Különleges helyzetben van a csíkszeredai Székelyföld Labdarúgó Akadémia, amelynek több játékosa szerepel a román és a magyar korosztályos válogatottakban. Lapunkban a román futball első embere, Razvan Burleanu maga jelenti ki, hogy ebben nem talál kivetnivalót. Szondy Zoltán, a csíkszeredai projekt vezetője pedig helyszíni riportunkban egy nappal korábban beszélt arról, hogy a külföldön élő tehetséges magyar gyerekek integrálását a magyar futball nagy késéssel kezdte el a hasonló lehetőségekkel bíró vetélytársakhoz képest. Mégis úgy érzem, még mindig nem ismerte fel eléggé kiemelkedő tudású játékosokban egyelőre nem dúskáló labdarúgásunk, micsoda kincseket rejthetnek a határon túli és külföldi magyar közösségek a sport, a futball szempontjából is (Nikolics Nemanja, Priskin Tamás, Sándor György, Otigba Kenneth példáját ismerjük, ám az ő „honosításuk” inkább esetleges, saját elhatározáson alapuló példának tekinthető, semmint egy központi koncepció sikerének). Honfitársainknak jószerével az egyharmada él külföldön, nagy részük ráadásul nem messziről érkezett idegenként, hanem ősei földjén született, ám a huszadik században néhányszor átrajzolták a magyarok feje fölött a határokat, és erővel változtatták meg az állampolgárságukat.
Márpedig a más országok területén született, futballistának készülő magyar gyerekek kulturálisan sokszor közelebb érzik magukat Magyarországhoz, a magyar labdarúgáshoz, mint a románhoz, ukránhoz, s a magyar kormány politikája révén magyar közegben immár egyre többfelé futballakadémiai képzésre is van esélyük. Miközben pedig mi attól tartunk, nem érvényesítjük-e túl határozottan a magyar sport és a magyar kultúra érdekeit, valójában mindenki más ugyanezt teszi, adott esetben nálunk egyelőre sokkal hatékonyabban és agresszívabban. A minap a német szövetség közleményben panaszolta, hogy a válogatott két török származású játékosa, Mesut Özil és Ilkay Gündogan büszkén fotózkodott Recep Tayyip Erdogan török elnökkel a választási kampányában, miközben egyébként német korosztályos válogatottakban és német klubokban fejlődő, török gyökerű fiatalok sora „tér haza” egyenesen a török nemzeti együttesbe. De az Ausztráliából „visszahonosított” horvátok sorát és sok más hasonló példát lehetne még említeni. A leginkább jellemző talán mégis a kilencszeres német válogatott Niklas Süle esete, akit korábban ugyancsak megkörnyékeztek a törökök, nem akarna-e inkább az ő válogatottjukban szerepelni. Nos, be kellett vallania, hogy a törökösen hangzó neve ellenére ő magyar származású... Itt azonban a jelek szerint senkinek sem jutott eszébe idejében „hazacsábítani” őt. Pedig ha más nem, nemzetközi példák sora mutatja, érdemes küzdeni azokért a tehetségekért, akiket családi, érzelmi szálak fűzhetnek még Magyarországhoz. Hogy mást ne mondjunk, például a Bundesligában a minap bemutatkozó, német U21-es válogatott Dárdai „Palkó” Pálért…