Előre helyett utánam! – Ballai Attila publicisztikája

Milyen a jó szövetségi kapitány? A válasz egyrészt igen összetett, másrészt pofonegyszerű: sikeres. Csakhogy ez utólag derül ki róla, ki- vagy megválasztása pillanatában eme kulcsfontosságú információ, fájdalom, még nem ismert. Legfeljebb annyi, hogy máshol, máskor sikeres volt. Ez azonban a későbbiekben semmire sem garancia. Ráadásul, hogy mit tekintünk eredménynek, bravúrnak vagy kudarcnak, az viszonylagos, sportáganként, nemzetenként, helyzetenként változó.

A felvetés apropóját természetesen a Leekens, Rossi csere adja a magyar labdarúgó-válogatott élén. Maga a pozíció persze eleve meghatározza a lehetőségek felső határát, az viszont végképp nem igaz, hogy ilyen zenekarnál teljesen mindegy, ki a karmester: a 2016-os Eb-kvalifikáció, majd a „dicsőséges két hét” Franciaországban ezt fényesen cáfolta. Emellett a szurkolónak lelke is van, ezért nemcsak az számít neki, ki győz, hanem az is, kit tart érdemesnek a győzelemre. Attól még a vereséget is inkább elviseli. Egyelőre viszont ne ebben gondolkodjunk. Ha felidézem sportújságírói pályám legtalányosabb kapitányválasztását, máris csurig töltöm magam önbizalommal.

Miután vízilabda-válogatottunk a csalódást keltő negyedik helyen zárt az 1996-os atlantai olimpián, megindult Horkai György utódjának keresése. Adódott Faragó Tamás, Gerendás György, Görgényi István, ám egyikük sem kapta a kezébe a nemzeti csapatot, sem akkor, sem később. Ez a sportág nagy és már törleszthetetlen adóssága velük szemben, de hogy így történt, annak mindhármuk esetében tulajdonképpen egy, közös oka van: Kemény Dénes. Amikor 1996 őszén Szívós István azzal hívott fel, készítsek interjút Keménnyel, mert ő lesz a következő kapitány, csak az egykori klasszis center iránti tiszteletem miatt nem fakadtam kacajra. Ugyan már, Dénes? Tagadhatatlan, gólerős és eszes pólós, egyéniség volt, aztán világvándor lett belőle, míg meg nem állapodott Comóban, az olasz másodvonalban, ahol játszott, edzősködött, átmenetileg a kettőt együtt is művelte, állatorvosként is praktizált, és élte az északolasz középosztály háborítatlan életét. No de őt állítani a válogatott élére úgy, hogy semmit sem tudunk tréneri kvalitásairól, miközben a „Komiban” vagy a Szigeten minden négyzetméteren találni egy olimpiai bajnokot? Az interjú azért elkészült, Kemény Dénes pedig 1997. január 1-jétől, láss csodát, szövetségi kapitány lett. Szívós doktor nem csupán kitalálta, de azt is kilobbizta, hogy a tizenöt tagú elnökségből hatan támogassák, sőt, mivel Gerendás és Görgényi között 5:4 arányban oszlottak meg a voksok, de nem rendeztek újabb kört a két legjobb között, tizenötből hat szavazattal Keményt nevezték ki. Ilyet még nem látott a világ. Ha nem jön be ez a – kis túlzással – puccs, Szívós Pistának talán a nevét is levakarják a Hajósban a márványtábláról. Csakhogy bejött, tündökletesen. Sydney, Athén és Peking olimpiai aranyával, további szekérderéknyi éremmel Kemény Dénes nemcsak a magyar vízilabda legsikeresebb mestere lett, a nemzetközi porondon is csupán Ratko Rudic említhető vele egy lapon.

Áttérve a futballra, hasonlóan vakmerő húzásnak tetszett Dárdai Pál „felfedezése” 2014 őszén. A mostani helyzet annyiban analóg az akkorival, hogy Pintér Attilát az első, vesztes Eb-selejtező után máris menesztették, éppen úgy nem kapta meg az esélyt arra, hogy folyamatos téthelyzetben bizonyítson, mint Leekens. Valószínűleg azért nem, mert a döntéshozók alkalmatlannak ítélték a bizonyításra. Jó kérdés, hogy ezt már kinevezése pillanatában is így gondolták-e, és ha igen, miért szavaztak neki mégis bizalmat, de most más a téma. Dárdai szintén külhonból, comói helyett berlini létre berendezkedve, csúcskategóriás edzői múlt morzsája nélkül tért haza, és nem is a mély vízbe, egyenesen a kútba vetette magát: indulhatott „fiaival” Bukarestbe. Az 1–1-es döntetlen, majd az ezt követő három, egyaránt 1–0-ra megnyert Eb-selejtező és a görögök elleni 0–0 nemcsak a lélek, az egymásra hangolódás és találás diadala volt, hanem egy roppant racionális felismerésé is: fogadjuk el, mit tudunk, és csak azt játsszuk, ami viszont nem megy, azt felejtsük el.

Keményben és Dárdaiban egyaránt ötvöződött a sportág élvonalából, külföldről hozott taktikai és stratégiai muníció, az olasz, illetve német felvértezettség, tapasztalat, valamint a magyar „gógyi”, a hely- és emberismeret. Ez a remek elegy vízben és szárazon is egészen váratlan, a korábbiakhoz képest elképzelhetetlen bravúrsorozatot eredményezett. Ami nyilván relatív: itt három olimpiai aranyat, ott egy Eb-részvételi lehetőséget jelentett.

Utóbbit másnak kellett beteljesítenie, mert Dárdait visszavonzotta Berlin. Így került a kormányrúdhoz Bernd Storck, aki ugyan nem magyar, de itt dolgozott, a mi utánpótlásunkban, és született német lévén ugyanazokat a több tőről fakadó erényeket egyesíthette, mint az előbb említettek. És ugyanúgy felülmúlt minden képzeletet. Ám a 2016-os verőfény után 2017-re ismét beborult, kapitány után kellett nézni. Csakhogy a Kemény-, Dárdai-, Storck-féle vonalból senki sem kínálkozott. Elfogytak a jelöltek, még az önjelöltek is.

Korábban, a tízmillió szövetségi kapitány országában inkább a bőség zavara volt jellemző. Nem is lehetett kérdéses, hogy nagyjából időrendben Bukovinak, Barótinak, Lakatnak, Illovszkynak, Kovács Ferencnek, Mészölynek, Mezeynek, Verebesnek, Garaminak, Bicskeinek, Csanknak, Gelleinek, Egervárinak szinte alanyi jogon jár a válogatott kispadja, ki előbb, ki utóbb meg is kapta. (Nem tartozik e cikk tárgyához, hogy aki túl későn, azzal szemben egyrészt méltánytalanságot követtek el, másrészt ő sem lendíthetett már akkorát, mint fénykorában tehette volna.) Az Aranycsapatból mindössze Bozsik és Puskás – mindketten epizódnyi szerepre, egy, illetve négy mérkőzésre –, az 1960-as évek vb-negyeddöntős garnitúráiból kizárólag Mészöly, az 1970-es, 80-as évek idoljai közül csak Bálint jutott el a kapitányságig, akkora volt a tolongás, a verseny.

A verseny, amelynek egyszer csak vége szakadt. Napjainkban bizony nincs olyan magyar edző, akire jó szívvel azt mondanánk, a Jóisten is szövetségi kapitánynak teremtette. Tiszta forrásból már nem meríthetünk. Hogy Georges Leekens miként került képbe, azt talán senki sem tudja pontosan. És valószínűleg jobb is így.

Már tavaly ősszel a Honvéddal általános elképedésre bajnoki címet nyerő Marco Rossi tűnt a logikus megoldásnak, és némi – nyolc hónapnyi – fáziskéséssel ezt a döntéshozók is így gondolták. Úgy olasz, hogy magyar, tehát az előbbiekben felvázolt kettős egyéniség, tisztában van számos fogyatékosságunkkal és némi erőnkkel, és Kispesten ugyanerre a filozófiára építve megmutatta, ez mennyit érhet. Keményhez vagy Storckhoz hasonlóan neki is pályafutása csúcsa a magyar kapitányi kinevezés – ezt Dárdaira is érvényesnek tekintenénk, ha végigjárta volna útját, de így helyette nem értékelhetünk –, minden szavából, gesztusából süt, hogy akar valamit, méghozzá sokat az élettől, magától, a csapatától, a feladattól.

Ráadásul Rossi olyannak lát minket, amilyennek mi szeretnénk látni, illetve láttatni magunkat. Leekensszel és a külföldiek döntő többségével szemben nem azt hangoztatja, hogy a magyar futballt az alapoktól kell felépíteni, és ez időbe telik, hanem érzi és mondja, hogy a hajdani Aranycsapat utódjait vezényelheti, Sárosi, Puskás, Albert, Törőcsik örökségét kapta kézbe. Úgy fogalmazott, élete legszebb napja volt, amikor felkérték kapitánynak, hozzátette, a felesége is imádja Magyarországot és ezt a csodálatos várost, mármint Budapestet. Ez persze akár kommunikációs trükk is lehetne, de Rossi nem a semmiből jön, megvan az aranyfedezete.

Remélhetőleg futballistáink is úgy érzik, vele érdemes csatába indulni. Talán azok is, akik már lélekben letették a fegyvert. Mert Rossi Keményhez, Dárdaihoz hasonlóan igazi vezértípus. Az efféléknél pedig nem az a vezényszó, hogy előre, hanem az, hogy utánam!

Marco Rossi mindettől aligha fogja az egekbe emelni a magyar labdarúgást. Azt azért neki sem hagynánk egykönnyen.