„Bár mindenki mindenkiről mindent tudott az elmúlt években is, hiszen telefonon rendszeresen tartottuk-tartjuk a kapcsolatot, valahogy úgy alakult, hogy igazán soha nem tudtunk nagyobb létszámban összefutni. Egy éve, 2013 végén úgy gondoltam, elérkezett az idő, megpróbálkozom a lehetetlennel és összetrombitálom a szétszóródott gárdát – elevenítette fel az első „randevú” ötletét Krizán Sándor. – Az akkori nyíregyházi találkozó annyira jól sikerült, hogy úgy döntöttünk, hagyományt teremtünk, és minden esztendő végén leülünk egy traccspartira.”
Idén Mátészalkára hívta meg egykori csapattársait Krizán Sándor. Nem egy, de nem is két napra, hanem egyenesen az egész szilveszteri ünnepi időszakra, amely már 29-én megkezdődött és csak idén ért véget. És szép lassan, egymás után futottak be a régi játszótársak: előbb Szélpál László érkezett kedvesével, Edittel, majd Deák Sándor a feleségével és kislányával. Aztán begördült a Biankó Panzió parkolójába egy német rendszámú autó, amelyből Petry Zsolt és családja szállt ki.
„Amikor egy évvel az Európa-bajnoki finálé előtt részt vettünk a pulai nemzetközi tornán, semmi előjele nem volt az 1984-es sikerünknek – elevenítette fel a harminc évvel ezelőtt történteket Szélpál László. – A nyolccsapatos tornáról utolsó helyezettként tértünk haza, akkor döntött úgy Bicskei Berci bá, hogy »belenyúl« a keretbe. Nyolc új fiút válogatott be, s attól kezdve elkaptuk a ritmust, sorra jöttek az eredmények. A cseheket 3–0-ra, a spanyolokat 2–1-re, a svájciakat 1–0-ra vertük az Eb csoportmeccsein, majd az elődöntőben a lengyelek sem tudtak megállítani minket, 2–0-ra nyertünk. A június 3-i finálé aztán mindent vitt: 73 ezer néző előtt 0–0 a szovjetek ellen a Luzsnyiki Stadionban. A hosszabbításban sem esett gól, jöttek a tizenegyesek. Zsolt hármat is megfogott, míg nálunk Kovács Ervin belőtte a mindent eldöntő büntetőt." |
„Tavaly nem tudtam eljönni a találkozóra, de idén a világért se hagytam volna ki a bulit – újságolta a hat éve a német Hoffenheim kapusedzőjeként dolgozó egykori válogatott hálóőr. – Mivel azért a szilvesztert nem akartam a család nélkül tölteni, értelemszerűen hoztam az asszonyt és a lányokat is magammal.”
Nem sokáig kellett szomorkodnia a mezőnyjátékosok között egyedüli portásként Petrynek, hiszen kevéssel később befutott az ifiválogatott másik kapusa, Szeiler József is a párjával. Sőt, az egy korosztállyal idősebbeket képviselő Gelei Károly is elfogadta a meghívást, és tiszteletét tette a találkozón. Talán mondani sem kell, az esti vacsorán a három kapus már külön „kasztot” alkotva trécselt. Nem csak az idősebb, az 1964-es, de a fiatalabb, azaz az 1968-as generáció is képviseltette magát az eseményen: Eszenyi Dénes, ha nem is az ifiválogatottban, de a Nyíregyháza, az Újpest, a Fradi vagy éppen a felnőtt nemzeti csapat tagjaként köszönthette egykori csapattársait, majd egy nap késéssel aztán befutott Zsivoczky Gyula is.
„Én még gyerekfejjel, tátott szájjal szurkoltam nektek, a szovjetek elleni fináléban – köszöntötte az egybegyűlteket Torma Tamás alpolgármester az egykori ifjúsági válogatottak tiszteletére rendezett önkormányzati fogadáson. – Számomra ti vagytok a magyar labdarúgás utolsó hősei, hiszen az elmúlt évtizedekben az 1984-es ifiválogatott mondhatja el magáról egyedül, hogy nemzetközi tornán aranyérmet szerzett.”
A négynapos program aztán igazi dzsemborivá vált: volt benne Vadászmúzeum-látogatás Vásárosnaményban, pálinkakóstoló Panyolán, disznóvágás a panzió udvarán, teremfocimeccs a Fehér Zsolt vezette mátészalkai öregfiúk ellen – a Petry Zsolttal a kapuban, Szeiler Józseffel a mezőnyben felálló válogatott 9–6-ra nyert –, majd természetesen évbúcsúztató buli a szállóban. A kilók száma ugyan megszaporodott, a hajak hossza (és sűrűsége) ugyanilyen mértékben csökkent az elmúlt években, ám a hangulat mit sem változott 1984-hez képest. Csoda, ha már a búcsú pillanatában elkezdődött a jövő évi találkozó szervezése?