Tényleg csak egy gólon múlt? – Thury Gábor publicisztikája
Jó néhány futballkudarcot megéltem már, kezdve az 1969-es marseille-itől az írek ellen 3–2-re elvesztett találkozóig. A csehszlovákok elleni harmadik mérkőzés (1:4) annyiban volt más, hogy nem itthon kaptunk ki, a szovjetektől 1986-ban elszenvedett 6–0-s vereség már a vb-n ért minket, a jugoszlávokkal szembeni, összesítésben 1–12-es gyalázat pedig a pótselejtezőben. Ha a múlt vasárnapihoz hasonló mérkőzést keresek, az 1973-as magyar–svéd (3–3) ugrik be.
Válogatottunk az utolsó vb-selejtezőn bukta el a kijutás lehetőségét, a különbség, hogy 52 évvel ezelőtt nyernie kellett volna a nyugat-németországi tornára kijutáshoz, most az írek ellen a döntetlen is elég lett volna a pótselejtezőhöz. Akkor is, most is egy gólon múlt, sőt, az 1954-es vb-döntő 3:2-re elvesztése is…
A kiesés okait kutatva akkor sem feltétlenül a törvényszerűségeket kerestük, elvesztünk a részletekben: Szűcs Lajos miért balhátvéd volt, Vidáts Csaba miért maradt le Ralf Edströmről, Bicskei Bertalan miért nem védte ki a svéd csatár fejesét? Csalódottságunkat még csak fokozta, hogy veretlenül estünk ki! Homokba dugtuk a fejünket, nem voltunk hajlandók azzal foglalkozni, hogy – már a marseille-i kudarchoz vezető úton is – játékosuralom volt, edző(ke)t buktattak, a labdarúgók nem éltek sportszerűen, nem tréningeztek rendesen, aminek következtében nem bírták a mérkőzések végét. Az Újpesti Dózsa két nemzetközi kupameccsét sem tudta megnyerni 2–0-s előnyről, 1969-ben a Newcastle United, 1973-ban a Juventus ellen. Éppen az 1974-es vb-selejtezőben a válogatott Bécsben 2–0-s vezetésről ikszelt 2–2-re Ausztriával, arról ne is beszéljünk, hogy a svédek ellen 3–2-re vezettünk… Nemcsak a munkamorál jelentett gondot, megbeszélt eredmények is születtek, a bunda szerves részévé vált a honi futballnak. Emellett hiányzott az elképzelés, hogyan is lehetne kilábalni a bajból.
Kutas István 1974 márciusában lett az MLSZ elnöke, első tevékenységeinek egyikeként bevezette a követelményrendszert, amely teljesítését rendszeresen ellenőriztette. Noha a verdikt óriási ellenállást váltott ki, többek között Baróti Lajos, az edzőbizottság vezetője is bírálta, mondván, a részét képező Cooper-teszt a tengerentúlon a kondíció ellenőrzését szolgálja, nem pedig a fejlesztését, továbbá nem növeli a gyorsasági állóképességet. Ám Kutas – finoman fogalmazva – autokrata sportvezető volt, nála nem volt apelláta, csinálni kellett. Megéltem a korszakot: a játékosok berzenkedtek, de volt eredmény, (majdnem) végig bírták a mérkőzéseket, jobb lett a kondíciójuk. Az 1978-as vb-re kijutás nagyban köszönhető Kutasnak. Már Szepesi György volt a sportág első embere, 1982-ben és 1986-ban is vb-résztvevő lett Magyarország. Elhitettük magunkkal, hogy minden rendben, persze megkérdeztük, hogy a belgák egyenlítő gólja előtt Csongrádi Ferenc miért nem volt agilisabb, Kerekes Attila pedig határozottabb. Akkor is egy gólon múlt (1–1), ha nem kapjuk, mi jutunk tovább. A szovjetek elleni 1986-os 0–6-ra nincs magyarázat, vagy ha van, Mezey György a sírba vitte magával. Az senkit sem érdekelt, hogy a nyolcvanas években a bundázás ismét felütötte a fejét és a totóban az alsóbb osztályú meccseken adták-vették a pontokat. A sportág morális állapotára jellemző, hogy amikor Mezey másodszor szövetségi kapitány lett 1988-ban, kifakadt, hogy nem ő, hanem a rendőrség állítja össze a válogatottat… A kilencvenes évek labdarúgását ne említsük, a rendszerváltoztatás nem szilárdította meg a sportág alapjait, sőt! Jó, mentség volt: az országnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy milyen a futballja.
Ugorjunk! A sport, azon belül a labdarúgás a második Orbán-kormány idején stratégiai feladattá nemesedett. A hollandoktól 2013-ban elszenvedett 8–1-es vereség után éppen egy sportági szereplő, Szalai Ádám élt erős (ön)kritikával, ám mintha megnyugodtunk volna, hogy az akadémiai képzéshez az infrastruktúra fejlesztésére fordított milliárdok a szakmai feladatokat is megoldják. De nem!
Frissen érettségizettként könnyeimmel küszködve hagytam el a Népstadiont az 1973-as magyar–svéd után. Az MLSZ 2010 óta regnáló elnöke, Csányi Sándor ugyancsak a könnyeivel küszködve szakította meg a vele készülő vasárnapi interjút a 3–2-es vereséget követően, de kis idő múlva néhány tanulságot is levont:
„Talán ha a kormány által is nagyon fontosnak tartott, sokat kritizált, de sikeres öt per egyes szabályt korábban bevezettük volna, vagy még szigorúbb lenne, sokkal eredményesebb lehetne a magyar válogatott mostanra.”
Igen, erről van szó. Mert lehet Marco Rossit bírálni, miért cserélt be „hideg” védőt, vagy a mieink miért nem támadták agresszívan a labdát kapu elé ívelő íreket, ez mind részletkérdés. A klubok legalább annyira berzenkedtek az 5/1-es szabály bevezetésével és a Nemzeti Sportfejlesztési és Módszertani Intézet – amely egyedi megállapodásokat kötött az egyesületekkel – elvárásaival szemben, mint anno a követelményrendszer bevezetésekor. Köztudott, a magyar- és fiatalszabályt figyelmen kívül hagyva a klubok jelentős összegtől esnek el. Ráadásul kiderült, az érintett fiatalok semmivel sem gyengébbek, mint a légiósok – pedig ez volt az indok a beállításuk ellen. Végre eljutottunk oda: az rendeli a zenét, aki fizet, mert bizony az utánpótlás-nevelés esetében zömmel közpénzről van szó.
Visszatérve az írek elleni mérkőzéshez: lehet Rossit ezért-azért felelőssé tenni, talán azért is, mert csapatunk – milyen hasonlóság a hetvenes évekhez! – nem bírja a találkozók végét, a portugálok, az írek kétszer is nem sokkal a befejezés előtt találtak be (a kapitánynak be kellett volna ugrania, hogy ezt a filmet már látta Dublinban…). Fordítsuk meg, az írek ellen mindkét mérkőzésen vezetett a magyar válogatott, mégsem sikerült győznie. Az is igaz, hogy az az együttes, amelyik közvetlen vetélytársa ellen egy pontra képes, nem érdemel továbbjutást. Érdekes, akkor nem a sorsot kárhoztattuk, amikor a 2024-es Eb-n a skótoknak a 100. percben lőtt gólt Csoboth Kevin…
Arról kevesebb szó esik, hogy Rossi a semmiből húzta elő például majd’ 25 évesen Nikitscher Tamást és hogy aktuálisabb legyek, a 29 esztendős (!) Lukács Dánielt. Legyinthetnek, hogy ez is a feladata a szövetségi kapitánynak, de én megfordítanám: normális esetben húsz év körüli fiataloknak kellene dörömbölniük a válogatott öltözőjének ajtaján, nem pedig szinte kizárólag az NB I-es mérkőzésekre lelkiismeretesen járó szakvezető éles szemében bízni.
Mivel nemhogy nem dörömbölnek, hanem elvétve adnak életjelet, felvetődik a szakma felelőssége az utánpótlásképzésben. Néhányukat leszámítva nem tudnék neveket említeni, talán a Lommel 21 éves játékosa, Vancsa Zalán, a 19 éves MTK-s Átrok Zalán, a 20 esztendős paksi Horváth Kevin és a vele egyidős debreceni Szűcs Tamás emelkedik ki korosztályából, egyébként az U-válogatottak mérkőzései – fogalmazzunk úgy – nem lebilincselők, s az U19-es, valamint az U21-es csapat keddi teljesítményével sem dicsekedhetünk… Nem lehet érv, hogy nem az eredmény a legfontosabb, hanem hogy miként illeszkednek majd a felnőttfutballba.
Olybá tűnik, a honi képzésre a jelentős anyagi befektetés mellett a csekély hasznosulás a jellemző. Ennek okát kellene elsősorban megfejteni, aztán lehet írezni, rossizni, mocsizni. Én annak a nevét írnám le legszívesebben, aki megfejti, hol a hiba a rendszerben. Mert bármilyen sablonos, az élet és az idő megy tovább, aminek következtében a következő vb-ciklusra a mostaniak közül már jó néhányan kiöregednek. Ám célok azért lesznek, Nemzetek Ligája, Eb, és a sorozatok végén nem lenne jó sopánkodni, hogy a jó szereplés csak egy gólon múlt…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
