Ikonikus magyar gólok: Csavard be, mint Döme!

Egy év sem telt el az 1986-os mexikói labdarúgó-világbajnokság óta, az irapuatói csapás, a szovjetektől kapott hat gól emléke még friss volt. Ne finomkodjunk: futballundoruk volt az embereknek.

A világbajnokságról hazatérő válogatott tagjait a bajnoki meccseken kifütyülték, pocskondiázták, Mezey György szövetségi kapitány idegileg kikészült, ha akkor azt ajánlja neki valaki, szerződjön a Holdra erőnléti edzéseket tartani, azt is elfogadja. De Kuvait sem volt közel, ott kapott lehetőséget a helyi válogatott irányítására. Szepesi György, az MLSZ elnöke egyik utolsó döntésével és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter segítségével Komora Imrét, a Bp. Honvéd vezetőedzőjét nevezte ki szövetségi kapitánnyá. A kispestiek kiemelkedtek az NB I-ből, így aztán az MLSZ 1986. július 21-én megtartott elnökségi ülésén ellenvélemény nélkül, „díszmenetben” foglalta el az új pozícióját Komora.

Mindössze három meccs jutott neki. Döntetlen Oslóban Norvégiával, vereség Budapesten Hollandiától és Athénban Görögországtól. Utóbbi két találkozó Európa-bajnoki selejtező volt, így aztán a magyar válogatott máris jelentős lépéshátrányba került. Csakhogy az MTK-tól „átigazolt” új MLSZ-elnök, Somogyi Jenő megtalálta a megújulás, a siker receptjét. Kinevezte Verebes Józsefet, a kék-fehérek szakvezetőjét, aki egyszerre irányította az MTK-t és a magyar válogatottat. A „Mágus” győzelemmel kezdett Cipruson, a mieink Boda Imre találatával megnyerték a nicosiai Eb-selejtezőt, majd következett a hollandok elleni Eb-selejtező, Rotterdamban kikaptak 2–0-ra. Igaz, a narancsmezesek között olyan labdarúgók szerepeltek, mint Frank Rijkaard, Ronald Koeman, Ruud Gullit és Marco van Basten… A házigazda játékerejéhez képest helytálltunk, bár az is igaz, hogy Szendrei József, az Újpest kapusa bravúrt bravúrra halmozva akadályozta meg a súlyos vereséget.

Így érkeztünk el 1987. május 17-ig, amikor is a magyar válogatott, amely gyakorlatilag elveszítette esélyét a továbbjutásra, Lengyelország csapatát fogadta a Népstadionban. A mérkőzés hangulata sajátságos volt, mert az rendben van, hogy lengyel, magyar két jó barát, de az már nem annyira, hogy több volt a Népstadion lelátóján a piros-fehér, mint a piros-fehér-zöld lobogó. A Népsport tudósítása szerint 15 ezren nézték meg az Eb-selejtezőt, amelynek első félidejében a magyar drukkerek csendben ücsörögtek, egykedvűen követték, mi zajlik a zöld gyepen. Pedig az már nem volt világverő lengyel válogatott, hiányzott belőle a Lubanski-, Lato-, Gadocha-, Boniek-szintű klasszis, legjobb játékosának egyértelműen Wlodzimierz Smolarek számított. Verebes József több újoncot is bevetett, például a kapus Gáspár Józsefet, a védő Szalai Attilát, a középpályás Rostás Sándort és a csereként pályára lépő Kékesi Rezsőt. A lengyelek kezdtek jobban, a 27. percben megszerezték a vezetést, de a sokat mozgó, veszélyesen cselező Vincze István, a Tatabánya csatára egyenlített, így döntetlennel zárult a félidő. A nézők a szünet után is egykedvűen ücsörögtek a helyükön, és miután az 53. percben Smolarek is bevette Gáspár kapuját, úgy tűnt, ennek a meccsnek is vereség lesz a vége.

Csakhogy egy óra elteltével valami történt a fiúkkal. Talán ekkortól hatott a mágia – mert a mieink olyan fél órát produkáltak, amilyenre senki sem számított. Détári Lajos tizenegyesből egyenlített, majd Péter Zoltán, a Zalaegerszeg remek futballistája akkora gólt rúgott, hogy manapság három hétig ismételnék. Akkor azt gondolhattuk, ez volt a találkozó, sőt a tavasz gólja.

Tévedtünk. Ahogy a Népsportban másnap megjelent: „Újabb tíz percnek kellett eltelnie, hogy a magára találó piros mezes magyar csapat egészen rendkívüli góllal növelje az előnyét. Történt, hogy Szekeres próbált a bal oldalon kapura törni, az alapvonal közelében azonban Pawlak felvágta. A szabadrúgáshoz Détári az ötössel egy magasságban, a tizenhatos és az oldalvonal közötti területen állította le a labdát. Első próbálkozásánál a kéttagú sorfalról lepattant a labda, ám Prokop játékvezető nagyon helyesen – miután a sorfal nem állt kilenc méterre a labdától – újra elvégeztette a szabadrúgást. És Détári csakúgy, mint az előbb, jobbal, egyből kapura csavart. Mesteri lövése nyomán a magasan szálló labda a jobb kapufánál helyezkedő Wandzik fölött a bal felső sarokba vágódott…”

Klasszis, sőt, világklasszis teljesítmény volt!

Csavard be, mint Döme! Ezzel a címmel forgathattak volna filmet a bombaformában futballozó Détáriról, ahogy évekkel később David Beckhamről. A zseniális nyesés azonban nem küldte padlóra a lengyeleket, akik néhány perccel később újból szépítettek, ám a mieink akkor már nem engedték ki a kezükből a győzelmet, és a csereként beálló győri Preszeller Tamás a 83. percben belőtte az ötödiket.

Az 5–3-as emlékezetes siker gyakorlatilag nem ért semmit.

Détári Lajosról másnap ez az értékelés jelent meg: „Détári volt a legjobb emberünk, ő mozgatta csapatjátékunkat, rengeteget futott, elszakadt őrzőjétől, összeszedte a labdákat, remekül osztogatta ezeket, néhány átadása élményszámba ment, s remek egyéni teljesítmény volt a második gólja…”

Verebes mester is dicsérte „Dömét”, a szövetségi kapitány bizakodva nyilatkozott, és bizakodva várta a folytatást. Aligha gondolta, hogy néhány hónap múlva, 1987. július 28-án, egy lipcsei, 0–0-ra végződő, NDK elleni barátságos találkozó után indulatokkal telve, elkeseredve mond le: „Már hosszabb ideje érlelődő elhatározásomat több okkal is indokolhatom. Meggyőződésem, hogy a válogatott csapat és az annak gerincét alkotó MTK-VM-játékosok tudásszintjéről és képességéről bizonyos sajtószervek úgy tájékoztatták a közvéleményt, hogy az így kialakult légkör számomra és az irányításom alatt álló játékosok számára is az elviselhetetlenségig fokozódott. Ez lehetetlenné teszi egy új nemzeti tizenegy sikeres kialakítását. Megkérdőjelezi az eddig elvégzett munkát, amelynek révén a magyar válogatott biztatóan szerepelt és a legszebb reményekkel nézhet az olimpiai részvétel elé…”

Verebes József helyére megbízott szövetségi kapitányként Garami József lépett. A magyar futball egy esztendővel Mexikó után lejtmenetbe kezdett, és megállíthatatlanul zuhant. Pedig voltak örömteli pillanatok, például a lengyelek elleni 5–3-as győzelmet követő NB I-es fordulóban az Újpesti Dózsa–Videoton meccs szünetében a Hársfa Kereskedelmi Kisszövetkezet egy Orion Jácint márkájú színes televíziót sorsolt ki.

A győztes attól kezdve színesben nézhette a világot.

Miközben a többség egyre sötétebben látta a futballjövőt.

(A következő részben: Cristiano Ronaldo is csodálta)