1957 – bekeményít a rendszer, Dél-Amerikának lőttek

Az MLSZ ideiglenes intézőbizottságának elnöke, Nagy Marcell úgy vélte, „jöjjenek haza, pihenjék ki a portya fáradalmait, s egy hosszú dél-amerikai portyának csak alapos felkészülés után tegyenek eleget. Ha a Honvéd magáévá teszi az MLSZ ezen álláspontját, mi is eleget teszünk a Honvéd kérésének.” Ekkor még baráti volt a hangnem, ám nem sokkal később, amikor véglegessé vált, hogy a Bp. Honvéd 12 mérkőzésből álló dél-amerikai túrára utazik (hetet le is játszott), a rendszer be-bekeményített, ám mintha maga se tudta volna, mi tévő legyen.

Az 1954-es labdarúgó vb-t követően felvetődött, hogy legjobbjaink dél-amerikai túrán vegyenek részt, de a szövetség ezt nem különösebben ambicionálta, az ’57-es túrát pedig kimondottan tiltotta. Január 11-én a sportlap erős hangot ütött meg: „Könnyelmű, felelőtlen, gazdag embereket neveltünk az úgynevezett Aranycsapat futballistáiból, álamatőröket, akik szemrebbenés nélkül álltak elő legfantasztikusabb követelésekkel, ugyanakkor kötelességeikről egyre inkább elfeledkeztek…”

Ám háromhetes csend után a hatalom úgy látta jónak, hogy ha már nem tudta megakadályozni a Budapest-vegyes néven szereplő, zömmel Honvéd-játékosokra épülő együttes túráját – ahogyan az a kommunista mozgalomban megszokott volt, maga állt egy tengerentúli mérkőzéssorozat megszervezésének élére. Egy nappal azt követően, hogy a rendszer erős embere, Marosán György a Legfőbb Ügyészség értekezletén cinikusan indokolta a január 11-i csepeli sortüzet – „Lövünk Csepelen, hogy holnap ne sokkal többre kelljen lőni” –, az MLSZ elfogadva a brazil szövetség megbízottja, José da Gama ajánlatát, áldását adta egy július 21-e és augusztus 20-a között esedékes portyára, amelyen Brazília, Uruguay, Argentína, Chile és Peru válogatottjával találkoztak volna legjobbjaink. Mindeközben a Budapest-vegyes odaát már túl volt három Flamengo és egy Botafogo elleni mérkőzésen…

Három hónapig azonban egy sort sem lehetett olvasni a bimbózó dél-amerikai futballkapcsolatokról. Ennek fő oka az lehetett, hogy a tengerentúlon pályára lépő futballisták többsége hazatért, a „renitensek” attól függően, mennyi időt töltöttek kint és mennyire számítottak nagy névnek, egy, három vagy hat hónap eltiltást kaptak. De azt a négy labdarúgót, aki az emigrációt választotta, a legsúlyosabb MLSZ- és FIFA-büntetéssel sújtották. A külföldre eljutó hazai hírek miatt megrettenő Puskás Ferenc, a forradalom alatt a fegyveres harctól sem visszariadó Czibor Zoltán, a kinnmaradást forszírozó felesége nyomásának engedő Kocsis Sándor és Grosics Gyula – ő ’57-ben végül hazatért – egyaránt egy plusz egyéves eltiltást kapott.

Május elseje után a Kádár-rendszer úgy vélte, a munka ünnepén felvonuló több százezer ember legitimálta a rezsimet… A labdarúgók büntetését felfüggesztették, a „délamerikások” az NB I 7. fordulójában pályára léphettek.

Május 5-én a Sport címlapján már a nyolc meccs dátumát is megírta (július 14-én Brazília ellen kezdett volna a válogatott, és augusztus 11-én Argentína ellen tervezték a befejezést), továbbá az Ú. Dózsa decemberi túrájáról és Vasco da Gama 1958-as vendégjátékáról is szó esett. Május 9-én az ügynök elmondta, noha tudják, hogy Puskás, Grosics és Kocsis aligha szerepel a magyar csapatban, „az érdeklődés igen nagy Dél-Amerikában. Puskást jól ismeri a mi közönségünk, de jól tudja azt is, hogy nem néhány név jelentette a múltban és jelenti a jövőben a magyar labdarúgást.” Május 13-án Kéri János jegyzetében felvetette: „Sok szurkoló máris azt rebesgeti: »Kegyetlenül meg fognak tépni bennünket. Kár elutaznunk, mert csak letörjük a csapatot, éppen a világbajnoki erőpróbák előtt.«” Ugyanakkor megnyugtatta Bukovi Márton szövetségi kapitányt: „Készüljön mégis nyugodtan, mert egyrészt minden segítséget meg fog kapni, másrészt senki sem tekint a dél-amerikai portya elé túlzott reményekkel.”

Bukovi egyébként mintha maga sem tudta volna, hogy mi lenne jó a válogatott szempontjából, előbb helyeselte, majd helytelenítette, de tudomásul vette a kinti szereplést. Tisztában volt vele, hogy a két vb-selejtezőt – június 12., Norvégia (Oslo) és június 23., Bulgária, (Budapest) – követően jól és rosszul is elsülhet a túra. Június 4-én a Képes Sportban konkrét kérdésre már egyértelműen fogalmazott: „Röviden és egyszerűen: helytelennek tartom. Ez a túra véleményem szerint nem szolgálná a nyugodt felkészülést sem az őszi bajnoki idényre, sem az őszi és tavaszi válogatott mérkőzésekre. Az év elején, igaz, még helyeseltem a túrát, de akkor nem tudtam, hogy tavaszi egyfordulós bajnokság lesz, ilyen sok klubportyával. Most már más a helyzet.” Bukovi odáig ment, hogy „Jómagam őszintén megmondom, nem is megyek el a dél-amerikai portyára, ha az mégis megvalósul. Meg kell még mondanom, kicsit soknak tartom a magyar válogatott idei nemzetek közötti mérkőzéseit. A tengerentúli portya nélkül is éppen elég az a nyolc-tíz mérkőzés.”

S mintha a kapitány szavaira rímelnének az események, június 7-én a Sport címlapján rövid híradásban az állt, hogy „június 10-ig megerősítik a magyar válogatott tengerentúli portyájával kapcsolatban kötött megállapodásokat. A dél-amerikaiak most a határidő elodázását kérik. Az MLSZ ebbe valószínűleg nem megy bele, s amennyiben így lesz, akkor – nem jön létre a dél-amerikai portya.” Június 16-án aztán többek között eldugva a hírek között ez volt olvasható: „Az MLSZ június 15-ig várt a dél-amerikai szövetségek úgynevezett »visszaigazolására«, (…) a dél-amerikaiak ilyen értelmű közlése június 15-én déli 12 óráig nem érkezett meg, az MLSZ elküldte táviratát, amelyben az előzetes tárgyalásokat tárgytalannak tekinti és a dél-amerikai túrát lemondja.”

A szövetségben nyilván úgy gondolták, mivel válogatottunk június 12-én az első vb-selejtezőn Oslóban 2:1-es vereséget szenvedett Norvégiától, a fiúk nem is érdemlik meg a dél-amerikai túrát.