Önsajnálat helyett – Deák Zsigmond publicisztikája

HIÁBA A DOLGOS HÉTKÖZNAPOK, még mindig úgy érzem magam a mindennapi életben, mint múlt vasárnap késő délután a Puskás Aréna nézőterén: csak ülök bambán és üres tekintettel bámulok magam elé. S szerintem nem vagyok egyedül… Fogalmam sincs, mikor múlik el ez a lelkiállapotom, egyelőre nem igazán, főképp, hogy épp csütörtökön sorsolták ki a labdarúgó-világbajnoki pótselejtező párosításait, csak hogy még egy kicsit forogjon a vajkenő kés – ami tompa, így hasonlóan tompa sajgást okoz – a szívemben. A minket kiejtő Írország a csehekkel kezd, s ha nyer, vélhetően a dánokkal folytatja (nem egy leányálom), a németektől kapott méretes, 6–0-s zakó ellenére ide kerülő Szlovákia Koszovót, a harmadik helyétől függetlenül szintén pótvizsgázási lehetőséghez jutó Románia ugyanezen az ágon Törökországot kapta elsőre, a háború sújtotta, mindig idegenben szereplő Ukrajna Svédországot, a favorit olaszok az északíreket, a többit nem részletezem. A lényeg, hogy mi meg közben esszük a kefét.

Gyorsan tisztázzunk valamit, ami az előbbiekből egyértelműen kiviláglik: ha nem kapunk ki az írektől, akkor sem jutunk ki menetből a 2026-os amerikai seregszemlére, ahhoz még két másik európai csapaton át kellett volna verekednünk magunkat márciusban. Az utolsó pillanatos fájó fiaskó épp ezt a négy hónapnyi várakozást, vágyakozást, tervezgetést, álmodozást vette el tőlünk, természetesen a legalább ennyivel tovább élő vb-szereplési esélyekkel együtt. Sokan egyébként épp ebből merítenek most erőt, mármint hogy úgysem jutottunk volna ki, mert legalább egy nagyágyúval összefutunk, mint 28 éve, 1997-ben a „jugókkal” szemben, s kinek hiányzik hasonló 1–7 meg 0–5? Ezért inkább csak a tavaszig tartó álmokat – 1956-os sztereotípiával élve a „márciusban újrakezdjük!” feeling elmaradását – siratom most, hozzátéve, szerintem a bravúrra legalább annyi esélyünk lett volna, mint az újabb pokoljárásra. Ám ezúttal mindkettőt megakadályozta az írek elleni utolsó perc, no meg persze az előtte történtek.

Bár hajlamosak vagyunk Himnuszunk „bal sors akit régen tép” sorát emlegetni a hasonló körülmények között születő szomorú kudarcok kapcsán, csak az utóbbi napokat nézve a női kézilabda Bajnokok Ligájában a Ferencváros a favorit Brest ellen nagyjából épp Troy Parrott triplázásával párhuzamosan fordított kilencgólos hátrányból Klujber Katrin négy másodperccel a vége előtt lőtt góljával, kedden pedig U19-es futballválogatottunk szürreális módon kevesebb sárga lapjainak, tehát az általában soha elő nem kerülő sportszerűségi mutatónak köszönhetően lépett tovább a korosztályos Eb-selejtező elitkörébe. Bár van egy olyan érzésem (s elnézést kérek a fradista kézis lányoktól, valamint ifjú focistáinktól), e két szerencsés körülményt velem együtt néhány százezren elcserélték volna arra a szerencsétlenre… A közismerten futballimádó és -értő miniszterelnök, Orbán Viktor hétfő reggeli bejegyzésével ezúttal igazán tudtam azonosulni: „Ködös, novemberi idő, keserű kávé, és egy álommal kevesebb. Erre ébredtünk ma. De hiába fáj az ember szíve, hiába érzi igazságtalannak a sorsát, önsajnálatból nem lehet megélni.” És ennek szellemében – egyéb bokros teendői közepette – csütörtök este Bognár Györggyel, a Paks vezetőedzőjével és Hajdú B. Istvánnal, az M4 Sport kommentátorával közös podcastben próbálta megváltani a magyar labdarúgást. Van-e élet a halál után? – beszédes cím és kérdés, s azt kell mondanom, ha van is, a mennyországba biztos nem jutottunk, s bár a pokolban érezzük magunkat, talán leginkább a purgatóriumban a helyünk, várva a megtisztulásra.

Lépjünk tehát tovább, persze egyáltalán nem mindegy, hogy merre, miközben kötelező levonni a tanulságokat. A környező napokban-hetekben számosan elemezték-elemzik majd a történteket és keresik a receptet a gyógyulásra a kommentszekciók mélyétől a szakmai folyóiratokig, mi sem teszünk mást a Nemzeti Sport különböző platformjain. Azt még sehol sem láttam viszont, hogy Varga Barnabást tegyük meg bűnbaknak, pedig ha ő nem rúgja be azt a szépségdíjas gólját, amitől még mindig elalélok, s amivel másodszor is vezetést szereztünk, akkor valószínűleg nem állunk be annyira második félidő második felében, magunkra húzva az addig lefocizott íreket. Akik köszönték szépen, és kezdtek minket benyomni a kapunk elé, mint Dublinban, hogy aztán az utolsó pillanatokban megint elérjék a nekik kedvező eredményt. Olyan érzésem volt ott, a Puskás Arénában, mintha ugyanazt a filmet fűzték volna be, amit már egyszer láttam, és akkor sem tetszett. A fájdalmat fokozza, hogy mindkét meccsen ismertük a receptet, s nagyjából egy órán át meg is valósítottuk a benne leírtakat, maga a rivális szakvezetője és játékosai nyilatkozták, értetlenül álltak a hirtelen jött passzivitásunk előtt, persze nem bánták, hanem kihasználták. Egy mondatot talán megér az is, hogy a lehető legrosszabbkor veszett össze a legnagyobb szurkolói csoport és az MLSZ, mert ilyenkor minden kirakósnak a helyén kell lennie, hogy elérjük a nagy közös célt, amit így nem sikerült.

Ennek fényében kell megnézni, hogy Marco Rossi több mint hét éve a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, a mérkőzések számát tekintve már csak a legendás mester, Baróti Lajos áll előtte az örökrangsorban, a sorozatban lejátszott találkozókat nézve (neki 82 van) senki. Ráadásként nemrég hosszabbították meg a szerződését 2030-ig, a publikum minden meccsen a nevét skandálja (megy a „Marco! – Rossi!” felelgetés), a sajtó túlnyomó része teljesen jogosan támogatja, nehéz lenne tehát azt mondani, hogy az MLSZ, a szurkolók, a média részéről ne lenne meg a feltétlen bizalom iránta. Az, hogy ennek ellenére mindenféle kommentekre hivatkozva – eleve rejtély, miért fordíttatja le ezeket magának – rendszeresen megsértődik, vegyük be személyes érzékenységének, az olaszos mentalitásának. S lehet, az is olasz sajátosság (catenaccio…), hogy amikor egy meccsen elkezd szorítani a zokni, a cserékkel is ösztönzötten azonnal átmegyünk sündisznóállásba, csak éppen tüskék nélkül… Információim szerint a mester – akinek egyébként őszinte híve vagyok – nem mondta senkinek, hogy húzódjon vissza és adja át a kezdeményezést, ám ha a csatárok helyett védekező középpályásokat küld be, megy az magától is. Pedig egyértelmű, ami jól állt a hatvanas években vagy José Mourinho edzősködése alatt az Internazionalénak, s az itáliai futball alapvetése évtizedek óta, az nem áll jól nekünk. De másoknak sem, ha megnéztük például az osztrákokat, hogyan őrizték az utolsó vb-kvalifikációs meccsükön a nekik kedvező eredményt a bosnyákok ellen, akkor azt láthattuk, hogy aktívan, támadólag, minél többet birtokolva a labdát. Úgy, ahogy mi is játszottunk Írországgal szemben a két összecsapás jó részében, csak éppen akkor nem, amikor a legfontosabb dolgok eldőltek.

Apropó, Ausztria s velük a többi szomszédunk, vagyis a régiónk! A „sógorok” és a horvátok csoportelsőként kijutottak a világbajnokságra, a szlovákok, az ukránok és a románok pótselejteznek, csak a szlovénok és a szerbek jártak úgy, mint mi, ám utóbbiak legutóbb, 2022-ben ott voltak Katarban, előbbiek pedig 2010-ben szerepeltek a vb-n, senkinek sincs négy évtizedre rúgó hatalmas szünete, mint nekünk. Ami minimum 44 esztendő lesz, hacsak a FIFA a létszámemelés után be nem dobja a sűrűbb rendezést is. Ám amíg ez megtörténik, jövő kedden, november 25-én, a londoni 6:3 hetvenkettedik évfordulóján, a Magyar labdarúgás napján összeül az MLSZ elnöksége, hogy értékelje a magunk mögött hagyott időszakot, így a válogatott és a szövetségi kapitány teljesítményét is. Biztos van számos szakmai és emberi érv pró és kontra, jómagam úgy tudnám a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy ha Marco Rossi és a játékosok a legközelebbi találkozáskor is őszinte bizalommal és hittel tudnak egymás szemébe nézni, akkor lehet értelme a folytatásnak, avagy ez a további közös munka szükséges, de nem elégséges feltétele. Hit a mesterben és önmagunkban, s nem ártana a Fennvalóban is, különben előfordulhat, hogy a fiamnak lesz igaza, aki azt mondta, egyéb egyértelmű racionális ok híján azért veszítettünk, mert valószínűleg kevesebbet imádkoztunk, mint az írek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!