Az Aranycsapat-öltöző titkai – interjú a legkisebb Bozsik fivérrel

Néhány hetet Magyarországon töltött feleségével Bozsik Lajos, az Aranycsapat fedezeteként világhírnevet szerző Bozsik József egyetlen élő testvére, az öt fivér közül utolsóként, 1942-ben született fiú. Mivel az egykor szintén ígéretes futballistának induló sportembernek gyerekként a negyvenes-ötvenes években bejárása volt a Kispest, majd a Honvéd, illetve a magyar válogatott öltözőjébe, olyan titkok, ismeretek őrzője, amelyeknek talán senki más nincsen birtokában. Mielőtt visszautazott Párizsba, százhalombattai „második otthonában” kerestük fel.

„Párizsban, a Parc des Princes-ben rendezték meg 1975-ben a Bayern München–Leeds United BEK-döntőt. Akkor ünnepelték a BEK alapításának huszadik évfordulóját, a mérkőzés utáni díszfogadásra hivatalos volt számos korábbi neves játékos, így Raymond Kopa, Alfredo Di Stéfano és Francisco Gento mellett Puskás Ferenc is – elevenítette fel egyik meghatározó emlékét a Magyarországot 1969-ben hátrahagyó férfi . – Összeverődtünk jó néhányan a bejáratnál a párizsi magyarok közül, beüzentünk Öcsinek, hogy szeretnénk vele beszélni. Egy perc múlva kilépett az ajtón, meglátott, és szokott közvetlenségével felkiáltott: »Mi az anyád, mi van, mit csinálsz itt?« Azt mondta, várjuk meg, mindjárt jön. Jött is hamarosan, kérdezte, mi legyen, hová menjünk. Javasoltuk a párizsi magyar éttermet, felcsillant a szeme, és bár nem volt közel a hely, abban maradtunk, autóba szállunk, és odamegyünk. Igen ám, de nyolcan jutottunk sógorom kis Peugeot 204-esére.

Öcsi legyintett, beült előre, én az ölébe, hátra meg bezsúfolódtak öten. »Gyerekek, a bal térdemen még van egy kis hely!« – viccelődött, jó hangulatban volt. Az étteremben kérdezte, mérnek-e kőbányai sört – az volt a kedvence –, nem mértek, így maradt hát a bornál. Emelkedett légkörben beszélgettünk a futballról, csak akkor komorult el Öcsi, amikor szóba került az ötvennégyes világbajnokság. Olyan mély szomorúság ült ki hirtelen az arcára, amilyent soha életemben nem láttam.”

Bár nem mutatta, a döntőben Nyugat-Németországtól elszenvedett 3:2-es vereség sohasem gyógyuló sebet ejtett Bozsik Józsefen is. Balatonszabadiban, a futballista üdülőjében a tizennyolc éves Lajos 1960 augusztusában szemtanúja volt a jelenetnek, amikor megérkezett látogatóba Pilis György kispesti vezetőségi tag a feleségével, és a házigazda neje eléjük sietett a kapuhoz, hogy észrevétlenül figyelmeztesse őket, legyenek tapintatosak, „Cucu” előtt a világbajnokságot ne hozzák szóba.

„Bátyám elmondta, véleménye szerint Sebes Gusztáv hibázott a döntő előtt. De nem abban, amiben sokan gondolják, nem a csapat megváltoztatott összeállítását vetette a szemére. Abban állt szerinte a szövetségi kapitány felelőssége, hogy bár az UEFA egyik vezetőségi tagjaként lett volna befolyása a bíróküldésre, szó nélkül elfogadta, hogy az ötvenhármas londoni hat-három után az NSZK elleni, mindkét világbajnoki mérkőzésünkre brit játékvezetőt jelöljenek, mi több, mindkét találkozóra ugyanazt a személyt, az angol William Linget.”

Így rúgták le a magyar kapitányt

A fent említett 1975-ös párizsi estén Puskás Ferenc is kibeszélte a maga világbajnoki sérelmét. Mint köztudott, Werner Liebrich a Magyarország–NSZK (8:3) csoportmérkőzésen úgy felrúgta a magyar válogatott csapatkapitányát, hogy ki kellett hagynia a Brazília elleni negyeddöntőt és az Uruguay elleni elődöntőt, majd a döntőben is félig sérülten vállalta a játékot.

„Amikor vonultak ki a németek elleni első mérkőzésre, Josef Posipal, az ellenfél jobbfedezete odalépett Öcsihez, kezet fogott vele, és szemtelenül figyelmeztette, aznap nem fog labdához érni. Jól beszélt magyarul, Erdélyben született, a Temes megyei Lugoson – idézte fel Bozsik Lajos a párizsi magyar étteremben elbeszélt történetet. – Posipal két-három labdát el is vett Öcsitől, amivel úgy felhúzta, hogy elkezdett szórakozni a némettel. Oda-vissza rúgta el a labdát a lába között, meghintáztatta, mondta neki, »Kicsi« így, »Kicsi« úgy, a svájci közönség meg csak nevetett. Posipalnál elszakadt a cérna. Liebrich figyelte őket, és kérdezte a társától, mi a baja, mire ő elpanaszolta Puskás szurkálódását. »Hagyd, majd én odamegyek!« – kiáltotta neki, és valóban, amikor Öcsi legközelebb elfutott volna mellette, csúnyán elkaszálta.”

De mi történt a világbajnoki döntő előtti éjszakán? Hogy a csapatból többen elhagyták a solothurni Hotel Kronét, és a városban csinos svájci kisasszonyok kegyeit élvezték, ma már nyílt titok. Kő András Bozsik című könyvében olvasunk a szerző Kocsis Sándornál tett barcelonai látogatásáról.

„Sokáig készülődtem a kérdésre, mert nem ront ajtóstul a házba az ember. Aztán csak nekibátorodtam: – Sándor, igaz az, hogy a világbajnoki döntőt megelőző éjszakát egy nő társaságában töltötte? Kocsis nyelt egyet és nagyot húzott a söréből. – Ha annak a csapatnak minden játékosa ezt tette volna, akkor is meg kellett volna nyerni a világbajnokságot!”

A svájci görbe este súlyos teher maradt

Jelen sorok írója 2008-ban a svájci városkában találkozott egy idősebb hölggyel, aki azon a nyáron a csapatszállással szomszédos étteremben dolgozott tizenéves felszolgálónőként. A nő különös intenzitással ápolja az Aranycsapat vendégeskedésének emlékét, lakásában félszáz év után is féltve őrzi a magyar válogatotthoz kötődő ereklyéket, apró tárgyakat, aláírt fényképeket és a hatalmas fa csocsóasztalt, amelyen azokban a napokban Puskásék játszottak.

Hogy az asszony sejtelmes mosolya mögött az ominózus éjszakának titkai rejlettek-e, valószínűleg megfejthetetlen talány marad, mindenesetre Bozsik Lajos tud egyet s mást a görbe estéről. Így például azt is, hogy bátyja kimaradt belőle.

„Cucu nagyon készült a mérkőzéseire, elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyet megengedjen magának. Kocsis Sanyi viszont el is ismerte, hogy benne volt, ezért is romlott meg a viszonyuk. Bátyám haragudott rá. Tisztában volt vele, kik az érintettek a csapatból, de tisztelte annyira a csapatszellemet, hogy nem adta ki a neveket.

Ő sportszerű életet élt, részegnek egyszer sem láttam, spiccesnek is csak kétszer. Először 1955-ben, a margitszigeti Honvéd-üdülőben, miután megnyerte a csapat a bajnoki címet. Másodszor pedig akkor, amikor Péter fia születését ünnepelte a vendégeivel, és valakitől kapott ajándékba egy üveg chartreuse édes francia italt. Emlékszem, akkor finoman szólt is neki a felesége, hogy »Cucu, te már bódi vagy, ne igyál többet«.”

Ha Bozsik József fegyelmezett életet élt is, eleven fiatalemberekről lévén szó bizony előfordult a korszak legnagyobb magyar futballcsillagaival is, hogy egy-egy este hosszabban kimaradtak. Ám a bajtársiasságra jellemző Bozsik Lajos emléke, hogy amikor egyszer Kocsis Sándor panaszkodott Puskásnak az előző éjszaka fáradalmaira, Öcsi megnyugtatta: „Ne aggódj, ma húzunk helyetted is, legközelebb te segítesz ki minket…”

És egy még lovagiasabb példa a kispesti összefogásra: miután Patyi Mihály, a csapat hátvédje súlyosan megbetegedett, a társak a saját pénzükből hétről hétre egy éven át félretettek neki annyit, hogy miként a pályára lépő játékosok, ő is megkapja a rendes kalóriapénzt és prémiumot. Hasonló gesztusra a párizsi Bozsik ismeretei szerint csak az MTK-nál (akkoriban Vörös Lobogó) akadt párhuzam, Hidegkutiék a hosszú időre kidőlt Palotás Pétert segítették ily módon.

„Sokszor eszembe jut, mennyire összetartó volt az akkori Honvéd – néz el a százhalombattai Duna-töltés fölött. – Két játékos kilógott a sorból, de nem szeretném elmondani a nevüket. A többiek viszont, akár Kocsis, akár Bozsik, akár Lóránt vagy más, mindent megtettek a többiekért. Mi kölyökként ott sündörögtünk körülöttük. Emlékszem, Czibor minden edzésre gyönyörű Tatraplanjával érkezett, Kocsis IFA F9-esével, Lóránt pedig lehajtható tetős Skoda Feliciájával.

Aztán ha nekieredt az eső, rohant ki, hogy behúzza a tetőt, Gyuri bátyámmal mi segítettünk neki. Miután tüdőbaja miatt idő előtt abba kellett hagynia a játékot, legidősebb testvérünk, a kapusként nagy tehetségnek számító István mérte a sört a kispesti pályánál. Én meg Valner Antival, Lantos Karcsival és a Törő testvérekkel a játékosok cipőjét pucoltam, Mikola Jani bácsi felügyelete mellett. A szertáros volt egyúttal a környék legjobb cipésze, nála csináltatta a cipőjét Cucu, Öcsi és a legtöbb kispesti játékos. Ugyanolyan emblematikus figurának számított a csapatnál, mint Nagy Károly szabómester, akinek Kecskeól nevű műhelyében gyakran összeverődtek a futballisták trécselni. Megvolt a cipőpucolásnak a szertartása.

Lantos Karcsi csodálatos hangon tudott énekelni, így miután mindenki kezébe vette a stoplist és a kefét, várakozón körbenézett, megkérdezte, készen állunk-e, majd rázendített: »Huszár gyerek, huszár gyerek szereti a táncot…« A nóta ritmusára járt a kezünk, köpködtük a bőrt, fényesítettük Cucuék, Öcsiék stoplisát. Meg kellett adni nekik a tiszteletet. Egy Honvéd–Csepel mérkőzés előtt történt, hogy közeledett Puskás az öltözőfolyosón, én meg odakiáltottam neki: »Sváb! Mi pucoltuk a cipődet, nincsen egy kis jájem?« Ilyenkor rendszerint odanyomott kezünkbe egy kétforintost, abból annyi szotyit meg tökmagot tudtunk venni, hogy mindkét zsebünket púposra tömtük. Bátyám meghallotta, miként szólítottam meg, és adott egy taslit: »Neked ő nem Sváb, hanem Öcsi! Megértetted?«”

Parlamenti házirend: szavazz, ha szavaznak

Családját mindennél előbbre valónak tartotta az Aranycsapat fedezete. Amikor 1953 nyarán, a Stadio Olimpico avatóján Rómában megkörnyékezték 150 ezer dolláros ajánlattal, édesanyja szeretete, az otthon melege, a kispesti utcák barátságos légköre vonzotta vissza Magyarországra.

Tüdőbajos bátyjának külföldi útjairól rendszeresen vitte a drága gyógyszereket, szüleinek nem engedte, hogy maguk költsenek ruhára, Lajos öccsének pedig egy Csepel biciklit vett jó bizonyítványa jutalmául (azzal tekert el Faragó Lajos cserekapus stoplisáért, amikor 1954 novemberében kiderült, hogy felsőbb utasításra Grosics Gyula helyett váratlanul ő áll a Vasas ellen a Honvéd kapujába). És ha már iskolai teljesítmény…

„Az ötödik osztályt fejeztem be éppen, ott álltam a kispesti öltözőben, bent volt Farkas Mihály honvédelmi miniszter is. Cucu felém fordult: »Na, öcskös, milyen lett a bizonyítvány?« Mondom neki, mindenből négyes meg ötös lettem, egyedül oroszból kaptam hármast. Számon kérte, miért nem csipkedem jobban magam, igazán odafigyelhetnék arra is. Meghallotta ezt Öcsi, és odafordult a miniszterhez: »Farkas elvtárs, mi a lófasznak erőltetik azt a bikkfanyelvet?« Nagy bátorság kellett akkoriban egy ilyen megjegyzéshez, más ilyet nem engedhetett volna meg magának.”

Az említett 1953-as olaszországi úton tudta meg Bozsik József, hogy ismertségét a párt érdekeibe állítva országgyűlési képviselőnek jelölik. Hiába ellenkezett, mondván, „Farkas elvtárs, én nem tudom, mit kell a parlamentben csinálni”, a honvédség főnöke hamar megtanította a kommunizmus lényegére: „Ha mindenki felemeli a kezét, te is tedd fel!”

Amikor Rákosi Mátyás helyett Nagy Imre került hatalomra, a futballista elérkezettnek látta az időt, hogy megváljon a kényszerből vállalt szereptől. Bement a miniszterelnökhöz, és udvariasan közölte vele, nem tartja magát politikusnak, maradna a labdarúgásnál. A kormányfő megértette és elfogadta érveit.

„Rákosi visszatérésekor meglett ennek a böjtje – tette hozzá a testvér. – Az első külföldi út során kipakolták a csapatbuszt, elővették Cucut is csempészésért – tudjuk jól, mindenki csinálta, ez volt a játékosok fizetsége –, példát statuáltak a többiek előtt. A nyilvánossághoz nem jutott el az ügy, de a válogatott berkeiben tisztában voltak vele.”

Hogy az állam – főleg a külföldi utak során – szigorúan felügyelte a magyar válogatott játékosait, köztudomású tény. Ám arról mindmáig nincsenek ismereteink, hogy akadt-e a labdarúgók között olyan, aki jelentett társairól.

„Nem hiszem – fogalmazott Bozsik Lajos. – A vezetőkről sem tudom elképzelni, sem Östreicher Emilről, sem Kalmár Jenőről, sem például Mikola Jani bácsiról. Mindenki tudta, támadási felületet jelent az intézményesített csempészés. Egy-egy behozott nejlonharisnya kétszáz forintba került akkor, amikor a magyar átlagfizetés ötszáz forint volt.

A játékosok pedig hozták haza a koffert telepakolva harisnyával, a tetején négy-öt Doxa óra. Otthon megvolt az összekötő, egy Maxi nevű ember, aki kapcsolatban állt a nepperekkel, tudta, kinek hová kell leadnia a csomagját. A vezetők jóváhagyásával folyt a tevékenység, az állam így premizálta a futballistákat. A politikusok tudták, a rendes fizetésbe nem építhetik bele a pluszpénzt, mert akkor az ezerkétszáz százalékot teljesítő sztahanovistáknak is ugyanaz járna.”