Leonyid Ivanov rossz lóra tett

A csapathirdetés nem volt mentes a feszültségtől. Augusztus 8-án jelentették be az utazókat a mexikóvárosi világbajnokságra, ám azt már előzetesen tudni lehetett, hogy az indulásra esélyes Horváth László nem lehet ott közöttük. Eltiltották a válogatottságtól, mert edzésen klóretilt lélegezett be. A klóretil gőze – a közlemény szerint – teljesítményfokozásra alkalmas, mert „euforizáló, kábító hatást idézhet elő rövid időre, csökkenti a fájdalomérzetet”. Nem mellesleg Horváth (az esztendő bajnoka) edzésen élt a szerrel, tehát nem lebukott, hanem – feljelentették.

Ha bekerül a csapatba, mindhárom nagy egyesület (Bp. Honvéd, Csepel, Újpesti Dózsa) képviselteti magát, így azonban két honvédos (Kancsal Tamás, Sasics Szvetiszláv) és egy csepeli (Maracskó Tibor) versenyezhetett, az újpesti Szombathelyi Tamás csak tartalék lehetett. Persze hogy morogtak a dózsások.

Az utolsó itthoni versenyen, a Budapest-bajnokságon a négy kiválasztott csak arra ügyelt, hogy ne erőltesse meg magát, Kancsalt például csak az érdekelte, hogy az egy perccel utána induló Borlay György ne érje utol. Nem érte, de majdnem a sarkára lépett. Kancsal végül 15. lett, míg Sasics a második, Maracskó a harmadik. A versenyt Lázár Péter nyerte meg – ezt csak a tények kedvéért, meg azért, mert éppen Mexikóvárosban, az olimpián (1968) még 200 vegyesen úszott döntőt, s ez volt öttusában az első egyéni győzelme. 

A küldöttség csaknem két héttel a világbajnokság rajtja előtt útra kelt. Nagy Imre szövetségi kapitány a Ferihegyi repülőtéren így beszélt: „A hosszú, tizenhárom hónapos edzésmunka után mindenki jó erőben, felkészülten várja a rajtot. Bízom abban, hogy a fizikai számokban egyáltalán nem, vagy csak minimális különbséggel lesz jobb nálunk a szovjet válogatott.” Ez azt jelentette, hogy a Szovjetunió lesz a nagy ellenfél, s hogy a lovaglásnak, a vívásnak és a lövészetnek főszerep jut. Csapatban a második helyet, egyéniben egy dobogós helyezést remélt a kapitány.

A versenyzők közül az újonc Sasics az első tíz közé várta magát, Maracskó a harmadik helyben reménykedett, Kancsal az első hatba vágyott, többre nem, mert a szezonban hónapokon át sérült volt.
A Népsport optimistán jósolt a világbajnokságra, mindhárom magyar indulótól sokat remélt. „Kancsal Tamás: most, kizárólag sérülésére való tekintettel, 3–6. helyezést várhatunk tőle. Maracskó Tibor: fantasztikus munkabírású, bohém természetű versenyző, akinek tulajdonképpen a lövészeten kívül minden szám az erőssége. Sasics Szvetiszláv: jó átlagteljesítményt és 3–8. helyezést várhatunk tőle. Kifejezetten ötszámos versenyző, nincs sem kiemelkedően jó, sem kiugróan gyenge száma.”

A helyszínen az első héten lónak a színét sem látták a mieink, a folytatásban az edzésre bocsátott huszonnégy lovat a több mint ötven öttusázó egy-kettőre úgy „lelovagolta”, hogy három nap múlva már csak tizenöt volt használható. Végül egy-egy ember csak húsz percet lovagolhatott – így szólt a mexikóvárosi híradás, ám azért volt heppiend: „Szerencsére mi kivételt képeztünk, szerdán kiadós, másfél órás edzést tarthattunk”.

Ezzel együtt mindenki félt az első számtól, amelynél meglepetéssel szolgáltak a rendezők, a 17 országból érkezett 47 induló mindegyike saját lovat kapott, a szokásoktól eltérően folyamatos, egyfordulós volt a verseny.

Amely a magyar csapat nagy előnyével zárult, még úgy is, hogy a mieink átlagosan lovagoltak. Kezdte Sasics, magabiztosan, ám három akadályt verve, mert a túl gyors iram nem kedvezett a lónak. Maracskó lova már a bemelegítésnél szinte átrendezte a pályát, csaknem valamennyi akadályt leverte, s kétszer is megtorpant. A pályán igazolódott az aggodalom, öt akadállyal nem tudott megbirkózni, így Maracskó 940 pontot szerzett. Kancsal ragyogóan, nyugodtan, a ló egyéniségének megfelelően dolgozott pálcájával, és hibátlanul végezve 1100 pontot kapott. 

Összesen 3012 pontot szereztünk, mégis 664 pontos előnyhöz jutottunk a Szovjetunióval szemben, köszönhetően elsősorban annak, hogy Leonyid Ivanov mindössze 332 pontot ért el. Nem minden előzmény nélkül, mert – mint Kancsal látta – bemelegítésnél agyba-főbe pálcázta a lovat, az állat remegve lépett a pályára.

A vívás nem volt zökkenőmentes. Kezdődött azzal, hogy a szakácsokat nem értesítették arról, hogy már nyolckor a csarnokban kell lenniük a versenyzőknek, így közülük csak egy várta őket az étteremnél. Aztán: „Először a szovjet Vlagyimir Smeljov, utána a kanadai John Hawes, majd a japán Maszaru Szakano, végül két mexikói fiú lépett a konyhatérbe. Felütötték a tojásokat, vágták a sonkát, keverték a rántottát, osztották a gyümölcsöt, mérték a tejet.” 

Aztán a Sala de Armasban nem voltak felkészülve arra, hogy lehűl a levegő, fűtés nélküli csarnokban került sor a második számra. A magyaroknál nagy kérdés volt, hogy mennyi előnyük marad a Szovjetunióval szemben. Nos, jócskán, több mint 200 ponttal csökkent a fór, mert „a jól vívó és ismét 1000 pontot szerző Kancsal mellett Maracskó rapszodikusan, Sasics pedig várakozáson alul vívott”.

Lövészetben egyik magyar sem betlizett, ám a szovjet versenyzők még kevésbé, így az úszás előtt már csak 132 ponttal vezettünk a Szovjetunióval szemben. Az úszásban sem történtek csodák, jó szokás szerint a futásra maradt a döntés, az utolsó szám előtt megint tetemes előnyünk (500 pont) volt a szovjetek előtt, ám ők csak a negyedikek voltak, mögöttünk az Egyesült Államok 286, az NSZK 310 pont hátránnyal állt.

A mexikóiak valóban terepfutást rendeztek. A pálya zsombékos, víztócsás volt, az emelkedők igencsak meredekek, még a végére is jutott belőle egy 600 méteres szakasz. A szakértők úgy vélték, hogy minden az utolsó 1200 méteren dől el.

A magyarok közül Sasics indult elsőnek és „az edzői utasításnak megfelelően jól osztotta be erejét, végül teljesen kifutva érkezett célba”. Kancsal nagyon szépen, lendületesen haladt, a végén még erősíteni is tudott. „Amikor ezer méternél bemondták, hogy tíz másodperccel, majd később tizenhárommal jobb időt ment az addigi első, nem vesztettem el a fejem. Arra gondoltam, amit Benedek mondott, így sikerült a hátralevő távot lendületből futni. Ha nem így cselekszem, talán összeestem volna” – hivatkozott utána Benedek Ferenc edzőre. Maracskó a várt eredményt hozta, „3000 méterig ugyanolyan jó volt, mint Lednyov és jobb, mint Kancsal, de utána visszaesett”.

Gyors számolgatás után kiderült, hogy Pavel Lednyov nyerte meg az egyénit Kancsal előtt, csapatban pedig Magyarország lett az első, de nem a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok előtt.
Kancsal: „A mi szempontunkból a csapatgyőzelem volt a legfontosabb, mindent annak rendeltünk alá. Az én egyéni szereplésemet is. Nagyon örülök az eredménynek, amelyet azért tartok különösen szépnek, mert május-júniusban hat hétig gipszben feküdtem és szinte elölről kellett kezdenem a mozgást.”

Maracskó: „Annak, hogy sikerült győzni, az az oka, hogy egyetlen kisiklása sem volt a csapatnak. Én a vívásban nem tudtam azt hozni, ami bennem volt, ezért maradtam le a dobogóról.”
Sasics: „Az első világbajnokságom volt, egy aranyérmet nyertünk. Ez mindent elmond helyettem. A szerencse fia vagyok.”

Nagy Imre annak örült, hogy a három fiú a világbajnokság végére igazi csapat lett. Úgy vélte, akkor is nyertünk volna, ha nincs Ivanov pocsék lovaglása, mert utána nyomta a fiúkat, hogy mindenki az ő győzelmüket várta. Ahogy a válogatás körüli viták is – de ez megszokott volt (és maradt) a sportágban nálunk, legalábbis, amikor nem jönnek folyamatosan az aranyérmek. A Népsport a kellő önbizalmat hiányolta Maracskónál és Sasicsnál, és a fegyelmet – a versenybírókkal mindhárman sokat vitáztak.

De az öröm volt az általános, László István, a Bp. Honvéd vezetőedzője például így beszélt néhány héttel később Sasicsról: „Szvetyi még manapság is a nadrágzsebében hordozza a világbajnoki aranyérmet… Félóránként előkapja, hosszasan nézegeti, még mindig nem akarja elhinni, hogy ezt ő nyerte. Jó fej, mi?”

Ezt nehezen tudom elképzelni róla, de tényleg „jó fej” – volt. Tavaly ment el, 77 esztendősen.