Könyvbemutató: bátor kísérlet, felemás eredménnyel

A tíz éve Magyarországon élő, magyar feleségével Budapesten családot alapító férfi elsajátította nyelvünket, a magyar futballtörténet iránti érdeklődését és csillapíthatatlan olvasási vágyát a hazai és külföldi szakirodalom tanulmányozásával iparkodott kielégíteni, amint azt a 237 tételből álló bibliográfia is tanúsítja.

„Szeretem a magyarokat. Úgy érzem, félig angol, félig magyar kislányom optimális elegy, abban viszont még nem vagyok biztos, a 6:3-ról mesélek-e majd neki… – kezdte a Bartók Béla úti kultúrkocsma kedd esti vendége. – Barátaim megszokták az elmúlt években, hiába hívnak bulizni, esténként nem megyek sehova, otthon olvasom a magyar futballról szóló könyveket. Most már persze mennék én is, csak időközben ők öregedtek ki a mulatozásból.”

Rokonszenves igyekezettel kereste a magyar szavakat, fésületlen válaszokkal, hamisítatlan angol humorral nevettette meg közönségét. Kedves akcentussal formált mondataiból egy hazánk és futballmúltunk iránt különleges vonzalmat tápláló brit magyarbarát alakja bontakozott ki, akinek elhivatott munkájáról csak a tisztelet hangján szólhatunk. Nem kétséges, külföldi szerző ilyen alaposan még nem mélyült el a magyar labdarúgás történetében.

Mintha valaki felnőtt korában, minden zenei előképzettség nélkül elhatározná, betol nappalijába egy zongorát, és megtanulja lejátszani Liszt Ferenc teljes életművét. A vállalás hatalmas, az erőfeszítés bámulatra méltó, és amikor az illető a rendhagyó koncert végén feláll a zongora mellől, kísérletét őszinte elismeréssel kell fogadnunk. Csak a fals hangok ne lennének…

Mert kisebb-nagyobb melléütésből akadt annyi, hogy egy tanult zongoristát a Zeneakadémián valószínűleg a második etűd végén kérdőre vontak volna. Bármilyen szorgalmasan is próbálta elsajátítani a kottát az önkéntes zongorista, a Liszt-darabok előadása kissé hamisra sikerült. Az Aranycsapat története esetében a szövegben előforduló tárgyi tévedések, félreértések, csúsztatások borzolták a tényeket ismerők kedélyeit. Hogy miként bukkanhat fel az 1934-es vb játékosaként a válogatottól 1927-ben visszavonuló Orth György, rejtély, s az is, hogyan lett a könyvben Tóth-Potya István az Ambrosiana-Inter helyett a Milan edzője, vagy miért ültette le a szerző a válogatott kispadjára a szövetségi kapitányként sohasem dolgozó miniszteri biztost, Gidófalvy Pált.

David Bailey szövegeiben kitapintható a magyar futballról író külföldi szerzőkre leselkedő veszély, a hajlam a leegyszerűsítő, felületes és sokszor indokolatlanul sarkos történelemszemléletre. Franklin Foer (A világ fociszemmel), Simon Kuper (Football Against the Enemy), Dominic Bliss (Erbstein Ernő), de még a kelet-európai közeg iránt különös fogékonyságot mutató Jona­than Wilson (Futballforradalmak, Behind the Curtain) is kész volt a huszadik századi magyar történelem eseményeit nagyvonalúan kezelni, egy-egy álláspontot, véleményt tényként tálalni. Az új Aranycsapat-könyvben olvassuk az 1920-as eseményeknél: „A következő két évtizedben Magyarországot egy szélsőjobboldali, nacionalista kormány vezette, élén Horthy Miklóssal.”

Ha a szélsőjobboldali és nacionalista jelzőt történelmi megítélés függvényeként kezeljük is, a Horthy-rendszer kormányait egybemosni, az államfőt kormányfőként említeni hiba. Bántó pontatlanság náci pártról beszélni hazánk esetében, vagy éppen a húszas évekről szólva bombasztikusan kijelenteni, hogy „a Magyarországon szerzett dicsőség ellenére az MTK-t, mint a magyar zsidók klubját, utálta a saját kormánya”.

Ha csak az elmúlt évekből válogatunk, olvashattuk a korszak eseményeinek bőséges és alapos ismertetésével a Dénes Tamás, Sándor Mihály, B. Bába Éva munkájaként megjelent ötkötetes A magyar labdarúgás története sorozat vonatkozó részét, a Bodnár Zalán és Szöllősi György által jegyzett Az Aranycsapat Kincseskönyve című, korabeli dokumentumokkal kiegészített kiadványt, Rózsaligeti László ötvenes évek futballjának szentelt, háromrészes kötetét, az előzményeket illetően pedig Szegedi Péter Az első aranykor című könyvét vagy a Dénes Tamás, Szegedi Péter kettős Az1938-as vb-ezüst című kötetét, és akkor az Aranycsapat játékosainak monográfiáiról vagy a 6:3 önálló irodalmáról, így a Nemzeti Sportnál öt éve megjelent százoldalas füzetről még nem is szóltunk.

Nem vitás ugyanakkor, az említett írások egyikéből sem világlott ki ennyire hitelesen, miként látja manapság egy angol szerző a mi futballunk legfontosabb korszakát, meghatározó személyiségeit, politikai hátterét. A fenti hasonlatnál maradva: Liszt Ferenc-darabokat ilyen előadásban még biztosan nem hallottunk. Ha a zenére figyelünk, közben biztosan fel-felszisszenünk, de ha azt nézzük, ki ül a zongora mögött, a merész vállalkozás tapsot érdemel.