tanzániában mit jelent a futball? Azokban az országokban, ahol hosszabb ideig élt, mit tudnak rólunk, magyarokról, hallottak már a magyar labdarúgásról?
– Tanzániában a labdarúgás a legnépszerűbb sportág, rengeteg helyen játsszák, de az utánpótlásképzés egyenlő a nullával. A meccsek alatt sokszor nosztalgikus érzés fog el, mert a legtöbben rádión hallgatják az eseményeket, bár több étteremben és kocsmában van kivetítő vagy televízió. Mivel itt alig három hónapja élek, a helyiekkel nem nagyon volt még alkalmam a labdarúgásról beszélni – az iskolában, ahol tanítok, szinte csak külföldi tanárok és diákok vannak –, de az egyik olasz kollégámmal állandóan a fociról beszélünk, többek között azért is, mert ő az iskola fiúcsapatának az edzője, én pedig a lánycsapaté vagyok. Egy másik kollégám Barnsley-szurkoló, így természetesen ismeri Ferenczi Istvánt.

A labdarúgás egyébként mindenhol, ahol éltem a világban, hozzásegített ahhoz, hogy megismerkedjem a helyiekkel, és valamilyen szinten elfogadtassam magam velük. Mindig egyik első dolgom az volt, hogy találjak egy csapatot, amelyben játszani vagy edzeni tudok. Nagy általánosságban elmondható, hogy a világban az emberek nem ismerik a magyar futballt, de sajnos ez a jelenlegi helyzetben nem is meglepő. Mondjuk Dzsudzsák nevét Tanzániában a helyiek valószínűleg ki sem tudnák ejteni. Viszont mindig találkozni olyanokkal, akik hallottak már a magyar futballról. Például Grúziában gyakran emlegették a Győri ETO-t, mivel több grúz is ott játszott, de ott Magyarországot is jól ismerik, az Aranycsapattól kezdve Petőfin keresztül az ötvenhatos forradalomig. Meg persze van egy bizonyos testvéri érzés is bennük hazánk iránt: kis nép, szovjet megszállás, egyedi nyelv, jó bor, és még sorolhatnám…

– Mit gondol a mai magyar labdarúgásról, a válogatottról, az Eb-selejtezős esélyekről? Mit emelne ki a válogatotthoz kapcsolódó élményei közül?
– Ez összetett kérdés. Az biztos, hogy bármi történjék is, én mindig szurkolni fogok a válogatottnak és a klubcsapatoknak – azzal együtt, hogy természetesen laikusként véleményt és bírálatot is mondok. Ahogy pedig korábban is említettem, egyik célom, hogy valamikor, valamilyen formában, ha lehet, a magyar labdarúgásban dolgozzam, és annak fejlődését segítsem. A válogatott kérdése ugyanannyira összetett, mint a labdarúgásunké, és nem egyszerűsíthető le arra, hogy lusta botlábúakból áll a csapat. Természetesen kijuthatunk az Eb-re, és ugyanilyen természetesen nem juthatunk ki. Három meccs után, egy ilyen csoportban lehetetlen jósolni, de mint mindig, reménykedem. Több idő kell ahhoz, hogy el lehessen dönteni, Dárdai mire képes a válogatottal, bár az igaz, hogy akkora hozzáállásbeli különbséget, mint az északírek és a románok elleni meccs között volt, talán még soha nem tapasztaltam. Rengeteg futballélményem van az elmúlt évekből. Szüleim elmondása szerint már néztem a nyolcvanhatos világbajnokságot is, de inkább érzések, mint képek vagy valódi élmények maradtak meg bennem.A válogatottal kapcsolatosan talán a San Marino elleni, kétezer-hármas meccset emelném ki. Először voltam idegenben válogatott találkozón, ráadásul stoppal jutottam el San Marinóba, és a meccs után Riminiben aludtam a tengerparton.

AZ ESZKIMÓK IS VICCELŐDNEK AZ AMSZTERDAMI 8–1-gyel – ALASZKA, USA
Ferenc, nyugdíjas (Anchorage)

Feri bácsi Alaszkában él, 1956-ban hagyta el az országot. Igazi nagy mesélő, aki megkeresésünkre nem kimondottan a kérdéseinkre válaszolt, hanem történetekbe kezdett. Volt szó az Aranycsapatról, Albert Flóriánról, Dárdai Pálról, Földi Imréről, Henni Gézáról, a hollandoktól kapott nyolcasról, de kitartásról és hazaszeretetről is.

Az 1950-es években rögös út vezetett Amerikába…

„Érdről származom. Ötvenhatban három barátommal Ausztriába mentünk, ahonnan csak ötvenkilencben sikerült az Egyesült Államokba kijutni. Abban az időben a disszidáló magyarok nagy része Amerikába szeretett volna jönni, megérte a két és fél évnyi várakozás. Eleinte Amerika keleti részén éltem, értve ez alatt New Yorkot és a környező államokat. Ide, Alaszkába csak nyolcvannégyben érkeztem. Alaszka mindig is érdekelt, hiszen óriási terület, több mint másfél millió négyzetkilométer, miközben mindössze hatszázezer ember el itt. Jómagam a legnagyobb városban, Anchorage-ben lakom.”

Földi Imre és a kitartás

„Ötvenötben-ötvenhatban vájártanuló voltam Tatán. Néztünk egyszer egy orosz filmet, a címe: Világbajnok, amelyben az orosz birkózó legyőzi az amerikait – persze mi az amerikainak szurkoltunk… A film hatására mi is elkezdtünk birkózni. Az egyik tanulótársam egy alacsony, masszív srác volt, akit senki sem tudott legyőzni, mindenki Johnnynak becézte. A vájármester, aki hajdani birkózó volt, úgy döntött, hogy elviszi a bányából a srácot, mert nagy tehetségnek tűnt, és a bánya túl veszélyes. Azt hiszem, esztergályos iskolába ment, de sajnálatos módon az egyik ujját levágta a gép, így vége lett a birkózó karrierjének. Azonban a testi felépítése olyan különleges volt, hogy nem adta fel a sportolást. Elkezdett súlyt emelni. A srác neve: Földi Imre. Mit mondjak még? (München olimpiai bajnoka, a Nemzet Sportolója – a szerk.).”

Az amerikai magyarok és a futball, a sport

„Az ötvenhatosok csapatokat alakítottak minden olyan városban, ahol jelentős számú magyar kolónia élt. Én több évig szurkoltam Connecticutban, Bridgeportban a helyi magyar csapatnak. Olyan magyar labdarúgókat is láthattunk itt, mint például Henni Géza (a Ferencváros, majd az újpesti Bp. Dózsa kapusa, 1948 és 1953 között 16-szor szerepelt a válogatottban, idén áprilisban hunyt el Floridában 87 évesen – a szerk.). A katonaság és az egyetemi évek alatt nem foglalkoztam sporttal, habár valamikor a hatvanas években láttam egy Fradi-meccset New Yorkban, Albert Flórián is ott volt (a Ferencváros 1965-ben túrázott az Egyesült Államokban – a szerk.).

A mexikói olimpia viszont nagyon érdekelt. A New York Times írt akkoriban egy cikket amelyben a magyar sport sikereiről volt szó, csodálta az olimpiai eredményeinket. Az átlag amerikait nem érdekli annyira az olimpia, mint minket. Mi, magyarok különös gyönyörrel vesszük tudomásul a sikereinket. Vannak sportolóink, akiket a világ minden részén ismernek.

Egyszer egy taxisofőr, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, azonnal Puskást említette. Kölcsönadtam a hat-hármas videómat, pedig a srácnak kellemetlen emléke is volt a magyar futballról, tudniillik salvadori volt…”

A maiakról…

„Eszkimó barátom, Greg a közelmúltban azzal froclizott, hogy tudok-e a nyolc-egyről. Azóta nem a barátom… A hírekkel naprakész vagyok, mert nagyon régóta olvasom a Nemzeti Sport Online-t. Nem mindig értek egyet a riporterekkel, de velem sem ért egyet minden családtagom. A labdarúgásunkban szeretnék teljes változást látni, de ehhez talán a sportágat irányító teljes stábot le kellene cserélni. A futballban is jó szakemberekre lenne szükség, ahogy ez a kézilabdában megvan, és nemcsak a válogatottnál, hanem a gyökerektől kezdve. Dárdai Palinak viszont több időt adnék, kérdéses, hogy elfogadná-e. Ami a következő meccset illeti, a finnekkel rokonszenvet érzek, és bár szeretném, ha győznénk, a döntetlennek is tudnék örülni. Életem legnagyobb tévedése egyébként az volt, hogy Bern után azt mondtam magamban, »sebaj, megnyerjük a következőt!«

Üzenet

„Még valamit szeretnék megemlíteni: remélem, nem hiszik, hogy magyarabbnak tartom magam önöknél, akik otthon élnek, de büszke vagyok a magyarságomra. Tizenhat éves voltam, amikor ötvenhatban eljöttem, és ugyanaz a »tragédia« velem is megtörtént, mint sok-sok magyarral, aki külföldre távozott. A tragédia az, hogy »mi« soha nem örökre terveztük utunkat, de az élet gyakran olyan meglepetéseket hozott, amik mindig itt maradásra kényszerítettek minket. S mire tényleg elértünk oda, hogy hazatérhetünk, otthon nem maradt senki, aki várjon.

A hetvenes évekbennorvég feleségemmel azzal vertük a mellünket, hogymindkettőnk hazája az élenjárt a sportban,Norvégia a téli, mi, magyaroka nyári sportokban. Ez megmaradt mindkettőnkben, különösen bennem, mert sportolóink egyedi sikerei végtelen büszkeséggel töltenek el. Mindig is magyarnak tartottam magam, akimásodlagosan európai és emellett amerikai útlevéllel rendelkezik. Örök kedvenceimet nehéz lenne felsorolni, de köztük Gerevich Aladár és vívótársai, Krisztina királynő (Egerszegi), akiszülővárosomban, Érden él. És természetesen az Aranycsapat, amelynek a meccsét, az. »évszázad mérkőzését« a battonyai iskola tornatermébenszurkoltam végig. Papp Laci és a többi hősöm…

Sportnemzet vagyunk és sikerekben messze a szomszédaink előtt állunk. Örökké Magyarország!”