A magyar válogatott kimozdított egy sarokpontot: így megyünk az Eb-re

2. KIKKEL TARTUNK ITT?
3. KAPITÁNYI HÍD
4. MIRE TÖRHETÜNK AZ EURÓPA-BAJNOKSÁGON?
5. MIT JÁTSZHATUNK AZ EB-N?
6. KIKET VIHETÜNK?
7. A KULCSSZAVAK
8. EGY KOORDINÁTAPONT VÉGE

HOL TARTUNK?

Ott, ahová a magyar válogatott jelenlegi játékerejét tekintve – lehetőségeit kihasználva – eljuthatott. Az Európa-bajnokság huszonnégyes mezőnyében, három évtized állandó sikertelensége után.

A stabilitás megvan, ám a selejtezőkön még hiányzott a bravúr – írtuk a csoportmérkőzéseket lezáró cikkünkben.

A bravúr a pótselejtezőn már nem maradt el, a magyar válogatott mindent kijátszott magából, mentálisan olyan erősnek mutatkozott, mint egyik elődje sem a közelmúltban. Ez olyan eredményt – a Norvégia elleni 1–0, 2–1-et – hozott, amely a kvalifikáció tényét leszámítva is ritkaság lenne.

A magyar nemzeti csapat igen ritkán tud oda-vissza legyőzni olyan válogatottat, amely azonos vagy magasabb kiemelési kalapból került mellé, illetve magasabb játékerőt képvisel. 1987 és 2015 között három ilyen eset volt, a harmadik a mostani.

A 2006-os világbajnokság selejtezőin Izlandot sikerült mindkétszer felülmúlni (3–2, 3–2), a 2008-as Európa-bajnokság egyébként katasztrofális kvalifikációs sorozatában Bosznia-Hercegovinát (3–1, 1–0). Mindkettő negyedik kalapból húzott ellenféllel szembeni győzelmeket jelentett – egyik alkalommal sem végeztünk a 4. helynél előrébb a csoportban –, és mindkettőt akkor értük el, amikor a magyar válogatott már az 5. kiemelési kalapba süllyedt.

Norvégia nem azonos súlycsoport, a pótselejtező pedig pláne nem azonos súlycsoport a fent említett csapatokkal és az akkor lejátszott mérkőzések fontosságával.

Norvégia ugyan egy kalappal lejjebb volt Magyarországnál a 2016-os Eb-selejtezők sorsolásán, ám ütősebb csoportban szerzett több pontot a magyar válogatottnál (19, a mieinké 16), játékosai – ha nagy sztárjuk nincs is – erősebb ligákban edződnek.

Ez a norvég válogatott – bár ugyanúgy európai középcsapat, mint a magyar – papíron kicsit erősebb a mieinknél. Éles, oda-visszavágós párharcban felülkerekedni rajtuk nagy fegyvertény. Oda-vissza legyőzni őket a magyar válogatott utóbbi három évtizedének legnagyobb bravúrja tétmérkőzésen.

Ez ugyanis nem a csoportküzdelmek „békés” időszakában aratott siker, hanem olyan helyzetben kivívott, amelyhez hasonlót magyar futballista kevésszer élhetett át.

Olyan szituáció volt ez, amely a magyar válogatottból a legjobbat hozta ki. Olyan, végsőkig tartó küzdést és mentális erőt, amellyel még erősebb riválisok ellen is lehetne kezdeni valamit.

KIKKEL TARTUNK ITT?

A selejtezősorozatban egészen rendkívüli volt a fluktuáció, igaz, az is szokatlan, hogy három szövetségi kapitány – Pintér Attila, Dárdai Pál és Bernd Storck – irányítsa a csapatot. Harminchét játékos lépett pályára a kvalifikációs meccseken, az UEFA további tizenkét olyan futballistát tart nyilván, aki pályára lépés nélkül (benevezett, de be nem cserélt játékosként) szerepelt a jegyzőkönyvben. Negyvenkilenc labdarúgó – bődületes szám.

Azt, hogy mekkora változások zajlottak le a válogatottnál a sorozat közben, jól jelzi, hogy az első mérkőzésen (Észak-Írország ellen 1–2) és az utolsón (Norvégia ellen 2–1) kiálló kezdőcsapatból egyetlen ember – a kapitány Dzsudzsák Balázs – neve azonos. Hárman léptek pályára a nyitó és a záró meccsünkön is, Dzsudzsákon kívül Lovrencsics Gergő és a mindkét találkozón betaláló Priskin Tamás.

Azt, hogy Pintér Attila nem feltétlenül járt a helyes úton, megerősíti, hogy együttese „áldozatul esett” a következő két kapitány, Dárdai Pál és Bernd Storck dekonstrukciójának.

Az átfedés minimális, miközben a Dárdai- és a Storck-féle csapat között meglehetősen nagy. Ugyanakkor ha megnézzük a román–magyaron és a magyar–norvégon felálló kezdőt, a különbség még az első Dárdai-válogatotthoz képest is nagy. A közös pontok a kezdőben: Király Gábor, Kádár Tamás, Elek Ákos, Lovrencsics Gergő és Dzsudzsák Balázs.

Az Eb-selejtezőkön a kanadai táblázat (gól plusz gólpassz) magyar háziversenyét már kettő ponttal meg lehetett nyerni – ez jól mutatja, hogy mennyire nem volt olyan játékos, aki eredményességével a „hátán tudta volna cipelni” a válogatottat. Mindig mástól jött az a plusz, amivel sikerült elérni a kvalifikációt.

Az Európa-bajnoki selejtezőkről kijutó huszonhárom másik válogatottból csak Albániánál állt elő hasonló helyzet (1+1-es mérleggel első helyen lehetett végezni a kanadai táblázaton), és a huszonhárom csapatból csak négyben nem volt egyértelmű húzóember (öt pont vagy több).

Az UEFA kissé megengedőbb adatai – Böde gólpasszának számolják a norvég öngól előtti szituációt (pedig utána még két labdaérintés jött az ellenféltől), valamint Dzsudzsákénak a belfasti magyar találat előtti gólpasszt (pedig az északír kapus ejtette ki a labdát) – sem változtatnak érdemben az összképen.

Kattintson a képre, nagyban nyílik a taktikai rajz!

KAPITÁNYI HÍD

Bernd Storck elérte azt a pótselejtezővel, amit nagyon nehezen lehetett elérni. Ugyanúgy hitet és hitelességet adott – és szerzett –, mint a Bukarestben „színre lépő” Dárdai Pál. Storcknak ráadásul nagy teherrel is meg kellett küzdenie: Dárdai Pál rendkívüli népszerűségével, amelyet eredményein kívül stílusával és azzal vívott ki, hogy tökéletesen szintetizálta a „magyar fejet” a Bundesliga-tapasztalatokkal.

Storck Dárdaihoz képest egyértelmű hátránnyal indult a közvélemény és a média szemében is. Nem annyira karizmatikus. Nincs olyan szoros kapcsolódási pontja a játékosokhoz, mint Dárdainak – nem beszéli a nyelvüket, pláne nem játszott velük együtt. Ugyanakkor pontosan ugyanazt a német iskolát hozta, amelynek hitelét és értékeit a válogatott tagjai korábban elfogadták.

Amikor a szövetségi kapitány szerkesztőségünkben járt, elmondta: az egyik legfontosabb tulajdonságnak a tudatosságot tartja, azt, hogy valaki tudja, mit akar. Ez a tudatosság át is jött belőle. Amit még nagyon gyakran emlegetett: a bátorság és a félelem hiánya.

Tudatosan vállalt fel rizikós lépéseket – a stábcserétől (amely mellesleg teljesen alap kérés a magas szintű futballban: új edző, új stáb) a meglepő és telitalálatnak bizonyuló személyi döntésekig a pótselejtezőn. Ezekkel a döntésekkel, a Norvégia elleni eredménnyel és (ez nagyon fontos!) játékkal teremtette meg a saját hitelét. A pótselejtezővel legitimálta a kapitányságát – követni fogják, és immár biztos alapról dolgozhat. Mondhatni, a válogatott tökössége mögött Storck rendkívüli tökössége állt.

MIRE TÖRHETÜNK AZ EURÓPA-BAJNOKSÁGON?

Feljebb már említettem: a magyar válogatott európai középcsapat. Nem több és nem kevesebb. Legjobb napjain le tudja győzni a nála valamelyest jobb válogatottakat, rosszabb napjain kellemetlen meglepetésekbe is belefuthat – bár ezekből egyre kevesebb van.

A mostani válogatott valóban egy folyamat eredményeként jutott ki az Eb-re: Erwin Koeman kapitánysága, 2008 óta a nemzeti csapat stabil eredményeket hoz, a legutóbbi négy kvalifikációs sorozatban mindig pozitív volt a mérlege, 53.33 százalék fölötti az eredményességi mutatója. Ha a két pótselejtezőt is hozzácsapjuk a mostani kvalifikációhoz, az eredményességi mutató 61.1 százalékra változik, ami a második legjobb 1986 óta (a legjobb adat 63.33 százalék, a 2012-es Eb selejtezőin, Egervári Sándorral).

Az UEFA tehát megteremtette a lehetőséget a létszámemeléssel a magyar válogatottnak, a magyar válogatott viszont magának teremtette meg a lehetőséget arra, hogy éljen ezzel a sansszal. A csoportharmadik hely megszerzése most már reális célkitűzés nemzeti csapatunknak – a legnagyobb öröm, hogy a pótselejtezőn összejött az extra teljesítmény is.

Csakhogy.

Forduljunk most külföldre, mert érdemes megnézni, hogyan vélekedik a világ egyik legismertebb futballszakírója – a Futballforradalmak című könyv szerzője, Jonathan Wilson – a mieinkről. Wilson a Guardian képviseletében a helyszínről nézte végig a magyar–norvég meccset, és a következőt fogalmazta meg Bernd Storck válogatottjáról.

„[A félelem nélküli játéknál] jóval több kell az Európa-bajnokságon. A magyar válogatott továbbra is átlagos csapat, egyetlen olyan futballistája sincs, aki állandó játéklehetőséget kapna Európa öt topligájában. De egy kis szervezettséggel és inspirációval sokra viheti egy gárda a nemzetközi színtéren, és most az a fontos, hogy Magyarország ott lesz a franciaországi tornán jövő nyáron” – írta.

A magyar meccset figyelő angol szakírók egyébként hasonló jellemzést adtak – semlegesként kiemelkedő egyéniség nélküli, ám nagyon fegyelmezett csapatot láttak a pályán, a (nekik) nem túl magas színvonalú találkozón.

Nem várhatjuk, hogy az Eb előtt tömegével lépnek erős bajnokságokba magyar futballisták – ha néhányan stabil játéklehetőséget ígérő, magas szintű klubhoz kerülnek a télen, az már ideális –, s azt sem várhatjuk, hogy hirtelen sztárokra lelünk. Várhatjuk viszont – pont azért, mert mással nehéz lenne operálni – a rendkívül alapos felkészülést (erre Storck és stábja a biztosíték), a megalkuvás nélküli harcot (minden játékos tudja: élete lehetőségét kapta meg) és az erős csapategységet.

MIT JÁTSZHATUNK AZ EB-N?

A magyar válogatott futballja a selejtezőkön nagyon fegyelmezett védekezésre építő, jobbára reaktív játék volt, formációtól függetlenül. Ezt az UEFA adatai is alátámasztják.

Együttesünk labdabirtoklása átlagban 50 százalék alatt maradt (46 – a tornára kijutók közül Szlovákiának pontosan ugyanennyi az átlagos labdabirtoklása, Észak-Írországnak és Albániának egy százalékkal kevesebb). A selejtezőket sikeresen vevő válogatottak közül csak hatnak az átlagos labdabirtoklása maradt ötven százalék alatt.

Korábban is foglalkoztunk vele, hogy viszonylag alacsony a sikeres passzok száma (négy csapat van mögöttünk), hasonlóan a veszélyes helyzetet előidéző kulcspasszok számához – nem a kreatív játék a legnagyobb erőssége a válogatottnak. A magyar együttes nem kísérletezik sokszor (a lövésekből igen nagy részt vállal magára Dzsudzsák Balázs), viszont keveset pazarol, jó százalékban találja el a kaput. Minden mutató egy reaktív kontracsapatra utal.

Storck vélhetően szeretné a reaktivitást csökkenteni, ám azzal is tisztában van, hogy legalább két csoportellenfél nagyobb játékerejű lesz az Eb-csoportban. A csapat a 4–2–3–1-et és a pótselejtezőkön alkalmazott 4–1–4–1/4–4–1–1-es formációt már begyakorolta, innen lehet bővíteni a repertoárt.

Hogy milyen játékosokat keres a kapitány? Olyanokat, akikkel növelheti a csapatjáték intenzitását – Nagy Ádám vagy Kleinheisler László jó példa. Olyanok kellenek neki, akikről stábjával együtt meggyőződik, hogy az NB I-énél jóval magasabb szinten is meg tudják állni a helyüket – munkabírásban és gondolkodásban, mentálisan is képesek „szintet lépni”.

A magyar válogatott keretében kevés a „kilógó” játékos, így a legtöbben annak tudatában kezdhetik el a felkészülést, hogy nem pótolhatatlan részei a szisztémának, Storck pedig már eddig is megmutatta, hogy hajlandó merész és váratlan lépéseket megtenni, szembemenve akár az itthon rögzült erősorrenddel is.

Mivel ehhez plusz támogatást is kap a stábjától – Storck minden alkalommal hangsúlyozza, hogy Andreas Möller milyen nagy segítség a „Bundesliga-szemével” –, nagyon könnyen lehet, hogy jönnek még újabb váratlan lépések. Szinte senki sem lehet biztos a helyében, ugyanakkor az NB I-ben szereplő labdarúgók úgy futballozhatnak ezentúl, hogy ha magukra tudják irányítani a kapitány, a stáb figyelmét, sosem látott lehetőség közelébe juthatnak.

KI KERÜLHET BE?

Nem könnyű ezt megtippelni, hat mérkőzés Storckkal ide vagy oda. Felrajzoltuk egy úgynevezett depth chartra, hogy melyik posztokon kiket vetett be eddig a kapitány. Félkövérrel szedtük a játékosok elsődleges pozícióját a kapitánynál, dőlttel jeleztük, ha a futballista más poszton is számításba vehető.

Storck hat mérkőzés alatt huszonnégy játékost (egy kapus, huszonhárom mezőnyjátékos) vetett be. A formáció a pótselejtezőn alkalmazott 4–1–4–1. Az eddig látottak alapján Király, Fiola, Juhász, Guzmics, Kádár, Elek, Nagy Ádám, Gera és Dzsudzsák utazása tűnik valószínűnek a kontinenstornára. A négy egyposztos csatár – Böde, Nikolics, Priskin, Szalai – közül könnyen elképzelhető, hogy egyet ejteni kell, Németh Krisztiánnak nagyon jól jön, hogy a széleken is használható.

Hogy hol vannak lyukak? Egy mindkét szélen bevethető hátvéd biztosan jól jönne (elsősorban Fiola tehermentesítését kell megoldani), vagy a klubjában alig-alig játszó Vanczák Vilmosnak (a keret egyetlen védőjének, aki mindegyik hátvédposzton megfordult már) kellene több bevetéshez jutnia. A belső középpályás rotáció biztosan elbírna még egy embert, egy többposztos támadó középpályás is „kitúrhat” valakit a jelenlegiek közül.

Amióta huszonhármas keretek vannak a nagy tornákon, igen gyakori a három kapus, hét védő, nyolc középpályás, öt támadó összetétel. Gyakran dobják az egyik támadót a középpályás variációs lehetőségek növelése érdekében, ebben az esetben 3, 7, 9, 4 az összetétel – érdemes ezt figyelembe venni a „matekozásnál”.

A KULCSSZAVAK

Felkészülés, elemzés, intenzitás, fegyelmezettség és rugalmasság. Utóbbit a keret összetétele is megkönnyíti, ugyanis a messze kiemelkedő egyéniségek hiánya azt jelenti, Storck az ellenfelet felmérve rakhatja össze az ideális kezdőt, anélkül, hogy ezzel csapaton belüli konfliktusokat kockáztatna. A szakvezető a Nemzeti Sport szerkesztőségében tartott beszélgetésen elmondta: valószínűleg a riválisokhoz is rugalmasan igazítja az együttest a kontinenstornán.

„Az biztos, hogy nem akarunk hurráfocit játszani. Hagyjunk időt a csapatnak, hogy a játékosai tovább fejlődjenek, nem szabad túlzott nyomás alá helyezni őket irreális elvárásokkal. Örülünk, hogy ott vagyunk a tornán, és reméljük, hogy minden ellenfelünk nagyon megküzd velünk.”

Hogy ez mire lehet elég? Sokat segít, hogy Magyarország a 3. kalapba került az Eb-sorsolás előtt. A 4. kalap egyik tagja ellen sem elképzelhetetlen a pontszerzés vagy a győzelem, még úgy sem, hogy a magyar válogatott a reális erősorrendben valószínűleg a 20–24. hely közé férne be az Eb-n.

A lebonyolítás pedig esélyt ad arra, hogy már egy jó meccsel is tovább lehessen jutni a csoportból. A huszonnégyes mezőnyű Európa-bajnokság szisztémája azonos az 1986-os, az 1990-es és az 1994-es világbajnokságéval, tehát a hatból négy csoportharmadik is továbblép. 1986-ban még 0–2–1-es mérleggel is akadt alakulat, amely folytathatta (2 pont a győzelmet három ponttal honoráló mostani rendszerben valószínűleg már nem elég). 1994-ben már négy pont kellett ahhoz, hogy egy gárda bekerüljön a továbbjutó csoportharmadikok közé.

Bernd Storck csapatának nincs veszítenivalója a kontinensviadalon. Teljesen reális forgatókönyv, hogy nyeretlenül, 0, 1 vagy 2 ponttal zár, de – különösen kiemelési pozícióját tekintve – a tizenhat közé jutás sincs elképzelhetetlenül messze. Tornarutin nélkül nagyon nem lesz könnyű, ugyanakkor legjobbjaink abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy nem valószínű a túlzottan magas elvárás velük szemben.

A reális kívánalom a selejtezőcsoport legalább harmadik helyének megszerzése, majd a pótselejtező megvívása volt. Innen minden pont, minden gól, minden jó mérkőzés bónusz. A válogatott csapatként, a játékosok egyénileg fejlődhetnek sokat egy nagy tornától, eladhatják magukat, jobb helyre szerződhetnek.

És végre közvetlenül érezhetik át, mi az a szint, amelyre el akarnak jutni.

EGY KOORDINÁTAPONT VÉGE

Zárjuk is itt a kört. 1986 és 2015 ősze között a magyar futball koordináta-rendszerében volt egy fix pont: a válogatottnak nem sikerül a kijutás nagy tornára. Harmincévnyi kudarcos szereplés mérgezte a levegőt a magyar futballban – közel sem csak ez, és bőven marad még „szennyező anyag”, de nagyban hozzájárult az általánosan pocsék légkörhöz.

Az újabb szurkolói generációk pedig már ebben nőttek fel. Voltak, akik még látták Spanyolországot és Mexikót. Voltak, akik már éltek akkor, de nem emlékeznek a tornákra. És egyre többen lettek, akik sosem láthatták a nemzeti csapatot világ- vagy Európa-bajnokságon. A válogatott kudarca kódolt része lett a rendszernek.

Ennek lett vége, és bár ez önmagában nem változtatja meg az egész magyar labdarúgást, törölt egy stigmát, ami a nemzeti csapatunkhoz kötődött. A válogatott a pótselejtezőn leszámolt egy árnnyal. Ugyanilyen megkönnyebbülést érezhetnek a walesiek (először szerepelnek nagy tornán 1958 óta) vagy az északírek (először kvalifikáltak nagy eseményre 1986 óta). Amikor az UEFA a bővítésről határozott, esélyt adott nagy hagyományú, ám az európai futballtérképről „eltűnt” országoknak, no meg plusz motivációt biztosított azoknak, akik még sosem jártak Európa-bajnokságon.

Megkaptuk a lehetőséget és éltünk vele. Ez kimozdított egy negatív sarokpontot. Az utolsó igazodási pont a magyar válogatott koordináta-rendszerében már nem 1986 és Mexikó, egy traumatikus kudarc – hanem 2015 és egy Eb-kvalifikáció, az elmúlt harminc év első kollektív futballkatarzisa. A játékosok, a szurkolók érezhetik a közeljövőben, hogy nincs elérhetetlen messzeségben egy kvalifikáció. Hogy meg lehet csinálni.

Megint.

Ezért kell nagyon sokat és nagyon okosan dolgozni – első lépésben – 2016 júniusáig.