Kinyílt az édességbolt, megyünk az Eb-re, Fülöp Mártont is visszük!

Sohasem felejtem el idősebb Knézy Jenő szavait, amit az első, már általam is végigkövetett Eb-selejtezősorozat alatt mondott.

Húsz éve, az 1995-ös Törökország–Magyarország (2–0) meccsen, a házigazdák továbbjutása és első Eb-szereplése kapcsán beszélt arról, hogy az Európa-bajnokság olyan, mint egy édességbolt, amelybe egyre több ország bebocsátást nyer. Mi, magyarok azonban továbbra is csak a kirakaton keresztül figyelhetjük, ahogy a „többiek” bent habzsolják az ínyenc falatokat.

Ez a gondolatsor akkor könnyeket csalt egy 12 éves pécsi lurkó szemébe. Holott akkor még nem is sejtette, milyen sokat kell még ácsingózni azelőtt a kirakat előtt…

Pedig ő mindegyik selejtezősorozat előtt bízott. Az utolsó pillanatig számolgatta, hogyan juthatunk tovább, osztott, szorzott. 1997-ben, az akkor még létező grundon a jugoszlávok elleni 7–1-es vereség másnapján ő volt az egyetlen, aki azzal „dicsekedhetett”, hogy a teljes mérkőzést végignézte. Nem kapcsolt el már a 10. percben 0–3-nál. És még mennyi fájó kudarc érte az utóbbi húsz évben őt és a magyar szurkolókat. 8–1-es, 7–1-es, 6–1-es és 4–0-s vereség a hollandok ellen, két-három gólos kudarcok a románokkal szemben, fiaskó Máltán és még sorolhatnánk…

És a magyar drukker nem adta fel. Akárhány arculcsapás is érte labdarúgásunkat, a válogatottnak sosem fordítottak hátat a szurkolók. Szinte mindegyik selejtezősorozatban voltak telt házas, vagy közel telt házas mérkőzések (már amennyiben a nagyrészt lezárt Puskás Ferenc Stadionban telt házról lehetett beszélni).

A Nemzeti Sport Online-nál 2009-től kezdtem el állandó jelleggel, meccsről meccsre felmérni a közhangulatot. Rengeteg emberrel beszélgettem ez idő alatt. Sosem felejtem el például a dunaszerdahelyi Tibit, aki a magyar válogatott mindegyik itthoni mérkőzésére eljön, a várható eredménytől függetlenül. Aztán, amikor hazatér, általában rajta gúnyolódnak a szlovák barátok. „Na mi volt Magyarban? Már megint vereség? Ha focit akarsz látni, akkor nem Pestre, hanem Pozsonyba, Hamsíkék meccseire kell járni.” Hát, most elmesélheti a hencegő barátoknak, hogy milyen gólt ragasztott az egyébként ugyancsak felvidéki születésű Priskin a norvég kapuba.

Aztán ott volt az 1956-ban elmenekült, jelenleg Alaszkában élő Ferenc, akivel levélben értekeztem, és különleges példáját adta annak, mit jelent a hazaszeretet egy idegenbe szakadt magyar számára, és milyen különleges élmény neki minden egyes magyar válogatott futballmeccs (amelyet egyébként mindig norvég feleségével közösen néz az interneten keresztül). Ilyenkor gondolatban mindig kicsit hazatér – míg valójában már nincs kihez, mert aki volt, az már nem él –, még ha több ezer kilométerre is van éppen szülőhazájától.

Legutóbb, Athénba menet az fogott meg, amit István, vagy ahogy a barátai nevezik, Öcsi mondott: „Szennyvíztisztítóként melózom egy telepen, keresek havi száznegyvenet. Amit összespórolok belőle, az elmegy a válogatottra. Családom nincs, én a meccsen érzem otthon magam. Magyarok vagyunk, menni kell, szurkolni kell, győzni kell!”

A személyes élmények mellett pedig idézhetnék a cikkeinkhez fűzött számtalan hozzászólás közül is. Ezek sokszor tűnnek kárörvendőnek vagy rosszindulatúnak, olykor még a győzelmek után is. De sajnos annyi keserűség érte már a magyar embereket, annyit csalódtak (és nemcsak a sportban, a futballban, hanem az életben is…), hogy nem is lepődök meg ezen, még ha sok véleménnyel nem is értek egyet. Nem beszélve arról, hogy széles-e hazában rendkívül sokfélék, különbözőek vagyunk, de ez a vihartépett focink mégis összeköt minket, és vasárnap este az is tudott örülni, aki ezerszer elátkozta már a magyar futballt, és százezerszer megfogadta, hogy soha többé nem nézi a válogatottat.

Egyetlen olvasói hozzászólást idéznék az utóbbi napokból, TarquiniusImperatorét:
„Harminckét éves vagyok, és amióta az eszemet tudom (1990 óta), mindegyik világversenyen az olaszoknak szurkoltam. Legyen végre egy olyan futballesemény, amelyen a saját Hazámnak szurkolhatok! Fantasztikus lenne a Balaton partján nézni a meccseket egy fröccsel a kézben, és annak tapsolni, hogy Németh bohócot csinál Chielliniből, és Nikolics köténygólt lő Buffonnak.”

Ha másért nem, már ezért megérte. 2016 nyarán ugyanis – mint mindegyik Eb alkalmával – megtelnek az utcák, a terek a nyilvános meccsnézések helyszínein, a kivetítők előtt. És ha Nikolics nem is lő köténygólt Buffonnak, de ezúttal az zeng majd mindenfelé, hogy Ria, Ria… Lengnek a zászlók, közösen ünneplik a szurkolók a csapatunkat. Végre mi is ott lehetünk! Győrben a Széchenyi téren, Pesten a Váci utcában, Szegeden a Dóm tér közelében vagy a debreceni Nagytemplom előtt ugyanúgy összegyűl a nép, mint a csíkszeredai Mikó-várban, illetve az összes magyar nagyvárosban, falusi kiskocsmákban, nemcsak Magyarországon, hanem a határainkon túl Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján vagy a Vajdaságban.

Hallja ezt, Jenő bá’, odafent? Nyílik az az édességbolt, és most végre minket is beengednek („Hohó, emberek!” – mondaná erre).

Rajta kívül is sokan vannak, akik nem élhették meg, hogy az 1986-os vb-szereplésünk után újra nagy tornán szerepelhet a magyar válogatott. Többek között a kapus, Fülöp Márton sem, aki e sorok írójához hasonlóan ahhoz az „elátkozott generációhoz” tartozik, amely abban az időszakban csöppent bele a magyar labdarúgásba, amikor a régmúlt sikereiből a pályán már nem maradt semmi, de az emberek még úton útfélen beszéltek róla, hogy „bezzeg a mi időnkben”…

Vasárnap este a Groupama Aréna lelátóin helyet foglalva a Márton nap másnapján eltávozott Fülöp Marci (a „szelíd óriás” – ahogy Angliában nevezték) és egy kicsit az utóbbi húsz év miatt is újra könny szökött a pécsi fiú szemébe.

De ezek most az emlékezés könnyei voltak.

Marci, magyarok, megyünk az Eb-re! És mindenkit viszünk magunkkal – ha máshogy nem, a szívünkben, az emlékeinkben –, aki tagja volt az elmúlt években a többmilliós magyar futballcsaládnak.