Galambbal sakkozni – Ballai Attila publicisztikája

A rossz szabály is jobb a semminél. Mert szabály nélkül játszani olyan, mint – máshonnan kölcsönzött hasonlattal – galambbal sakkozni: felborogatja a bábukat, bepiszkítja (ide más szó kínálkozna, de azt nem tűri a nyomdafesték) a táblát, és mindezek után még olyan peckesen sétálgat, mintha ő győzött volna. Azaz a rossz szabályt is viselni és alkalmazni kell. Ezért esett ki az Atlético Madrid a labdarúgó Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében. Illetve, ezért is; mert azután, hogy a Real Madrid elleni visszavágón már az első percben vezetést szerzett, így ledolgozta a hátrányát, bő százhúsz perce lett volna a fordításra, de nem élt ezzel az esélyével, a tizenegyes párbajban pedig Julián Álvarez mellett Marcos Llorente is rontott, míg a túloldalon csak Lucas Vázquez tette ezt.

Álvarez hibája azonban viszonylagos – sőt, sokak szerint, akiket a ráció helyett érzelmeik vezetnek, ez nem is volt hiba. Hiszen méltányolandó bátorsággal a léc alá bombázott, csakhogy a lövés előtti pillanatban elcsúszott, és estében először a támaszkodó lábával súrolta a labdát. Ez pedig kettős érintés, ami szabálytalan. Jó okkal. Ugyanis, ha nem lenne az, akkor az „ítélet-végrehajtó” belsővel magát szöktethetné, és tizenegy helyett akár hat-hét méterről kísérletezhetne.

A gond az, hogy a kettős érintés is többféle lehet, ám a szabálykönyv nem ismer semmiféle különbséget. Ezért nem érvényes az sem, ha a rendes játékidőben büntetőt lövő futballista a kapufáról visszapattanó labdát másodjára berúgja, miközben persze nem így tervezte. És ezért törölték Álvarez gólját is. Pedig a tudatosságot itt is ki lehet zárni, az Independent cikkírója joggal vetette fel: „Melyik játékos próbálna meg kétszer beleérni a labdába a tizenegyesnél? Ez sokkal nehezebbé teszi a gólszerzést, nincs előnye, csak hátránya.” A lap megkereste az UEFA, az európai szövetség illetékeseit is az ügyben, és azt a választ kapta, hogy egyeztetéseket kezdeményeznek annak eldöntésére, felül kell-e vizsgálni a szabályt olyan esetekre vonatkozóan, amikor a dupla érintés nyilvánvalóan nem szándékos.

Jobb későn, mint soha. Bár az Atléticónak már mindegy. Még egyszer nem fog így kiesni, ez az évszázados balszerencse nem sújthat kétszer egy csapatot. Kivéve, ha az Atlético az, és a Real az ellenfele, de erről picit később. Egyelőre folytassuk onnan, hogy egyesek a lengyel játékvezetőt tették meg céltáblának, mondván, nem is kellett volna észlelnie az esetet. Csakhogy ez is tévedés, neki nem volt más választása. Nemcsak azért, mert a „sasszemű” Kylian Mbappé azonnal és látványosan jelezte a bakit, hanem mert a sokat vitatott ellenőrző rendszer, a VAR felvétele is ezt bizonyította. Tehát Szymon Marciniak bírónak nem adatott meg a mérlegelés lehetősége.

Igaz, a szabály ettől még kétszeresen rossz. Mert amellett, hogy kettős érintés esetén nem vizsgálja a szándékosságot, túlzottan is büntet. Adódik, hogy ilyenkor meg kellene ismételtetni a tizenegyest. Miként, ha a kapus a lövés pillanata előtt elhagyja a gólvonalat (ez ugyancsak tilos), és ennek köszönhetően véd, ugyancsak nem ítélnek gólt, hanem következik a második kísérlet. Ahogyan, amíg élt az a regula, amely szerint a lövő félnek nem törhet meg a mozgása, az ez elleni vétség sem a gól érvénytelenítését, hanem az újrarúgást vonta maga után. E korlátozást, részben Luís Figo „munkásságának”, szlalomjainak köszönhetően, aztán törölték is. Könnyen lehet, hogy a közeljövőben Julián Álvarez nevéhez köthetünk majd egy hasonló módosítást.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de egyszer már a tizenegyes általános értelmezését is át kellene végre gondolni. Mert alaphiba, hogy megítélése nem játékszituációhoz, hanem területhez kötött. Ha tizenöt méter kilencvenkilenc centin, indifferens helyzetben, picit vádlin találják és kibillentik az egyensúlyából a védelemnek amúgy háttal álló csatárt, azért büntető jár. Ám ha tizenhat méter egy centin felöklelik az üres kapura törő támadót, az csupán szabadrúgás. Ez nekünk, magyaroknak egy vb-továbbjutásunkba került 1982-ben, amikor a belgák ellen, 1–0-s vezetésünknél, a 67. percben a középen egyedül kiugró Fazekas Lászlót a tizenhatoson kívülre kifutva leterítette Jean-Marie Pfaff. Tizenegyesről persze szó sem lehetett, sőt, a kapus érthetetlenül megúszta egy sárgával, a belgák végül kiegyenlítettek, mi meg kiestünk.

Sohasem felejtem el, mit éreztem akkor. Mint ahogyan az Atlético zokogó, megtört szurkolóiba is kitörölhetetlenül bevésődött a szerda este. Az ő „realos előéletük” ráadásul traumák tömegétől terhelt. A városi rivalizálás eleve mérgezi e viszonyt, hát még úgy, hogy a mostani volt a hatodik tizenegyespárbajuk, és mindannyiszor alulmaradtak. Soha más település két egylete nem vívott még BEK- vagy BL-döntőt egymással – London, Manchester és Milánó lett volna, lenne erre leginkább esélyes -, a madridiak kettőt is, és mindkétszer a Real diadalmaskodott, sokkoló körülmények közepette. 2014-ben, Lisszabonban Sergio Ramos egyenlítése a 93. percben hozta meg a túlélést a Realnak, amely a hosszabbításban 4–1-re tarolta le lélekben összeroppant vetélytársát. Két évre rá, Milánóban 120 perc után is 1–1-re állt a derbi, ekkor „szétlövésben” kerekedtek felül 5–3-ra Cristiano Ronaldóék. Már a harmadik BL-trófea csúszott ki az Atlético-hívek kezéből; az első még 1974-ben, Brüsszelben, szintén kivételes balszerencsével a 0–0-s rendes játékidő után Luis Aragonés a 114. percben megszerezte a vezetést, ám Schwarzenbeck a 119. percben egalizált, majd két napra rá, megismételt mérkőzésen – akkoriban még nem bízták a tizenegyesekre a BEK-serleg sorsát – a Bayern München 4–0-ra gázolt.

A legújabb sokkot legalább nem a döntőben kellett elszenvedni, ezzel szemben hazai pályán, az Estadio Metropolitano csaknem hetvenezer nézője előtt. Ha ebből levonjuk a kvóta szerint a vendégeknek járó és az esetleges semlegeseket megillető tíz-tizenöt százalékot, akkor is mintegy hatvanezer ember indult haza bódult fejjel és lélekkel, soha nem gyógyuló sebbel, amely nem az időjárás-változásokkor, hanem a Real Madrid nevének hallatán, játékosainak láttán kezd majd nagyon sajogni, újra és újra.

Én magam sohasem rokonszenveztem különösebben az Atléticóval. Amit Diego Simeone 2011 óta művel a gárda élén, az megsüvegelendő, de az argentinra még játékos korából megnehezteltem az 1998-as vb-nyolcaddöntő miatt, amikor provokálta, lépre csalta és kiállíttatta David Beckhamet, aztán még büszkélkedett is vele; nem véletlenül jellemezték úgy, mint aki „kést hord a fogai között”. Néhány későbbi, madridi kulcsemberére is találónak tartottam e minősítést, például a 2014-es BL-döntő gólszerzőjére, az uruguayi Diego Godínra. Szerda óta azonban empátiám jelentősen megnőtt.

Olyannyira, hogy azt hiszem, az egyetemes futballszellemnek, -hangulatnak, ha létezik egyáltalán, most jobbat tett volna, ha mindez fordítva történik, és az amúgy a szívemhez közelebb álló Real Madrid (bár drukkernek sohasem vallottam magamat, mint ahogyan egyetlen külföldi csapatnak sem szurkoltam igazán) a kárvallott.

Főként azért, mert 2024–25-ben bizony nem a legszebbik arcát mutatja. A pályán kívül semmiképpen sem. Az Aranylabda-szavazás sértett bojkottja, majd ellenpontként decemberben, Katarban a klub és Vinicius őfelsége kiengesztelésére spontán szervezett FIFA-díjeső, mindemellett a többszöri panaszkodás a spanyol bajnokságban elszenvedett vélt vagy valós játékvezetői részrehajlásokra, némi összeesküvés elmélettel fűszerezve – mindez nem emelte a földkerekség legsikeresebb egyletének presztízsét, hírnevét. Már-már bevillan a talán egyszer e hasábokon is idézett hajdani történet is; a Madridban a BEK-ben vendégeskedő Vasas játékosai edzésen észlelték, hogy a tizenegyespont csak kilenc és fél méterre van a kaputól, és amikor Berendi Pál ezt szóvá tette Puskásnak, ő a maga stílusában azt felelte: nyugi, az nem nektek lett felfestve.

Ez persze poén, és szögezzük is le, legújabb, szerdai szerencséjéért a Realt a legcsekélyebb szemrehányás sem érheti, hiszen azért semmit sem tett. Csak élvezte. Talán ez az egészben a legborzongatóbb.

Úgyhogy érthető, ha az Atlético vagy bármely más csapat hívei úgy tartják, nem jó a Real Madrid ellen játszani. De higgyék el, még mindig sokkal elviselhetőbb, mint galambbal sakkozni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!