Boldogító igen, boldogító gól és a CSAPAT, amelyik összeköt

A futball összeköt. Ezt a közhelyet már régóta ismertük, de nem úgy, ahogy az elmúlt napokban megtapasztalhattuk.

Az elmúlt harminc évben csak azt a felét láttuk ennek, „hogy nem igaz, már megint kikaptunk”. „Emlékszel, a szerbek, első góljára? Szégyen, amit futball címén műveltünk!” „Sosem felejtem el, ahogy Ibrahimovic bolondot csinált belőlünk.” A kollektív emlékezet többnyire negatív élményekhez, vereségekhez kötődött, és ha ismeretlenek elkezdtek a hazai labdarúgásról beszélgetni, előbb-utóbb ezek jöttek elő.

Franciaországban, és most kiváltképp Marseille-ben ez is megváltozott.

Az Izlanddal szembeni meccs előtt mindenki az osztrákok elleni góljainkról, győzni akarásunkról áradozott, és arról, hogy az elmúlt három évtizeddel ellentétben végre mertünk futballozni. Ahogy mertünk játszani, labdát birtokolni és támadni az északiakkal szemben is az első húsz percben, még ha az első helyzetet ezúttal is, akárcsak az első mérkőzésen, az ellenfél hagyta ki (Jón Dadi Bödvarsson fejelt a kapu fölé).

Ugyanakkor nem csak az emlékek szintjén tud összekapcsolni egymástól távol élő embereket a labdarúgás.

Jómagam olyan cimborákkal futottam össze kedden Bordeaux, majd szombaton Marseille utcáin, akikkel tíz éve nem találkoztam, pedig egykor együtt ültünk a kerítés tetején, és daloltuk a nótákat. Bröndby, Dunken, Szifon és a többiek. Az élet különböző helyekre sodort, de a futball, és most kiváltképp a magyar válogatott, megint összehozott minket.

Aztán találkoztam olyan szurkolóval, Csucsuval, akit korábbról nem ismertem, de kiderült, hogy számos közös túránk volt a múltban. Csucsuról az is kiderült, hogy egykor egy bandába járt a tizenéves Gera Zoltánnal, és máig emlékszik a napra, amikor Gera jó útra tért: „Egyik nap azzal jött a térre, hogy álmában Isten szólt hozzá, megragadta őt, és azt mondta, jó útra kell térnie.”

A jó út pedig szombaton Marseille-ig vezette. Az első félidő után azonban sem ő, sem a csapat nem lehetett elégedett, főleg Szergej Karaszjov játékvezető ténykedésével, aki meglehetősen vitatható büntetőt ítélt az abból vezetést is szerző izlandiak javára, de a fantasztikus magyar tábor lelkesedését ez sem vette el.

És akkor itt az újabb összekötő kapocs. A szurkolók, illetve mindazok a magyarok, akik azért utaztak az Eb-re, hogy lássák a mieinket. Dublini magyar szakáccsal és tatabányai melóssal ugyanúgy összefutottunk Marseille belvárosában, mint Orbán Viktor miniszterelnökkel.

Majd együtt vonultam a jó tízezres marseille-i magyar menettel a régi kikötőtől a stadionig. Amerre a szem ellátott, lengtek a zászlók, zengtek az utcák a magyar drukkerektől (nemcsak szombaton, hanem már péntek éjjel is). Miközben a tömeg teljesen békésen tette meg a mintegy 3.5 km-es távot. A hétéves kisfiú ugyanúgy együtt menetelt a többiekkel, mint nagyon sok huszonéves lány és nem egy hetven körüli nagypapa. Olyan jó érzés volt magyarnak lenni! És ez többnyire a stadionban is így volt, talán egyetlen jelenettől eltekintve.

Ám azt is emeljük ki, hogy a stadionon belül nem hallottunk oda nem illő, más nemzetet becsmérlő rigmusokat, csak a szurkolás ment – ezerrel, vagy inkább húszezerrel, mert ott már ennyien voltunk, ennyi magyar torokból harsant fel a Ria, ria, 1–0-s hátránynál pedig a „Harcoljatok, harcoljatok!”.

A fiúk az utolsó erőtartalékaikat mozgósítva küzdöttek a lelátón helyet foglaló tömegekért. Dzsudzsák lőtt, Böde Dániel birkózott (a ferencvárosi kedvenc óriási tapsot kapott a becserélésekor), a közönség tapsolt.

Egymásra talált szurkoló és csapat, még ha a gól ekkor még hiányzott is. A boldogító gól…

Mert a boldogító igen már megvolt délelőtt. A magyar internetes történelemben talán először fordult elő, hogy olvasók ezrei követhették élőben Facebook Live közvetítésünkön keresztül, ahogy a budaörsi István megkéri az „akcióról mit sem sejtő” barátnője, a nyírbogáti származású Márti kezét. István annak ellenére nem hátrált meg, hogy a kéthetes Eb-túrájuk első napjaiban baleset érte, ami után kórházba is került, és mankót kapott. A futball őket így, a felejthetetlen Eb-kaland mellé „járó” felejthetetlen eljegyzéssel ajándékozta meg.

Magyarországot pedig Birkir Már Saevarsson öngóljával! De tegyük hozzá, „ajándékért” talán még sosem dolgoztunk meg ennyire, mint most!

A végén még megúsztunk egy izlandi szabadrúgást is, ezzel pontot szereztünk, de ami ennél is fontosabb, hogy a fiaink boldogságot szereztek húszezer magyarnak a lelátón és több milliónak a televíziók előtt. Boldogságot szereztek Csucsunak, Mártinak és Istvánnak.

De tudják mi a legnagyobb boldogság? Az, hogy végre tényleg van egy FUTBALLCSAPATUNK – amelyik összeköt minket!

LABDARÚGÓ EURÓPA-BAJNOKSÁG
F-CSOPORT, 2. FORDULÓ
IZLAND–MAGYARORSZÁG 1–1 (1–0)
Marseille, Stade Vélodrome, 60 842 néző. Vezette: Karaszjov (orosz)
IZLAND: Halldórsson – Saevarsson, R. Sigurdsson, Árnason, Skúlason – Gudmundsson, G. Sigurdsson, Gunnarsson (Hallfredsson, 67.), B. Bjarnason – Sigthórsson (Gudjohnsen, 84.), Bödvarsson (Finnbogason, 69.). Szövetségi kapitány: Lars Lagerbäck és Heimir Hallgrímsson
MAGYARORSZÁG: Király G. – Lang, Juhász R. (Szalai Á., 85.), Guzmics, Kádár – Nagy Á. – Dzsudzsák, Gera Z., Kleinheisler, Stieber Z. (Nikolics, 67.) – Priskin (Böde, 67.). Szövetségi kapitány: Bernd Storck
Gólszerző: G. Sigurdsson (40. – 11-esből), ill. Saevarsson (88. – öngól)

ONLIVE KÖZVETÍTÉS, ÉRDEKESSÉGEK, STATISZTIKÁK ITT!