Támogassuk a hazai ipart! – Malonyai Péter publicisztikája

Kissé meglepett a sportállamtitkár nyilatkozata. Schmidt Ádám a hónap elején jelentette ki, hogy a sporttudományokban és az edzői hivatásban lemaradásban vagyunk. Baj van – a többi között – a trénerek képzettségével, köszönhetően annak, hogy most már az OKJ (Országos Képzési Jegyzék) égisze alatt is megszerezhető a sportoktatásra jogosító papír. Szinttől függetlenül.

Régebben elképzelhetetlen volt, hogy a képzés legmagasabb szintjén lévő intézmény (előbb TF, most Testnevelési Egyetem) diplomája nélkül jegyzett edző lehessen valaki. Hogy visszatérjen az ideális állapot, januártól akármilyen igazolással nem lehet ott senki az anyagi megbecsüléssel is járó Kiemelt edzői programban. Ide tartozik, hogy oda a szövetségek jelölik a kádereiket, így elképzelhető, hogy a sógorság-komaság is közrejátszik vagy remélhetően csak játszott a javaslatoknál.

De megyek sorjában. Az OKJ-s képzésben elképzelhetetlenül sok irányban indulhat el a jelentkező, első számolásra csak az olimpiai sportágak közül húszban. Mindössze egy-két év alatt már verheti is a mellét a vállalkozó, ami még akkor is nyúlfarknyi idő, ha korábban versenyzőként vitte valamire. Azért az edzői hivatás ennél többet ér, a Mesteredzők Klubjának elnökével, Mocsai Lajossal értek egyet: „Az edző nemcsak kiemelkedő szakember, hanem nevelő, vezető, személyiségformáló és egyben utat mutató példakép is, aki mások boldogulásáért dolgozik nap mint nap.” Tehát a „saját boldogulás” nem mérvadó (ezt csak hogy mindenki értse).

Ezek után érthető, hogy a szerdán kezdődő Magyar Sportfórum (hivatalosan: Sport Forum Hungary) programjában az edzőknél többségében külföldi előadót találunk, például olyan hírességeket, mint amerikai Bob Bowmant (úszás, Kós Hubert), finn Suvi Mikkonent (tekvandó, Márton Viviana és Luana), a svéd Per Johanssont (kézilabda, Győri ETO). A walesi James Jonesról (BMX, magyar szövetségi kapitány) és a holland Jochem Schellensről (a Papendal sportközpont igazgatója) viszont még nem hallottam, de miért éppen én lennék tökéletes.

Próbáltam utánanézni, miben áll a lemaradásunk, ezek szerint a világ élmezőnye egyre inkább adat­alapú, széles szakembergárdát foglalkoztat, nemzetközi tapasztalatokra épít, innovatív (magyarul: újszerű, újító, a korábbinál jobb) sporttudományi rendszereket működtet, míg Magyarországon ezek a folyamatok lassabban, egyenetlenebbül terjednek el.

A legtöbb adat persze hogy a futball jóvoltából elérhető, ezért a továbbiakban szűkítem a kört. Egyértelmű jelzés, hogy az nso.hu-n található összesítés szerint jelenleg mindössze öt magyar edző dolgozik külföldön, vezetőedzőként csupán egy (Bozsik József, Szlovénia, NK Nafta). Hogy miért nem több, arra magyarázat, hogy – tudom meg egy összesítésből – nálunk a képzés erősen elméleti, edzőink közül sokan nem beszélnek igazán magabiztosan idegen nyelven. Márpedig a legújabb irányzat szerint egy jó edzőnél a kommunikáció 40-50 százaléka leginkább a fegyelmezést, a motivációs beszélgetéseket, hangulatkezelést szolgálja. 

Ez elvezet a külföldi edzők magyarországi szorgoskodásához. Meggyőződésem, hogy aki nálunk vállal munkát, annak mindenképpen illik megbarátkoznia a magyar nyelvvel. Egyéni sportágakban természetesen más a helyzet, hiszen ott szemtől szembeni a kommunikáció, bármelyik nyelv lehet közös. Egyébként pedig a futballban örülhet az importárú, hogy itt lehet, hiszen óvatos becslés szerint 100-150 honfitárs edzőnk van, aki birtokolja az NB I-hez nélkülözhetetlen pro licencet. 

Persze a külföldi edzők témája is örök. Amikor 1939-ben a Fradi Közép-európai Kupa-mérkőzésen itthon kapott ki 3:2-re a prágai Spartától, máris jött a kérdés: „Nem lenne célszerű, ha a Ferencváros vezetősége olasz edzőt hozatna?” Elvégre az olaszok akkor már kétszeres világbajnokok (1934, 1938) voltak. (Megjegyzendő, a harmincas évek elején az olasz első osztályú futballbajnokság 18 csapata közül tizenkettőben magyar edző ült a kispadon.) Az edzőtestület azonnal felemelte a szavát, felkérték az MLSZ elnökségét arra, hogy járjon közbe a legfőbb sporthatóságnál érdekeik megvédése céljából. Magyarán: az edzők hevesen tiltakoztak idegen edző Budapestre hozatala ellen.

Olyannyira, hogy amikor Arthur Rowe, a Tottenham volt legendás centerhalfja bemutatót tartott nálunk, alig tisztelték meg itthoni kollégái (mint 2007-ben Sir Alex Fergusont – csak egy kérdést kapott). Pedig Rowe rendre hangoztatta, hogy nem tanít – bemutat. Azt, hogy mi a módi a csatornán túl.

A Nemzeti Sport véleménye találó: „Minden együttérzésünk a kenyér nélkül levő magyar edzőké, de ezt a problémát edzőinknek nem úgy kell megoldaniuk, hogy tiltakoznak a néhány hétre idejövő angol edző ellen. Esetleg úgy, hogy tegyék a magyart a világ legjobb futballnemzetévé, angolverővé, skótverővé, olaszverővé és akkor majd az angol edzők tiltakozhatnak a magyar edzők Angliába özönlése ellen.”

Ha már itt tartunk, kérdés, hogy mennek-e az edzőink egymáshoz tapasztalatcserére, vagy ez éppen olyan félreérthető, tehát az utódot sejtik bennük, mint amikor egy-egy bajnoki meccsen megjelennek. Meggyőződésem, hogy a mi mestereink magányosak, visszahúzódnak, várják a megkereséseket. Persze a jelenlétnek nincs jelentősége, hiszen a mi kis futballunkban rendre ugyanazok a nevek keringenek a tucaton belül. Ez az érdekvédelem hiányára (is) vall. Azt pedig kérdezem, hogy ha a játékosoknál létezik a „fiatalszabály”, arra miért nincs norma, hogy a magyar edzők kerüljenek előtérbe? A már 125 éves képviselőházi felszólalással élve: „Támogassuk a hazai ipart!”

Az ilyesmire is akad példa a múltban – Olaszországból. Halmos Armand, a Salernitana edzője mesélte 1936-ban: „Nemcsak a gazdasági viszonyok változása okozza a magyar edzők sorozatos elbocsátását. Négy éve nyílt meg az edzőiskola, s onnan egymásután kerülnek ki a régi válogatott játékosokból lett edzők. A szövetség titkársága pedig ezeket helyezi előtérbe minden más nemzetiségbeli edzővel szemben. Az edző megjelenik az egyesületnél a szövetség megbízólevelével, s ez a levél az egyesület részére – parancs!”
A Nemzeti Sport véleménye szarkasztikus, de van benne valami. Ahogy 1939-ben írta: „Az edzőket működési terük szerint két csoportba osztjuk. Van külföldi és van hazai edző. Rossz hazai edzőből lesz a legjobb külföldi edző és viszont.”

Az olaszok egyébként akkor és azóta is vallják, hogy edzőik nem rosszabbak, mint a más országból hozottak. A kétszeres világbajnok legenda, Giuseppe Meazza 1957-ben egyszerűen divatnak minősítette a külföldi edzők foglalkoztatását, akik remekül értik a módját annak, hogy tekintélyt szerezzenek és jól megfizettessék magukat.

Nálunk már 1981-ben felvetődött, hogy szerződtessünk futballedzőket a határainktól túlról. Krizsán József, az MLSZ főtitkára elvetette az ötletet azt állítva, hogy a magyar edzőknek pontosan ugyanazt tanítják a főiskolán, amit nyugati kollégáiknak. A mi edzőinkkel az a gond – mondta –, hogy nem érvényesítik kellően a tanultakat.

Meglehet, így volt, ugyanis amikor már egyre több szakembert importáltunk, 1992-ben Pusztai László a Siófok kispadjáról azt mondta, ha annyit hozzá tudnak tenni a futballunkhoz, hogy legalább jó amatőrök legyünk, már megérte őket idehozni…
A mai magyar edzők ellen szól(hat) az az összeállítás, amelyik a legsikeresebbeket rögzíti. A ma is dolgozók közül csupán Dárdai Pál fér fel a listára – hetedik. Egyébként Sebes Gusztáv áll az élen, Guttmann Bélát és Mezey Györgyöt megelőzve. Ami engem illet, nem hiszem, hogy szigorúan a szakmai tudást tükrözi a sorrend, hiszen Kárpáti Róbert sportpszichiáter állítása a csapatépítésre is igaz: „A futball minden tekintetben a legnehezebb közeg, ott vannak a legnagyobb egók.”

Egyébként pedig okosak csak egy meglehetősen fanyar, örökké igaz megállapítás mentén lehetünk, tehát: az új edzőnél – nincs jobb edző.

Így aztán nyugi, mindenkire sor kerülhet. 

De tényleg.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!