Ikonikus magyar gólok: Öcsi bevágta a Wembleyben

„Egy ilyen gólt, te jó ég! Az évszázad mérkőzésén az évszázad gólja!"

Így kommentálta élőben Szepesi György a legendás londoni 6:3 harmadik magyar gólját a Magyar Rádió történetének talán leghallgatottabb (jóval tízmillió fölött lehetett a hallgatók száma) közvetítése során. Ez volt az a meccs és az a pillanat, amikor a tudósító maga is a történelem része lett, és a magyar játékosok által a pályán nyújtott világszínvonalú teljesítményhez felnőtt a pálya mellett, a mikrofon mögött. A mindig szerény és elsősorban a sportolók nagyszerűségét hirdető riporterlegenda ebben az egy esetben maga is rácsodálkozott a saját produkciójára és kijelentette, midőn tíz évvel ezelőtt a BBC filmjét szinkronizáltuk az ő korabeli rádióközvetítésével: „Hát ezt tényleg nagyon jól közvetítettem. Méltó volt Öcsiék teljesítményéhez."

Hogy mennyire így van, azon magam is tátottam a szám: 55 esztendővel a meccs után, amelyet idehaza egykor senki sem láthatott, s a lelátón sem volt összesen egy tucatnyi Magyarországról érkező néző, azt tapasztaltuk, hogy Szepesi minden angol és magyar játékost megismert, minden akciót pontosan úgy közvetített, ahogyan az megtörtént, pedig egykor nem tudhatta, hogy jó fél évszázaddal később lesz, aki majd kockáról kockára összehasonlítja a képet a hanggal.

És hogy ihletett pillanat, a magyar kultúrtörténelem Csomolungmája volt az a harmadik gól, a teljes csapat tudásának minden csodáját felvonultató produkció a játékosokkal páratlan összhangban „alkotó" riporterrel, arra számos bizonyítékunk van. Ha van tökéletes, soha meg nem ismétlődő, minden részletében hibátlan műalkotás, akkor ez a performansz a balszélső létére a jobb oldali szögletzászlónál a totális futball előképeként feltűnő Cziborostul, az akció elején a jobbhátvéd helyén passzoló Budaistul, Puskásostul, Szepesistől, százezer nézőstül, sőt Billy Wrightostul az volt! Persze, ki miként értelmezi a látottakat ugye, hiszen Wright egyik volt játékosa, az Arsenal későbbi utánpótlásedzője mesélte nekem, hogy amikor a hatvanas években az Arsenal menedzsere volt az egykori 105-szörös válogatott half, és együtt videózott a csapat, a kívánságlista élén a szemtelen játékosoknál mindig a 6:3 szerepelt, amelyet Szuper 8-as filmtekercsen kereskedelmi forgalomban lehetett kapni akkoriban az öniróniára mindig hajlamos Angliában.

Azon ugyanis minden alkalommal óriásit röhögtek Wright játékosai, amikor az ötvenes évek ikonja, a Wolverhampton Wanderers stadionjának mai névadója, akinek szobra áll a Wolves arénája előtt, „elment gyufáért", vagyis valósággal kicsúszott a salakra Puskás visszahúzós cselénél. Hiszen nem arról volt szó, hogy egy zöldfülű újoncot csapott volna be a magyar balösszekötő, valami lúzert, aki többé nem kapott meghívót a válogatottba, hanem csapatkapitányként a neki osztott ellenfelet, a szintén csapatkapitány, már akkor legenda Wrightot, ahogyan illik.

Ez az a gól, amellyel kapcsolatban nem üres közhely, hanem tárgyilagos tény, hogy ódákat zengtek róla (a 6:3 másnapján hatszáznál is több vers érkezett a Népsport szerkesztőségébe, jóllehet ezek szerzői nem látták, csak „hallották" a gólt).

És persze nem a magyar válogatott szerezte volna ezt a gólt, ha nem mondhatnánk el róla egyszersmind azt is, hogy teljes pompájában nemhogy élőben nem láthatta az ország, még hosszú évtizedekig sem. A kiutazó magyar operatőrök ugyanis nem forgathattak a Wembleyben, ez az oka annak, hogy a hamarosan a mozikban mutogatott, Évszázad mérkőzése című, Bárdy György által narrált félórás filmben túltengenek az úti filmbe való utcai és vonatos jelenetek, míg a meccsfelvételeket a nagy nehezen megszerzett francia filmhíradós anyagokból rakták össze, csapnivaló módon összevágva, aminek az lett a következménye, hogy még harminc-negyven év múlva is, amikor már vetítgettek a magyar televízióban is ilyen-olyan összefoglalókat, csak ezeket a gyalázatosan szerkesztett gólokat lehetett megnézni.

A visszahúzás és a ballábas, rövid felső sarkos bomba persze ott is szép volt, de az így is világszámnak számító gól előzményei teljes mértékben hiányoztak, ahogyan a felülmúlhatatlan eredeti közvetítés is (Szepesi utólag mondta alá még egyszer a gólokat, talán nem tudták a rádió felvételével összedolgozni a filmet a korabeli technikai lehetőségekkel, ám így fele olyan hangulatosra sem sikerült az anyag, mint amilyen az eredeti hang spontán izgalma volt).

Ami a pályán történt, és ahogyan ez elhangzott a rádióban, az tényleg maga a történelem. Döbbenetes, hogy a végül az öt és feles sarkáról lövő Puskástól indult az akció a kezdőkörből, a magyar térfélről, és Szepesi, mintha ráérzett volna, hogy az akció leendő befejezése miatt minden szónak, minden előzménynek jelentősége lesz, és mintha előre tudta volna, hogy laposan, igazi magyaros passzokkal fog végigfutni az akció a pályán, elkezdte mondani:

„Budai a magyar térfélen szerzi meg. Buzánszkynak adja hátra, ő Puskásnak teszi, Puskás a mi térfelünkön indul el vele, laposan gurítja Kocsis lábára, Kocsis laposan tovább Bozsiknak, Bozsik laposan tovább Hidegkutinak, Hidegkuti laposan tovább Budainak, így laposan, na most laposan Czibornak, Czibor elmegy a labdával, nincsen rajta senki, a jobbszélső helyén van e pillanatban, Czibor most az alapvonalról most Puskásnak adja, Puskás cselt csinál, lő... Gól, három egy, gól, gól, gól, gól!"

És valóban, a mai napig szokás mindenféle összeállításokban, rangsorokban szerepeltetni ezt a gólt, a videomegosztó oldalakon ma is több szögből megnézhető (ötvenöt évvel a meccs után, Szepesi már említett segítségével is, végre itthon is megjelent a mérkőzés eredeti felvétele, DVD-n 2008 óta lehet hozzájutni), amely sűríti Puskás minden szemfülességét és zsenialitását, a kurucos virtus minden pimaszságát és hetykeségét, és persze a virtuóz technikai tudás és a tökéletes kivitelezés minden eleganciáját.

A köpcös kis magyar két, jól összehangolt mozdulattal csinált bohócot az ellenfél kapitányából, és sújtotta a porba a gyarmatbirodalmát éppen akkoriban napról napra elveszítő világbirodalmat, a megcsonkított, két világháborúban vesztes, vasfüggöny mögötti Magyarország kapitányaként. A nagy jelképek nem túlzóak: ebben a pillanatban Dávid legyőzte Góliátot, Botond szétzúzta Bizánc érckapuját.

Nem véletlen, hogy a televíziós bajnoki gólösszefoglaló szignálja a kilencvenes években számtalanszor juttatta újra és újra az eszünkbe Puskás Öcsi „visszahúzós gólját", hogy a világszerte elterjedt hollandiai eredetű Coerver-képzés egyik, ma is oktatott csele ennek a gólnak a nyomán a „Puskás-trükk" (bár ha a hiányosságból erényt kovácsoló Puskás nem végletesen egylábas, akkor nem „igazította volna meg" az inkább a jobb lábára érkező labdát a csellel, hanem talán egyből lő), az sem nem véletlen, hogy az akkor tizenkét éves skót kissrác, az iskolából a meccsközvetítés miatt ellógó Alex Ferguson aztán naphosszat gyakorolta a cselt a házuk hátsó udvarán, és az sem, hogy sok évvel a gól után a magyar válogatottat egy újabb angol–magyarra díszvendégként elkísérő Puskás Ferenc 1996-ban, 69 évesen egy Nemzeti Sport-címlap kedvéért a londoni Wembley Stadion gyepén, ugyanonnan, ugyanoda még egyszer berúgta a labdát, ahogyan az újság hirdette az első oldalon: „Öcsi bácsi újra bevágta!"

A TELJES AKCIÓ 0:23-TÓL

Maga a becsapott Billy Wright is csodálattal beszélt a különféle interjúkban a gólról, Puskás cseléről, s magáról Puskásról, akivel életre szóló barátságot kötött.

Szepesi közvetítése pedig így folytatódott: „Tapsoljanak, kedves hallgatóim! Egy ilyen gólt, te jó ég! Az évszázad mérkőzésén az évszázad gólja..."

Nekünk az.