Közbeszólt a feleség – Kő András publicisztikája

STEFAN ZWEIG írja Magellán című könyvének bevezető soraiban: „Könyvek a legkülönfélébb érzésekből keletkeznek. Az ember írhat könyvet a lelkesedés fellobbanásában, vagy hálaérzettől eltelve, de ugyanígy elkeseredés, harag és bosszúság is föllobbanhatja a szellem szenvedélyét. Néha kíváncsiság a hajtóerő, lélektani kedvtelés, hogy az írás közben önmagunknak magyarázzunk meg embereket és eseményeket. (…) Tulajdonképpen az író minden könyvének köteles lenne számot adni magának arról, hogy milyen érzésekből, milyen személyes szükségletből fakadóan választotta meg tárgyát.” Ide kívánkozik a régi rómaiak mondása, a már-már közhelynek számító Habent sua fata libelli, azaz minden könyvnek megvan a maga sorsa.

A mondás a százegyszeres válogatott klasszis futballistáról írott könyvemre is igaz. Mert nem egyenes út vezetett a kötet megjelenéséhez. Annak rendje és módja szerint megállapodtunk a Sport kiadóval, hogy én írom meg Bozsik József (született: 1925. november 28-án) pályafutásának a történetét, és ebbe alanyom is beleegyezett. Elkezdődhetett a munka. Emlékeim szerint kétszer vagy háromszor beszélgettünk a Váci utcai Remy Martin presszóban, aztán váratlanul történt valami. Ide másolom, mit írtam később a könyvben erről a helyzetről.

„Telefonáltál, hogy beszélni akarsz velem. Hideg volt, bár sütött a nap. Nem kis izgalommal ültem le veled, mert a hangodban szemrehányásféle volt. Aznap harmadszor kerestél. Előtte írtam neked levelet, amelyben megnyugtattalak, hogy milyen könyvet akarok rólad írni. […] Azt mondtad, nem akarod, hogy könyvet írjak rólad, amit hangyaként gyűjtögettem, világgá doboljam. Miért nem akartad? Azt hajtogattad újra és újra: majd egyszer, máskor, évek múlva.”

Bevallom: lesújtott a döntése. Vajon miért nem akarja? – tettem fel a kérdést ismét magamnak. Azt mondta, hogy van éppen elég irigye a Kígyó utcai „trikotázs” miatt – Hofi Géza nevezte így az üzletét –, nincs szükség egy könyvre, amely előtérbe helyezi a személyét, jobb a szerénység. Kétségtelen, szerény ember volt. Én azonban még nem adtam fel. Megpróbáltam meggyőzni. Érveim között szerepelt, hogy a fiatalok példaképeket keresnek, és Bozsik példakép lehet. De nem és nem. Hajthatatlan volt. Én pedig megcsalatva éreztem magam.

Újfent a kötet: „Most itt ülök a sas-hegyi kertben és a Remy Martinra gondolok. Milyen jó volt beszélgetni veled a Kispestről, az Aranycsapatról, a futballról. Te megnyugodtál, hogy nem akarok én partot romboló hullámokat sodorni az életedből, csak elmesélni, hogy volt egyszer egy Cucu.”

A téma lekerült a napirendről.

Múltak a hónapok, talán egy-két év is, amikor egy bulgáriai birkózóversenyről jöttem haza, és a repülőgépen kiszúrta a szememet a hír: „Bozsik József meghalt.” Mindjárt az ötlött fel bennem, hogy a szomorúság és a részvét kinyitott egy ajtót. Most már nincs akadálya annak, hogy könyvet írjak Bozsik Cucuról! De nélküle hogyan? Csak egyféleképpen lehet – gondoltam. Felkeresek mindenkit, aki beszélni tud róla. Így cselekedtem. Elsőként Szücs Nándorral kezdtem, akit elneveztem felfedezőnek, a kispesti grundok Kolumbusz Kristófjának, mert egész életében a tehetséges, labdaéhes gyerekeket kutatta. Ő vitt el többek között Nemes-Nehadoma Józsefhez, a Faterhoz, a Kispest hajdani középcsatárához, akinek a szárnyai alatt nőttek fel Puskásék. „A fenekükön lógott a rongy, amikor megismertem őket” – mondta nekem. Aztán mentem sorjában a többiekhez. Mindenki szeretettel fogadott. Még Madridba is elrepültem, hogy Puskással beszélni tudjak. Sajnos azonban ottlétemkor éppen nem volt Spanyolhonban. Pedig Östreicher Emil mindent elkövetett, hogy segíteni tudjon. Még a szállodámat is ő fizette. Barcelonában azonban találkoztam Kocsis Sándorral. Nem tagadta a légyottot a döntő előtt, és azt mondta: „Annak a csapatnak akkor is meg kellett volna nyernie a világbajnokságot!” Így igaz – tehetem hozzá ma, annyi évvel a történtek után. Kalmár Jenő egy időben a Honvéd edzője volt, de ő is kint maradt. Málagában élt. Telefonon beszéltem vele. Kubalával, aki akkor a spanyolok szövetségi kapitánya volt, a repülőtéren találkoztam.

1979-ben jelent meg a könyvem Bozsikról, ötvenezer példányban. Cucu egy évvel korábban halt meg. Szaladtak megint az évek. Ismeretes, hogy az 1984-es Los Angeles-i olimpián „szolidaritásból” mi magyarok nem vettünk részt. Helyette több helyszínen úgynevezett Barátság versenyeket rendeztek. Így jutottam el Kubába, s onnan tudósítottam. Az igazat megvallva, nagyon jól éreztük magunkat. Barátokat szereztünk. Eljutottunk például Hemingway egykori házába is. Meg aztán ott volt a tenger a gyönyörű, homokos partszakaszokkal. A havannai magyar sportújságíró-küldöttség tagja volt Vándor Kálmán dalszövegíró, a Népszava sportrovatának vezetője is. Egyszer a tengerparti homokon Kálmán így fordult hozzám: „Tudod, miért nem írhattad meg Bozsikról szóló könyvedet »első körben«?” „Nem tudom” – válaszoltam. „Mert Bozsik felesége azt szerette volna, ha én írom meg… De én nem akartam Cucuról könyvet írni. Jó kezekbe került a téma általad…” Nem tudtam szóhoz jutni… Mark Twain egyik mondása jutott eszembe: „Én két hónapig is képes vagyok elböjtölni egy bókon.” Így voltam magam is. Ha nem utazunk mindketten Havannába, és nem lelkesedünk az ottani éjszakai hangulatért, talán sohasem tudom meg, hogy Kálmán felesége volt az, aki rábeszélte Cucut: mondja azt, hogy meggondolta magát. Én fiatal sportújságíró voltam, első könyves szerző, megértem, hogy Bozsik feleségének nagyobb volt a bizodalma Kálmánban, mint bennem.

Az 1987-ben megjelent Amiről a sportújságírók hallgatnak című könyvemben, a Vándor Kálmán-fejezetben így beszélt Kálmán: „Fiatal koromban nagy dumás udvarló voltam, most már legfeljebb »öreg gavallér« vagyok. Fiatalon nősültem, első feleségem később Bozsik Cucu felesége lett. Két évig éltem vele, aztán elváltunk. Annyiban szép emlék nekem, mert ő is meg Cucu is nagyon szerettek. Ha én nem vagyok korrekt, ők nem házasodnak össze.”

Én Bozsik feleségével sohasem találkoztam. Cucu fiától, Bozsik Pétertől tudom, hogy édesanyja 2017-ben halt meg. Vándor Kámán 2016-ban, 93 éves korában hunyt el. Egy megdöbbentő adat: senki sincs már közöttünk, akikkel Bozsik Józsefről beszélgettem…

Már javában dolgoztam a könyvön, amikor felkerestem Pados Gyula főorvost a Szent Imre Egyetemi Oktatókórház belgyógyászát, Bozsik orvosát, hogy Cucu utolsó napjairól, szívinfarktusairól, egyéb betegségeiről, elszívott cigarettáiról érdeklődjek. Kérdéseim hallatán azt mondta: „Csak nem képzeli, hogy Cucu utolsó napjairól, betegségeiről beszámolok önnek?! Orvosi titoktartás is van a világon!” „De nekem tudnom kellene, mi volt a halálának az oka! Igaz, hogy egyszer azt mondta: »Gyerekek, én bármikor meghalhatok…«” – erősködtem.

Amikor már kezdtem tudomásul venni, hogy Pados doktortól nem kapok válaszokat, azt mondtam neki: „Van egy javaslatom, főorvos úr: mondjon el mindent, amit Bozsik betegségeiről fontosnak tart, én pedig megírom a fejezetet és bemutatom. S ha ezek után sem egyezik bele az írás közlésébe, széttépem ön előtt a papírt, és elfelejtem, hogy itt jártam valaha is.” A főorvos úr ebbe beleegyezett. Napok múltán vittem a megírt fejezetet. Lassan olvasta, nagyon lassan, majd azt mondta: „Úgy jelenhet meg a szöveg, ahogy itt áll a papíron…” – És legördült az arcáról egy könny­csepp. 

Visszatérve Stefan Zweigre: hogy milyen érzésekből fakadóan írtam meg a könyvet? Egy szóból áll a válaszom: szeretetből.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!