Politikai abszurd: Sebes elvtárs elfeledett Horthy-köszöntése

Négy nappal Horthy Miklós kormányzói beiktatása után, 1920 tavaszán meghatározó fordulatot vett az akkor tizennégy éves Sebes Gusztáv élete...

„Iskolába nem járhattam, segédmunkásnak nem vettek fel, elhatároztam, leszerződök inasnak – írja Örömök és csalódások című, 1981-ben megjelent visszaemlékezésében az Aranycsapat szövetségi kapitánya. – Azt a tanácsot kaptuk nagybátyámtól, próbálkozzunk az épületlakatosoknál, szezonszakmában talán könnyebb inasszerződéshez jutni. 1920. március 5-én egy kis, Lázár utcai pinceműhelyben valóban felvettek. Új életet kezdtem. Reggel hat órakor indultam hazulról. Én nyitottam a műhelyt, befűtöttem – hideg volt a nyirkos helyiségben. Rongylabdámat a műhelybe is magammal vittem. A túlsó oldalon, a Bazilika kertjében, a télen is eléggé sűrű bokrok védelmében előszedtem rongylabdámat, emelgettem, vezetgettem, cselező mozdulatokat gyakoroltam – amíg felmelegedtem. Arra nem gondoltam akkor – hogyan is gondolhattam volna? –, hogy évtizedekkel később oda, a sűrű bokrok közé temetik majd Feri bátyámat, akit fasiszta gyilkosok öltek meg Budapest ostroma idején.”

A Scharenpeck Gusztáv néven született fiatalember időközben lakatosinasból franciaországi vendégmunkás, majd a kinti évek után a Hungária hivatásos futballistája lett. Megbecsültségére jellemző, hogy Lázár utcai munkába állásának huszadik évfordulóján már a tizenötszörös magyar bajnok csapatkapitányaként tisztelte őt a Hungária körút népe. Játékos-pályafutásának kibontakozása párhuzamosan zajlott a két világháború közötti politikai kurzus térnyerésével.

„A Horthy-kultusz csúcspontja az 1938 és 1943 közötti időszak volt, amikor a magyar társadalom nagy része az ország újjáépítését, a revíziós területgyarapodásokat (a Felvidék déli része, Észak-Erdély és s Székelyföld, Kárpátalja, Délvidék egy része), az életszínvonal érezhető emelkedését (jórészt a háborús konjunktúrának köszönhetően) és a korlátozott háborús szerepvállalást főként Horthy érdemének tulajdonította – hangsúlyozza Barta Róbert cikke a Rubicon folyóirat 2012/9-10. számában. – 1940-ben, kormányzóvá választásának 20. évfordulóján a már szokványosnak számító országgyűlési különtörvény mellett többkötetes és többszerzős, Horthy Miklós című, fényképekkel illusztrált munka jelent meg, mely megismételte a kultusz addigi összes elemét.”

Ha a kormányzói időszak tizedik évfordulóját 1930-ban egyebek mellett újonnan építendő Duna-híd tisztelgő névadásával ünnepelték (a mai Petőfi híd 1937 és 1945 között a Horthy Miklós híd nevet viselte), a huszadik évforduló alkalmából már nemcsak Pestet és Budát, hanem a korabeli futballtársadalmat és a politikai rendszert is igyekeztek jelképesen összekapcsolni. Így aztán 1940. március 1-jén a következő felhívással fordult Gidófalvy Pál, a Magyar Labdarúgó-szövetség élén álló miniszteri biztos a pályák népe felé:

„Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója húszéves országlásának jubileumáról a magyar labdarúgás is megemlékezik. Legmélyebb hódolatát, szeretetét és ragaszkodását fejezi ki a magyar labdarúgás tábora a legelső magyar ember, Magyarország kormányzója iránt. A kormányzói jubileum alkalmából a következő intézkedéseket teszem: 1940. március 3-án, vasárnap az összes magyar futballpályákon meg kell emlékezni a Kormányzó Úr Őfőméltóságának jubileumáról. Evégből az összes bajnoki, barátságos, vagy egyéb mérkőzések első félidejének 20. percében a játékvezető sípjelére a csapatok a pálya közepére vonulnak, ahol a játékvezető által kijelölt egyik csapatkapitány vezényszavára a játékosok Magyarország kormányzójára háromszoros »éljen«-t kiáltanak. A mérkőzést rendező egyesületek kötelesek gondoskodni és kellő időben felkérni a nézőközönségét, hogy ebben a megemlékezésünkben ülőhelyéről felállva vegyen részt.”

A korabeli mérkőzés beszámolókból kiderül, a rendelkezést valóban foganatosították. A Hungária–Elektromos (2:0) bajnoki találkozó tudósításában például ezt olvassuk: „A 21. percben van az ünnepi szünet, a közönség a csapatokkal kiált Sebes vezényletére háromszoros éljent Magyarország jubiláló kormányzójára.”

A jelenet huszadik századi történelmi tréfának is elmenne: a Horthy-éljenzést vezénylő Sebes nem más, mint a munkásmozgalom ifjúkorától elkötelezett híve, a magyar válogatottat a Rákosi-érában irányító szövetségi kapitány (1949–1956), a kommunista sportvezetőség későbbi megkerülhetetlen alakja, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke (1948–1950), az Országos Testnevelési és Sport Bizottság elnökhelyettese (1950–1956).

Érdemes a furcsa hurrázás tudatában fellapozni a sportvezető említett önéletrajzi könyvét, annak is „Az ország a végső pusztulás felé halad” című alfejezetét, például a következő megállapításnál: „Kis országunk reakciós, fasiszta politikusai az ország népe ellen ismét szörnyű bűnöket követtek el. Huszonöt év után másodszor vitték háborúba az országot. Népünk színejavát áldozták fel a német érdekekért.”

De megnézhetjük a munkásosztály sportképviselőjének másik alapművét, az 1955-ben közzétett, A magyar labdarúgás című kötetet is, amelyben szintén veretes értékelést találunk a Hungária körúton éljenzett Horthy rendszeréről: „A dicsőséges Tanácsköztársaság a nemzetközi és hazai reakció szégyenteljes összefogása következtében elbukott. A dolgozó nép érdekeit szolgáló terveket és intézkedéseket népellenes intézkedések váltották fel. A társadalmi zuhanás mélybe sújtotta a sportot, a labdarúgást is. Elkezdődött a magyar sportélet legszomorúbb korszaka.”

Noha a világnézeti satuhelyzetbe került egykori munkásgyerek 1940. március 3-i gesztusa erős ellentétben áll életének ideológiai alapállásával, a kettős jubileum tavaszán valóban megtapasztalhatta a politika fenyegetését, a sportéletbe is beszűrődő zsidóellenes légkör kártékonyságát.

„A kurzus természetesen az MTK-t, illetve profi labdarúgó-csapatát, a Hungáriát tartotta első számú ellenségének – írta a környezetről Szegedi Péter a Magyar Narancs Pálya a magasban (Árják a pályán) című cikkében 2008. július 31- én. – A profi csapatok a háború kitörésével igen nehéz anyagi helyzetbe kerültek, a zsidótörvények miatt pedig az MTK helyzete különösképp súlyossá vált. A klub megszűnésének pontos körülményeit nem ismerjük. Több könyv szerint az MTK-nak felsőbb utasításra ki kellett zárnia zsidónak nyilvánított vezetőit, Brüll Alfréd elnök távozott is volna, de a klub inkább feloszlatta magát. Egy másik verzió szerint pedig maga Brüll kezdeményezte a Hungária megszűnését. Gidófalvy népbírósági perében az MTK főtitkára azt vallotta, hogy a Hungária önként oszlatta fel magát, azért a hatósági biztos nem tehető felelőssé. Az bizonyos csupán, hogy a Hungária 1940 júliusában feloszlott, Brüll vállalta a klub tetemes adósságának rendezését, a labdarúgók pedig az amatőr MTK csapatában sportoltak tovább.”

További csavar tehát a történetben, hogy a csapatnak, amelynek kapitányaként Sebes Gusztáv márciusban Horthy Miklóst éltette, akkor már valószínűleg meg voltak számlálva a napjai, az Elektromos elleni mérkőzés után csupán tíz bajnokit játszhatott, mielőtt politikai nyomásra megszűnt. Pedig az 1939–1940-es idényben a Ferencváros mögött pontegyenlőséggel, de rosszabb gólaránnyal második helyre szorult Hungária nevében – saját későbbi emlékei szerint – a játékosok vezére is igyekezett menteni a menthetőt:

„Nyílt levelet írtam a Nemzeti Sport című laphoz, amelyben lelepleztem a miniszteri biztos aljasságait az MTK-val szemben. Természetesen nem közölték le, de az egyik munkatárs visszahozta hozzám azzal, hogy a főszerkesztő üzeni, ne foglalkozzam a miniszteri biztossal, mert könnyen megüthetem a bokámat.”

Az 1940. március 3-i NB I-es mérkőzésekre előírt Horthy-köszöntés egyik stadionban sem találta ott az ünnepeltet, jóllehet, az államférfi élete során – szerény kutatásaim szerint – tizenkét hivatalos futballmérkőzést biztosan megtekintett. Közöttük tizenegy válogatott és egy klubmérkőzést találunk: 1923. május 20-án az Üllői úton éppen az MTK (FTC-vel vegyített) csapatának West Ham United elleni, 3:2-re elveszített találkozóját tisztelte meg jelenlétével.

„Rég hallottuk a magyar himnuszt sportpályáinkon – írta a korabeli Nemzeti Sport. – A játékosok mereven álltak a mezőnyben, a katonák feszes vigyázzállásban, tisztelegve s a magyar kormányzó fent a klubház erkélyén, sapkájához emelt kézzel a távolba merengve. És a közönség elnémult e percekben, pisszenés sem hallott a nagytribünön. Szinte paradoxonszerűen hangzik, bár valóság, hogy füleinkkel láttuk, szemeinkkel hallottuk, mint lép be Magyarország a művelt világ kultúrközösségébe, amelyből oly méltatlanul ráncigálta ki a (...) vak Sors galád szeszélye. Feledhetetlen percei lesznek az Üllői-uti pálya pünkösd hétfőjének az Ur 1923. évében.”

Abban az esztendőben, amelynek során Sebes Gusztáv a Röck Gépgyárban bérjavításért sztrájkolt a Vasas Szakszervezet tagjaként, a lázongás miatt elveszítette állását, mire fatelepi rakodómunkásként, kocsikísérőként, irodaszolgaként próbálta megvetni a lábát, ám helyzete kilátástalanságát belátva végül úgy döntött, elhagyja Budapestet, és Párizsban próbál meg boldogulni.