Futball, elegánsan

Tizenöt évesen ismertem meg Józsi bácsit. Illetve éppenséggel nem ismertem meg, csak annyit láttam, hogy a vasárnap délelőtti focinkra bejelentkezett egy – már akkor – öregúr is, ráadásul a mi csapatunkba. Ezt mérsékelt örömmel fogadtam. Aztán kék mezében, bő piros gatyájában megállt leghátul, és aznap valahogy nemigen kaptunk gólt. Talán egész évben nem kaptunk volna, még kapus nélkül se. Pedig nem csinált ő semmi különöset, csak úgy vette el mindenkitől a labdát, mint a ruhatáros a kabátot – udvarias, elegáns mozdulattal, magától értetődően, jelezve, hogy e tárgy őrzésével őt bízták meg, de alkalomadtán majd visszaadja. A felezővonalat elvétve lépte át – igaz, kispályáztunk –, viszont olyan passzokat küldött előre, hogy ha csak beléjük botlottam, már az is fél gólt ért.

Otthon megtudtam, hogy ő maga Raduly József, aki bajnoki címet nyert a Vasassal, kétszer játszott az Aranycsapatban, és pályafutása legígéretesebb éveit szovjet hadifogságban töltötte. Szenzációs bekk lehetett, még most is látszik rajta – mondtam apámnak, mire azt felelte: csatár volt, jobbszélső, nem lehetett utolérni.

Ma, a kilencvenedik születésnapján még mindig utolérhetetlen. Jó, már nem a labdával, hanem a derűjével, az életszeretetével, a figyelmességével. A lényével. Kérdezni sem kell, mesél, színesen és megállás nélkül. Még élete rémtörténetbe illő fejezeteit is anekdotákká szelídíti.

„Úgy ment el ez a kilencven év, hogy észre sem vettem. Ebből is látszik, igyekeztem tartalmasan eltölteni. Most is sietek, megyünk misére az asszonnyal, ma délután is, holnap reggel is. Miért ne mennék, nekem a Jóisten egész életemben mindig csak segített. Mindent neki köszönhetek, meg a futballnak" – adja meg a felütést.

Egy pillanatra a távolba réved, de máris visszatér közénk, majdnem egy egész évszázad történeteivel.

Csak mondja, mondja. Balatonszárszón gyerekeskedett, nem kellett sokat gondolkodnia azon, mivel töltse az idejét, illetve az iskolában kellett volna, de ő inkább focizott. Kezdésként a szárszói nyaralókat bolondította a cseleivel, olykor még a saját csapattársait is, majd tízévesen már kortársa, Puskás Öcsi ellen játszott Budapesten, a Mária Valéria–Wekerle telepi rangadón.

„Öcsi már akkor is csak a bal lábát használta, de az bőven elég volt neki. Amikor hazajöttem a hadifogságból, azonnal megismertem, ő viszont engem nem. Mondjuk nem csoda, eléggé megváltoztam. Mire engem kivittek a Szovjetunióba, a szibériai lágerek szerencsémre már megteltek, így kerültem a Kaukázusba. Ott legalább nem fáztunk, viszont éheztünk. Az első meccsemet csontsoványan játszottam a táborban, utána kórházba is kerültem, de megérte, mert rúgtam hét gólt, onnantól kezdve az oroszok, akik nagyon szerették a sportot, számon tartottak. Ha új helyre mentünk, már kérdezgették, melyikünk a »Raduli«?"

Életmentő gólok, győzelmek lehettek ezek, miközben itthon egészen más tétre ment a foci. Formálódott az Aranycsapat, a jobbszélső posztjáért zajló versenyt Budai II nyerte Sándor Csikarral szemben. Az a szélvészgyors srác, aki öt héttel volt fiatalabb Puskás Öcsinél, és már kölyökként Sárosinak, Rudasnak szedte a labdát, esélyt sem kaphatott, ő kétezer kilométerrel keletebbre, idegen hegyek lábánál, barakkok között, német hadifoglyok ellen játszotta a maga meccseit. A szurkolói valójában őrök voltak, és a szép volt, a „huj, huj, hajrá!" helyett azt kiabálták neki, „malagyec".

Alapvetően mindennek egy tetoválás volt az oka. Akkoriban a „tetkó" persze nem jött még divatba, de a Hunyadi páncélosok saját bőrükbe pingálták a vércsoportjukat. Józsi bácsi kilencvenévesen is tiltakozik az ellen, hogy valaha is hősi babérokra vágyott. Dehogyis akarta ő megnyerni az 1944-re már elveszített háborút, sőt, első behívójából katonaszökevényként hátrált ki. Otthon bújtatta az édesanyja, ám amikor érte jöttek, és az édesapját azzal fenyegették, őt viszik el helyette, a papa indult volna, de a fiú másnap jelentkezett a kaszárnyában. Az osztaga addigra útra kelt, de néhány egyetemista szemében látott még némi fényt, beállt közéjük, így lett Hunyadi páncélos. Ebből adódóan közellenség, előbb a Szovjetunióban, aztán hazatérte után a magyar szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv szemében is.

Angyali nyugalommal idézi eme újabb megpróbáltatásokat: „Sebes meggyőződéses kommunista lévén biztosan nem szeretetből hívott Hunyadikámnak. Még nagyobb baj volt, hogy Kocsis nem akart velem játszani. Gondolom, azért, mert ezzel Budait segítette, de a szélső segédmunkás, az összekötő nélkül nem sokat tehet. Hiába adtam »Kockának« a labdát, nem kényszerítőzött velem, nem adta vissza, vagy ha igen, akkor hosszan. Amikor pedig egyszer nem pontosan a lábára passzoltam, egy lépést sem tett, csak valamit odaszólt Puskásnak, mire Öcsi kiabált át nekem, hogy Jóska, ne vágd el a labdát, mert valagba rúglak. A második meccs után Sebes meg is mondta, Hunyadi, többet nem kell jönnöd a válogatottba, én erre csak annyit feleltem, jó, Guszti bácsi, akkor nem jövök. Mire ő, hogy már a vacsorára sem kell mennem. Ezzel viszont a földhöz vágott. Szerencsémre akkor már ott volt nekem a Vasas, ahova Baróti Lajos bácsi hívott."

Angyalföldön roppant aktív részese volt a klub első, 1957-es bajnoki címének, a Real Madrid elleni BEK-elődöntőnek, a Rapid feletti 9:2-es KK-diadalból két gólt vállalt. Részben a hat és fél év kiesés, a fogság miatt még 1959-ben, túl a harmincon is hajtotta a tűz, egy pécsi meccsen talán túlságosan is; éppen egykori csapattársával ütközött, eltört a lába, és ma is állítja, abban a minutumban érezte, hogy többé már nem lesz a régi.

Edzőként nem futott be maradandó pályát, ha valami, a törtetés, az önmenedzselés hiányzott, hiányzik belőle. Cserébe egészen különleges a képessége a harmóniára. Ha feleségéről, Annáról szól, aki negyvenöt éve az élete párja, hangszínt vált, de felindultságát poénnal oldva megjegyzi: az asszonynak bizony egy tulajdonsága nagyon elkelt volna az ő futballistakarrierjében – az erőszakossága.
Itt tartunk, amikor az asztalunkhoz lépő fiatalember megjegyzi, ő ismeri ám Józsi bácsit, és elképed a válaszon, amely így szól: én is ismerlek téged, nem játszottál a Vasas-ifiben? De, középhátvéd voltam, hüledezik amaz, velem együtt, ilyen memória láttán.

Raduly József, a Vasas örökös tiszteletbeli elnöke, a legidősebb élő magyar válogatott labdarúgó olyan, mintha nem is közülünk vétetett volna. Mint egy mondabeli lény. Akár dicső elődei. Gyetvai László, aki az Albert-film vetítése után, túl a kilencvenen azzal fordult hozzám: „Tudod, fiam, mi az egyetlen dolog, amit nem láthattál ebben a filmben? A fölé lövés. Mert régen nem volt szokás fölé lőni."

Vagy Rudas Ferenc, aki ugyancsak a százhoz közelítve egy pohár vörösborral a kezében úgy nótázott, hogy még az énekesmadarak is megálltak röptükben. Gyetvai 1918-ban, Rudas 1921-ben, Raduly 1927-ben született, Tamási Áron sírfeliratát mintha rájuk szabták volna: hűséges szolgája bomlott századának.

Micsoda táptalaja lehetett a magyar futballnak, a magyar sportnak, hogy ilyen héroszok sarjadtak belőle! Egyikük sem sztár volt, hanem bajnok, bálvány. Laci bácsi és Feri bácsi, a válogatott korábbi korelnökei egyaránt kilencvenöt esztendőt éltek. Józsi bácsit a kilencvenedik születésnapján éltesse az Isten – de mivel a fogságban töltött évek duplán számítanak, e számítás szerint ő már a kilencvenötöt is betöltötte