A legnagyobb erénye: sohasem adja fel – interjú Mezei Gergő Lászlóval

– Sűrű volt az év vége, a Magyar Kerékpáros-szövetség gáláján a parakerékpárosok között lett 2025 legjobbja, a Nemzeti Sport Gálán a legjobb háromba került az Év fogyatékos férfi sportolója kategóriában. Aztán egyszer csak arra ért haza, hogy eltűnt a kerékpárja… Hogyan élte meg?     
– Megdöbbentő volt. Először is másképp, könnyebben nyílt az ajtó, majd azt láttam, hogy az időfutam-kerékpárom felborult. Azzal a lendülettel, ahogy felállítottam, tudatosult bennem, hogy nincs ott a másik biciklim, amit a mezőnyversenyen használok. Arra gondoltam, biztos megtréfáltak a barátaim… A segédmotoros kerékpárom ellopásakor is ez ugrott be elsőként, de abból rendőrségi ügy lett, később átalakítva én találtam meg, amikor a rendőrség már régen lezárta az ügyet. Jött egy vendégem, ő is segített a keresésben, de végig megőriztem a nyugalmam, mert annyit tréningeztem magam a váratlan helyzetekre a sport miatt, hogy úgy tűnik, a való világban is működik.

– Volt már ilyen nehéz szituációban?        
– Két éve, az időfutam Európa-bajnokságon a melegítés előtt elhajlott a láncom, emiatt többször ledobta a kerékpár. Jelentős háttér nincs mögöttünk és akkor éppen szerviz sem volt. Tíz perccel a rajt előtt kivettem négy láncszemet, betettem két pótot, így a felső három fogaskereket nem tudtam használni. Hálás voltam, hogy el tudtam indulni, néhány másodpercet vesztve lettem végül második, így a rögtönzött megoldásom bevált.

– Visszatérve a lopásra, hogyan került meg a bringa?     
– Megnéztük a kamerafelvételeket, hívtuk a rendőröket. Amikor hajnali négykor az őrsön ültem, beidőzítettem néhány posztot a közösségi médiában, amelyek negyed nyolckor megjelentek. Az volt a célom, hogy eladhatatlanná váljon a kerékpárom. Így ment a hír mindenfelé, majd tizenegykor írt rám egy illető, hogy megvan a bicó… Beszéltem a megtalálóval, elmondta a helyzetet, „tájidegen” volt neki egy „nem túl előkelő” lépcsőházban. Némi kár keletkezett benne és sár borította a bringát. Csodával határos módon került meg huszonnégy órán belül, egyértelműen a közösségi összefogásnak köszönhetően. Másnap abszurd érzés volt tekerni vele. Sokan örültek velem együtt, a közösségi média ilyen esetekre jó eszköz, megerősíti az ember bizalmát. Én megbecsülöm a dolgaimat, nekem az a kerékpár tizenöt év munkájába került. Anno az első bringámra újságkihordással kerestem meg a pénzt, az a munka a mai napig benne van.

– Ott lenni az Év fogyatékos férfi sportolója kategóriában a legjobb három között szintén egy megerősítés?     
– Csapatban és egyéniben is voltam már többször a legjobb háromban, nyerni azonban nem sikerült. Jó visszajelzés arról, hogy megfelelő úton járok, nyilván csodás lenne megnyerni. Húszévesen kezdtem el sportolni, addig ugyanis el voltam tiltva tőle. Az elmúlt tizenhat-tizenhét évben sok olyan tényezőben fejlődtem, amelyek szükségesek ahhoz, hogy jó sportolóvá váljak. Speciális sportolóként nem ugyanazok a lehetőségeink, a szövetségeink megteszik a tőlük telhetőt, de egy kerékpár akkora kiadás, hogy magadnak kell összeszedned, és a fenntartása drágább, mint az autómé. 2025 tavaszára viszont eljutottam egy nagy döntésig.

– Éspedig?     
– Hogy elengedem-e a versenyzést és keresek munkát vagy beleállok teljesen az álmom valóra váltásába. Arra jutottam, ha most feladnám, nem én lennék. Minden másról lemondtam, teljes lendülettel nekiláttam, szponzorokat kerestem, foglalkoztam a marketinggel. Sikerrel jártam, mögém állt egy nagy bank, ebből fejleszthettem a kerékpáromat. A Magyar Szervátültetettek Szövetsége mellett több kisebb támogatóm is van, hálás vagyok nekik, nélkülük nem tudnék ilyen eredményeket elérni. Lássuk be, sokkal könnyebb úgy készülni, ha nem az a dilemma, hogy ennivalót vagy alkatrészt vegyek-e.

– Nem tűnik olyan típusnak, aki könnyen feladja.     
– Nem szoktam feladni semmit, az egyetemi tanulmányaimat hagytam csak abba, de arra ráment volna a mentális egészségem, annyit meg nem ér, hogy adjanak egy papírt, amivel aztán nem is biztos, hogy foglalkozom. Két éve perforált vakbélgyulladással tekertem még negyven kilométert, mert nem jelzett a szervezetem, rendkívül magas a fájdalomtűrő-képességem. Akkor mentálisan olyan nehéz időszakot éltem át, hogy az a bringázás mentett meg a teljes megzuhanástól.

– Miként alakult a 2025-ös éve a nagy döntést követően?     
– A vébén öt ezüst- és egy bronzérmet szereztem az utolsó egyéni versenyszámom előtt, ez volt a 800 méteres futás, merthogy a kerékpározás mellett atletizálok is. A mezőnyversenyen két századmásodperc választott el a győzelemtől, az időfutam előtt 37 évesen egyéni csúcsot futottam 5000 méteren. Alapvetően már úgy megyek ki, hogy ha az érem megvan, már jó vagyok, de azért lehetőleg legyen arany! Arra is gondoltam, visszalépek a nyolcszáz előtt, mert hátravolt még a 4x400-as váltó is. Cikáztak az érvek és ellenérvek a fejemben – de ha kiszállnék, megint csak nem én lennék. Reggel a Himnusszal hangolódtam, arra jutottam, nincs taktikázás, megyek előre. Ez sikerre vitt: megvédtem a világbajnoki címem 800 méteren.

–  Gyakran kellett tudatosítania magában, mekkora sikereket ért el?     
– Gyerekként semmiben sem voltam túl jó, valószínűleg csak abban, hogy nem adtam fel a betegséggel töltött évek alatt sem. A szívósság végig segített a pályámon, megtanultam, hogy türelmesnek kell lennem. Megesett, hogy két vb-arany megszerzése között tíz év telt el… Korábban egy interjúban megkérdezték, mennyi érmem van. Az aranyak számát tudtam, a többit nem, sok helyen tartom őket. Aztán megszámoltam, és meglepődtem.

– Mennyinél tart?     
– 67 érmet szereztem eddig a szervátültetettek világ- és Európa-bajnokságán, ebből 29 arany. Ez az éremszám, fejlődés és munka kellett, hogy újra jelölt lehessek a Nemzeti Sport Gálán.

–  Hogy áll a megfelelési kényszerrel?     
– Amikor megegyeztem a szponzorokkal, kíváncsi voltam, lesz-e bennem, de nem volt. Szoktam tartani motivációs előadásokat, csapatépítő tréningeket, van egy sífutó lány, akinek próbálok segíteni. Megesik ugyanis, hogy nem megy olyan jól, de egy sportoló életében az a lényeges, hogy a versenyen mindent megtegyen. Hosszú Katinka – akivel rövid ideig klubtársak voltunk – mondta, úgy készül az olimpiára, hogy akár betegen is ő nyerjen.

– Ön is így van vele?     
– Úgy edzek, hogy bármilyen körülmények között a lehető legtöbbet hozzam ki magamból. Hogy ez mire elég, sok olyan tényezőn múlik, amire nincs ráhatásom, de tiszta a lelkiismeretem. Ahogy említettem, 37 évesen 5000 méteren megjavítottam tavaly a több mint tízéves egyéni csúcsomat úgy, hogy korábban nem gondoltam, képes leszek rá. A térdműtétem után az is kérdéses volt, tudok-e még valaha futni, nemhogy csúcsot dönteni. Fájdalmaim voltak, de megnyugtattak, hogy ez ilyenkor normális. Ha valami nem megy, meg kell keresni az okát, lehet túledzés vagy akár az étkezés is. Az edzői utasítást merni kell felülírni, nekem szerencsére jó a kapcsolatom Misi bácsival, mindig három-négy elképzelést vázolunk fel, de bátran eltérhetek tőlük, ha szükségét érzem.

– Hány születésnapja van?     
– Van néhány… Az első, a tényleges 1988-ban volt. A második, amikor 18 évesen kaptam először új vesét, amivel elkezdhettem az életem. Ez egy nagy lehetőség, és én azt láttam másokon, akik már megkapták, hogy benne maradtak a „minden rossz” állapotban. Én nem: három hónap alatt 25 kilót fogytam, majd izmot építettem, futni és a kerékpározni kezdtem, mert a szülővárosomban, Hajdúböszörményben ez volt a legkézenfekvőbb. A település a mai napig támogat, még díszpolgár is lettem. Magamnak és a körülöttem lévőknek akartam bizonyítani.

– Mit?     
– Hogy vagyok olyan értékes, mint mások! Az első vébéről négy aranyat hoztam haza 2009-ben – felértem a csúcsra. Nagy motivációvesztésként ért, meg kellett tanulnom, hogy a cél felé vezető út tesz örömtelivé és frissé. Ha eléred, vagy kitűzöl újat, vagy változtatsz a hozzáállásodon. Mindeközben rájöttem, hogy azzal, amin keresztülmentem, másokat is motiválhatok. És van egy harmadik születésnapom is, 2017-ben, amikor a nővérem, Klára adta oda a veséjét.

– Hogy bírta a műtétet?     
– Egy fájdalomcsillapító sem kellett, másnap huszonöt centis heggel már sétáltam. Már akkor éreztem azt az értéket és lehetőséget, amit újra megkaptam a nővéremnek köszönhetően. Három évig jártam dialízisre, minden másnap ott kellett lennem. Nagyon kemény volt. Végig sportoltam, ob-t is nyertem, jobban is bírtam mentálisan és fizikailag, izmot is építettem, dolgoztam, hogy a testem a lehető legjobb állapotban legyen a transzplantáció előtt.

– Mire tanította meg a sport?     
– Megtanultam, hogy a legnehezebb napjaimon se felejtsem el, miért is dolgozom. Szerintem ez a kulcs, ha megvan a cél, tartsunk ki mellette és tegyük a dolgunkat, bízzunk önmagunkban!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. január 10-i lapszámában jelent meg.)