Megérdemelte volna – N. Pál József publicisztikája

RENDELHETTÉK VOLNA ÚGY AZ ISTENEK, hogy a házigazdák által az évszázad mérkőzéseként beharangozott angol–magyar ne 1953. november 25-én, hanem három nappal később, 28-án legyen, s akkor a szinte lefújása pillanatától ikonikussá lett mérkőzés – nemkülönben a Magyar labdarúgás napja – és az azon a délutánon egyik legemlékezetesebb játékát nyújtó Bozsik József születésének dátuma egybeesne. Jobb lenne-e így, nem tudom, de – a naptári egyezések megszállottjaként mondom – „áhítatosabb” az emlék mégis talán, no meg hiszem, hogy ama csapat most pénteken „százéves” legendája meg is érdemelte volna ezt.

A 6:3 góljait az 1970-ben készült Hajrá, magyarok! című mozifilm részeként láttam először alighanem, s még egy emlék él határozottan bennem. A nálam egy-két évtizeddel idősebbek vitái, miszerint tán nem is Puskás, hanem Bozsik lehetett a két zseni közül a „jobb”, s csak csendes, a harsány jelenlétre nem hajló lénye, irányítói posztjából is fakadó, látványban, gólokban kevésbé gazdag játéka miatt nem ő volt a rajongás középpontjában. Ki tudja, tán politikai óvatosságból Szepesi György is Bozsikot mondta a legjobbnak a bennfentesek közül 1981 – Puskás első hazalátogatása – előtt még, a rendíthetetlen fradisták meg Kocsis Sándorra esküdtek makacs módon. Jómagam ezt az örök szurkolói kérdést sosem kívántam eldönteni, számomra a futball valaha élt legjobbjai ők mind a hárman (s rajtuk kívül még többtucatnyian azok!), a gólok, trófeák, s – újabban és főleg! – az eladott mezek, a „követők” összeszámlálása meg a Transfermarkt értékbecslése nem dönthet az effajta vitában nekem.Bozsik és Puskás gyermekkori barátságáról, „összenőttségéről” olvasva, hallva egyvalami azonban újra meg újra elgondolkodtat évtizedek óta már. Mi lehet az (örökölt?) alkat, a habitus szerepe az egyéniség, az egyéniség tudatának, képviseletének kifejlésében, akár egy élet pályájának alakulásában, egészen pőrén szólva az „érvényesülésben” is? Miképp lehetséges, hogy a Bozsiknál majd’ másfél évvel később született (ami gyermek- vagy kamaszkorban sokat jelent általában) Puskás lett kettejük közül már ifjan is a hangadó, a vezér, amit az idősebb fiú, majd felnőtt az emlékek szerint nemcsak gond nélkül elfogadott, de e gesztus – az emberi tekintély értelmében – még társa fölé is emelhette őt? Mondják, hogy a Honvédban és a válogatottban egyként csapatkapitány, az edzőknek, sőt, a „nagykutyáknak” is oda-odamondogató balösszekötő az ő Cucu barátját szinte sosem „tolta le”, hogy hozzá tisztelettel szólt, s hallgatott is reá. Vélem, nemcsak halk, visszafogott természetű ember, de születetten bölcs lélek is lehetett a játékmester, akinek mindenütt megsüvegelt nagysághoz nem volt szüksége hangos gesztusokra. S mintha ilyen, sallangok nélkül elegáns, szinte „feltűnésmentes”, mégis nyomatékosan meghatározó lett volna a pályán mutatott játéka is!

Filmen is keveset láthattam játszani. Csak a 6:3-at meg az 1958-as vb-n 2:1-re elveszített svéd–magyart (majdnem) teljes egészében, az egyéb fölvételek töredékek, villanásokból állnak többnyire, így a jobbfedezet (1956 után néha jobbösszekötő) mozdulatainak értékelésére nemigen alkalmasak. Mondanám, ama londoni diadal látványa – hiába Hidegkuti és Puskás góljairól, csodás pillanatairól szólt a fáma elsősorban – épp elég tanúságnak: a kor világklasszisát látjuk a Wembley-ben, noha Bozsik játékában nincs első pillantásra semmi különös. Mozgása se gyorsnak, se robbanékonynak nem nevezhető, futótechnikája messze nem tökéletes, nem száguld föl és alá, nem szántja fel a pályát, ahogy egy középpályástól elvárja a „szakma” mostanában, mégis mindig ott van, ahol lennie kell, mozdulatai kimérten elegánsak, ragad hozzá a labda szemlátomást, „lát a pályán” módfelett, s bokából, csipetnyi erőlködés nélkül passzol hajszálpontosan, harminc-negyven méterre is. Például a meccs úgy ötödik másodpercében Budainak, első gólunk előtt félpercnyivel. Ő is lőtt egyet a hatból, az ötödiket, mert – hiszem – azon a mérkőzésen gólt kellett lőnie, hogy az járt neki! S milyen gólt ráadásul? Ritka „tiszta lövés” volt úgy huszonkét-huszonhárom méterről jobbkötőből a jobb oldali pipába, a nyílegyenesen menő labda egyáltalán nem pörgött a levegőben, így a lehetséges legrövidebb utat a lehetségesen legrövidebb idő alatt tette meg. Igen kevesen képesek erre, tán Szoboszlai Dominik mutat ma ilyeneket néhanap. Tette mindezt a világ egy részének a szeme láttára (volt már tévé arrafelé!) a modernebb kori futball beköszöntét tanúsító mérkőzésen, három nappal a huszonnyolcadik születésnapja előtt.

S vágott egy majdnem ugyanilyent, ezúttal két csel után, majdnem ugyanolyan messziről 1962 áprilisában Uruguay ellenében a Népstadionban, a válogatottól búcsúzva is, csaknem harminchét évesen. Századik mérkőzésén a nemzeti tizenegyben (majd’ negyven év múlva „találtunk” hozzá egy százegyediket), s e szám nagy mitológia volt az én gyerekkoromban még, önmagában is. A „százasok” tablóját Billy Wright nyitotta 1958-ban, hősünk a norvég Thorbjörn Svenssen után lett harmadik a sorban, s hogy a „százszoros válogatott” fordulatot áhítattal ejtettük ki akkoriban, abban biztos vagyok. Sejteni vélem, hogy e „százat” a magyar futballvezetőség az 1960-ban – például a mitikus BEK-döntőben – tündökölt (az Aranylabda-szavazáson mégis „csak” második helyen végzett) „disszidens” Puskás világhírnevének hazai „tompítása” végett is szorgalmazta alighanem, ám hogy Bozsikot kizárólag a tudása jogán is megillette e több mint fél évszázadot élt magyar rekord, állítani merem. Miként nézett a visszavonulása utáni évek még nemzetközi szinten is magas színvonalú, ám a lemaradás veszélyének jeleit is egyre virulensebb módon mutató magyar futballra, nem tudhatom pontosan, tapasztalatai keserűek lehettek inkább, s nem is törekedett a folyamat részesévé lenni igazán. Volt egyesülete, a Budapesti Honvéd első csapatának az edzője 1966–67 között, ám úgy érezhette, szándékát, amelynek az új követelmények diktálta fegyelem és több munka lett volna a funda­mentuma, rendre keresztezik az új idők sztárjai, s mert nem volt korbácsos alkat, s az értelmes szóban bízott, csalódottan távozott.

Az eztán való időre magam is emlékszem már. Tisztelet övezte nevét, ha szóba került, ám nemigen volt szükség reá. A szövetségben s a honvédségnél is dolgozott, mígnem két, egyaránt kudarccal végződött világbajnoki selejtező (1970, 1974) után az ellentmondást nem tűrően kemény új MLSZ-elnök, Kutas István rábeszélte: labdarúgásunk süllyedését a válogatottnál csak ő állíthatja meg. Göröcs, Mészöly, Farkas abbahagyták addigra, Albert is éppen elbúcsúzott, az abban az évben világbajnok NSZK ötöt vágott nekünk nulla ellenében, nem volt a kedvünk virágos tehát. Reménykedni akartunk a legenda áldásos hatásában alighanem, ám mindössze egyetlen mérkőzés adatott neki (0–1 Bécsben az osztrákok ellen), az MTK káprázatos – de nem a szorgalmáról nevezetes – cselgépe, Becsei József egyetlen válogatottságát neki köszönhette meg. A szíve, a hűséges, de rakoncátlankodó szíve parancsolta le a kispadról. Meglelte-e a maga belső békéjét, nem tudom, de ez a szív végzett vele 1978. május 31-én, ötvenkettő és fél évesen. Gyászszalaggal lépett pályára válogatottunk a vb-n, június 2-án, ama lidércesen végződött Buenos Aires-i mérkőzésen.

Bozsik József az Aranycsapat második halottja volt Zakariás után, nemsokára Kocsis, Lóránt, Budai, majd Lantos követték őt, valamennyien – meghalni – döbbenetesen fiatalon. Régi gondolatom: nemcsak a magyar sport, de a honi művészeti élet történelem próbálta szolgálatos óriásai (B. Nagy László, Kondor Béla, Latinovits Zoltán, Nagy László, Pilinszky János, Huszárik Zoltán és mások) közül is föltűnően sokan mentek el akkoriban a felnőttkor derekán, midőn egyre jobban s kényelmesebben látszottunk élni a kádári kor alattomosan fojtogató levegőjében. Ahogy e legenda élete, úgy históriánk summája is főbe kólintóan tanulságos tud lenni tehát, s ebből okulni sosem lehet eleget nekünk!

Isten áldja Bozsik József emlékét, s nekünk, a győzelemre érpattanásig, szívszakadásig áhítozó futballimádóknak most, a Magyar labdarúgás napján ez a tanulság is jusson eszünkbe egy pillanatra a bennünket ért minapi sokk után!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!