A Gellért-hegy futballcsillaga

Ha Bozsik József, akkor Kispest…

A gondolattársítás stimmel, az 1925. november 28-án született, 101-szeres válogatott futballistát valóban eltéphetetlen szálak fűzték a pályafutása során mindvégig hűségesen szolgált Kispesti AC-hoz (utóbb Bp. Honvédhoz) és szülőhelyéhez, a csapat bázisául szolgáló külvároshoz. Ezúttal azonban mégsem a „kispesti” Bozsik Józsefről lesz szó, hanem arról a kevésbé ismert világról, amely gellérthegyi életét övezte. Huszonhárom éven át lakott a csendes budai környéken, az első kilenc évben a Serleg utca 6. szám alatt, majd 1978-ban bekövetkezett haláláig a merőleges utcában, a Ménesi út 77.-ben.

Ami a két épületet illeti: a Serleg utcai, földhivatali nyilvántartás szerint 1947-ben épült társasház jelenleg is áll, a Ménesi úti családi házat azonban néhány éve lebontották, ma a Villa Ménesi nevű elegáns luxusingatlan magasodik a helyén. „A Gellért-hegy déli lejtője Budapest Riviérája” – ezzel a Jókai Mór-idézettel hívogatja az érdeklődőket a több építészeti díjjal elismert modern villa építtetője, a tágabb környezetet pedig így festi le honlapján: „A Gellért-hegy déli oldala az ország legmelegebb területe, különleges mikroklímája miatt itt a nyár forró és enyhék a telek. Lejtőit évszázadokig szőlőskertek borították. Ide települt »Buda füvészkertje«, a Budai Arborétum is, ahol valódi, szubtrópusi növények is áttelelnek. Gazdagon virágzik a japán szentfa, pálma-liliom, ázsiai datolyaszilva, perzsafa és a libanoni tölgy is. Igazi mediterrán, zöld sziget a nyughatatlan nagyváros szívében.”

A hangulatos PR-szövegre szinte szó szerint rímel a Népsport 1976. január 18-án megjelent helyszíni riportja, amelynek felütéseként Lantos Gábor újságíró írta le benyomásait.

„A Ménesi úti házat napfény övezi. Igazán jó helyre épült: szép a kilátás, a környék, és a budai hegyekből mindig friss levegő érkezik. A kertben pulikutya csahol, és szinte jelképként: labdával játszik… Labda a kutyánál, labda a kertben és labda a házban. Pingponglabdától a futball-labdáig. Bozsik József kisfiának, Péternek is a labda a legkedvesebb játékszere. A csengetésre Cucu nyit ajtót. A hallba invitál. Ablakot nyit. – Imádom a jó levegőt – mondja. – Szerencsére ezen a télen sokat lehet nyitva az ablak, mert szinte tavasz van.”

Az említett kisfiú nem más, mint az 1961-ben született Bozsik Péter, a Pénzügyőr későbbi játékosa és trénere, a Zalaegerszeg 2002-es bajnokcsapatának edzője, a Manchester United legyőzője, a magyar válogatott szövetségi kapitánya, az M4 Sport állandó szakértője. A Ménesi úton felnőtt szakember a Budastep városi sétaszervező Gellérthegyi futballmesék című sétáján beszélt gyermek- és ifjúkori emlékeiről: „Ha nem volt a háznál éppen pattogó labda, akkor volt pattogó gombfocilabda. Rengeteget gombfociztam. Kaptam egy klassz íróasztalt, abszolút arányosat – nem mintha ez szempont lett volna a kiválasztásánál –, arra felrajzoltam a pálya vonalait. A szüleim nem örültek annak, hogy az asztalt összekaristoltam, de aztán elfogadták, és óriási gombfocimeccseket vívtam, legtöbbször saját magammal, de gyakran odakönyörögtem aput is, akinek azért akkor már nem telt akkora öröme a játékban. Áthívtam az osztálytársaimat, komoly bajnokságokat rendeztünk egy-egy hétvégén. Amikor egyedül játszottam, gyakran közvetítettem a mérkőzéseket. Szepesi György 6:3-as közvetítését körülbelül ezerhatszáznyolcvanmilliószor hallgattam meg, abban a stílusban próbáltam a saját meccseimet is tudósítani.”

A sporttörténeti kincsnek számító, játéktereppé alakított íróasztal megcsodálható a szigetszentmiklósi gombfocimúzeumban. A Bozsik család Ménesi úti napfényes időszakából származik egy másik exkluzív darab is, egy különleges fényképfelvétel, amelyet cikkünkhöz rendelkezésre bocsátott eredeti minőségben a szerző, Rédei Ferenc fotóriporter. Az eredeti minőséget azért érdemes hangsúlyozni, mert amikor a kép frissiben megjelent a Népszava 1974 karácsonyi számában, az ábrázolt jelenet a korabeli silány nyomdaminőség okán az újságpapíron szinte kivehetetlen volt. Pedig érdemes elveszni a részletekben. A zongoránál a 13 éves Péter gyakorol, mögötte a három hónappal korábbi szívinfarktusa – és egymeccsesre rövidült szövetségi kapitányi villámkalandja – után lábadozó édesapa figyel házikabátban. Vándor Kálmán, a Népszava-riportot jegyző újságíró így kommentálta a jelenetet: „Bármennyire meglepő, édesapja mégsem arra a legbüszkébb, hogy a fia tehetséges labdarúgónak indul, hanem a tanulmányi eredményeire és – igen, ezt ne feledjük! – a zongorajátékára, amivel mostanság minden más gyógyszernél hatásosabban gyógyítgatja apukája szívét.”

Maradjunk még a Ménesi úti éveket meghatározó apa-fiú viszonynál, és vegyük elő a magyar futballirodalom kiemelkedő portrékönyvét, Kő András Bozsik című kötetét, amely lírai gondolatfolyammal, szinte szabadversként érzékelteti a Gellért-hegy oldalában múló időt: „Család, szép és okos feleség várt: »Milyen volt szőkesége, nem tudom már«, egy Juhász Gyula vers első sora, egy Tóth Árpád vers utolsó sora: »A földi érzés, mennyire szeretlek« … kedvenc virágod a rózsa, meggypiros Regália, ötvenhattól volt útitársad a Nő, csodálatos nevelő, feleséged konyhája, ételek: leves nem, fokhagymás flekken, egy jó flekken, »személyzeti« kávé, köret nem, egy kisfröccs, szép és okos feleség, a fiad az ősztől harmadikos, a fiad a József Attilában harmadikos, a fiad ott harmadikos, ahol én tanultam Horatiust, Vörösmartyt, nem felejthetem Vasbányai tanár urat, a futballt, Széchenyit, a fiad a Vasasban futballozik… Ménesi út, piros-fehér csíkos futballkapu, a kapuban Péter, még apró gyerek, Cucu engedett, Péter győzött, a kapuban Péter, már nem apró gyerek, Cucu engedett, Péter kiszúrta, hogy Cucu enged, a kapuban Péter, már felnőtt ember – és Péter enged…, kellemes karácsonyi ünnepeket!…”

Bozsik József gellérthegyi szűk negyedszázadának kulcstanúja volt az Aranycsapat-játékos legifjabb öccse, az öt Bozsik-fivér legfiatalabbja, az 1942-ben született Bozsik Lajos. Az 1969 óta Franciaországban élő testvér szintén a Gellérthegyi futballmesék című tematikus séta során osztotta meg emlékeit. Felidézte a Serleg utcai mindennapokat, az egy emelettel feljebb lakó kispesti csapattársnál, Bányai Nándornál megejtett edzés előtti közös kávézásokat, na meg persze a rézsút szemközt eső házba költöző kapussal, Grosics Gyulával ápolt kapcsolat sajátosságait. Megtudtuk tőle azt is, hogy neves bátyja már jóval budai áttelepülése és Valériával kötött házassága előtt megkedvelte a Gellért-hegyet.

„Az 1953-as angol–magyarra nagyon készült a válogatott – magyarázta Bozsik Lajos. – Sebes Guszti bácsinak, a szövetségi kapitánynak volt egy ragyogó ötlete: a csapat nőtlen tagjait – köztük bátyámat – a mérkőzés előtti hetekben gyakran felkereste vagy ő vagy Östreicher Emil, és hogy ne legyenek egyedül, sétákat tett velük. Cucu Guszti bácsival a régi Nemzeti Színháztól, Barát utcai lakásától járt a Nyugati pályaudvarig és vissza, Emillel pedig a Gellért-hegyre mentek fel. Ő intelligens, művelt ember volt, ilyenkor beszélgettek a történelemről, az aforizma francia mestereiről, mint Montaigne, Chateaubriand, Stendhal, Balzac. Bátyám szerette a verseket, Arany Jánost, Petőfit és a francia író, Francois Villon költeményeit, ezeken jókat nevettek, rendszeresen idézett egy-egy versszakot. Rendszerint villamossal mentek el a Gellért térig, és onnan föl a hegyre, egész nagy túrákat tettek, ezt vagy háromszor-négyszer megcsinálták. Cucu nagyon kedvelte a Gellért-hegyet és a budai részt, ezért is költözött oda, miután 1955-ben megnősült. A honvédségtől szép lakást kapott a Serleg utca 6. szám alatt, szeretett ott lakni, fia, a kis Péter ott rúgott először labdába. Később a Ménesi útra költöztek, a ’60-as évek közepén, én éppen szabadságon voltam a katonaság idején, emlékszem, én is hordtam a sárgahomokot a ház építésénél.”

A Ménesi úti időszakhoz kapcsolódik 1978 fekete májusa, Bozsik József halála. Indián nyár címmel interjút közölt a Nemzeti Sport 2017-ben Bozsik Péterrel, aki L. Pap István kollégánknak így beszélt a fájdalmas fiúi veszteségről: „Benne megvolt az alázat, ami másokban nem, a terhek összeadódtak, és egyetlen kapitányi meccse, az osztrákok elleni vereség után jött az első infarktusa. Hány volt neki? Három. Vagy öt, nem is tudom. Otthonról háromszor vitték el, de a kórházban is átesett egy-kettőn. Mindig megkönnyezem, most is meg fogom, annyira megszoktam, hogy néha elviszi a mentő, hogy amikor ’78-ban biciklizni indultam a haverokkal, és apu lesétált a lépcsőn, odaintett, én is ráköszöntem, hogy »Szia, apu«, és akkor láttam utoljára. És meg sem fordult a fejemben, hogy nem jön vissza.”