Tényleg egy harmatgyenge brazil csapatot vertünk meg a mexikói vb előtt?

Tény és való, sűrűre sikeredett a brazilok márciusi európai villámtúrája 1986-ban, 12-én az NSZK-val, 16-án a magyarokkal játszottak. Frankfurtban Tele Santana a Carlos – Édson, Oscar, Mozer, Dida – Sócrates, Falcao, Sidney (Éder) – Müller (Marinho, 74.), Careca, Casagrande csapattal operált, a Népstadionban a Leao – Édson, Oscar, Mozer, Dida – Elzo, Alemao, Silas – Renato, Casagrande, Sidney (Müller, 65.) „tizenkettő” kapott ki három góllal. 

De tényleg olyan rossz csapat volt ez? 

8:29-től Sócrates és a magyar gyerekek

Sócrates sérült volt állítólag, Falcao és Careca is pihenőt kapott, a kapuba a gombfocizók által jól ismert, jellegzetes frizurát hordó Carlos helyére a veterán Émerson Leao ugrott be, aki 1970-es világbajnok, én nem a budapesti volt az utolsó mérkőzése a címeres mezben! Ott volt később a mexikói vébén is, egyébként a FIFA szerint minden idők második legjobb brazil kapusa. 

Miként a jobbhátvéd Édson (az ő sérülése nyitotta meg ott az utat a torna egyik felfedezettjének, Josimarnak) és a rutinos Oscar, a később a Marseille-ben is bizonyító Carlos Mozer csak sérülése miatt maradt távol. A „kakukktojás” a balbekk Marco Aurélio Morais dos Santos, azaz Dida, neki összesen három mérkőzés jutott a válogatottban, de a kispadon tartotta ezen a túrán azt a Júlio Césart, aki később a Dortmunddal és a Juventussal meghódította Európát, és 2000-ben még játszott a Werder Bremenben! Dida 1985-ben U20-as világbajnok lett, és nemhogy jól futballozott a tornán, de egyenesen balhátvéd létére ezüstcipős lett!

Tény, Sócrates és Falcao brazil futballistenek voltak, a náluk is jobb Zico sérülés miatt el sem utazott Európába, később éppen csak összedrótozzák a vb-re. Elzo hatalmas tehetség volt, a szűrő játszott később a Benficában, megjárta Mexikót is. Paulo Silas sem akárki: az 1985-ös U20-as vb aranylabdása, a Sporting CP és a Sampdoria leendő ásza, és nemcsak a mexikói, de az olaszországi vb-n is játszott; 1989-ben Copa América-aranyérmes, 38-szoros válogatott. Futottak még? Nem mondhatjuk ezt akkor sem, ha Elzo éppen Budapesten debütált (tíz szereplés követte még ezt), Silas pedig nem villogott. 

Alemaót mindennek lehetett nevezni, csak vésztartaléknak sem: Nápolyban az isteni Diego Maradona jobbkeze és vízhordója, 39-szeres válogatott, légióskodott az Atlético Madridban és az Atalantában, az 1986-os és az 1990-es vébéken összesen kilenc meccsen játszott, az utolsón cserélték csak le, akkor is a hajrában, a csatár Renato Gaúchóra.

Aki világklasszis lehetett volna megfelelő erőnléttel és hozzáállással, és halmozottan igaz ez a nők másik kedvencére, a szemtelenül jóképű Casagrandére, akiről később kiderült, hogy kábítószergondjai voltak, ezért nem sikerült neki a nagy áttörés. Renatót majdnem kétszer annyiért vette meg az AS Roma, mint amennyit Marco van Bastenért fizetett a Milan, Casagrandéért pedig nála is sokkal többet utalt a Torino az Ascolinak – ne feledjük, ez volt a Serie A aranykora! 

A kilencvenes évek információban szegény világában nagyon sok kis és örök gyerek játszott Sidneyvel az asztalon, ugyanis több kiadásban is megjelent gomb alakban ez a csapat, a szerzőnél Sidney speciel balhátvéd volt. A valóságban balszélső, és az U20-as világbajnok a felnőttek között „csak” kétszer játszott a selecaóban: egyszer az NSZK-ban, egyszer a mieink ellen. A Sao Paulo ásza formabontó módon már 1996-ban Szaúd-Arábiába igazolt, a testvére, Toninho eljutott az Anderlechtig. 

Sidneyt a 65. percben Müller váltotta, aki 56 válogatott meccsén 12 gólt lőtt, 1994-ben felnőtt világbajnok, három vébén láthattuk őt. „Csak” a Torino és a Perugia jutott neki Európában, de a Sao Paulóval rengeteg nagy trófeát nyert, közte két Világkupát. 1985-ben U20-as vb-aranyérmes és gólkirály, egy évre rá brazil aranycipős, az 1990-es vébén négy meccsen három kanadai ponttal kiemelkedett a nemzeti csapatból.

Az akkor Európába utazó keretből nem lépett pályára Júlio César mellett Mauro Galvao sem (aki az 1986-os és az 1990-es vb-n is ott volt, 26-szoros válogatott, öt csapattal összesen nyolcszoros bajnok), az 1994-es világbajnok kapus, Gilmar, valamint kollégája, a Mexikóba azért eljutó Paulo Vitor. 

Be sem fért a tavaszi különítménybe különböző okok miatt Edinho, Branco, Leandro, az örökifjú Toninho Cerezo, Júnior kettős (talán még mindig játszanak valahol!),  a rutinos Dirceu, a zseniígéretek közül Geovani Silva, Valdo és Luiz Carlos Winck, micsoda idők voltak ezek… 

A „portyázók” közül Renato egy nagyon különös ügy miatt maradt le Mexikóról, Leandróval együtt, Éder pedig (aki kerettag volt tavasszal, de csak az NSZK-ban játszott) szolidaritásból maradt távol a tornától. 

 Egyéb további agyafúrtság nélkül: minden volt az a budapesti brazil csapat, csak gyenge, szedett-vetett és rossz nem!