Miért ment az egyik legjobb csatárunk Anglia helyett a Balatonra?

 

Az argentinok elleni csoportmeccsen megsérülve Titi nem játszhatott a Csehszlovákia elleni negyeddöntőben (0:1) a chilei világbajnokságon, ám a bajnoki rajtra, 1962. augusztus 5-én már újra teljes értékű harcos volt. „A csatársorban Göröcs, Bene, Kuharszky és Lenkei a rangsor” – írta a Népsport az Újpest Salgótarján elleni győzelme (3:1) után, mi több, ő lőtte csapata első gólját. Jó formában folytatta tehát, lendülete kitartott az idény végéig, s még tovább: 1962 és 1966 között együttese 117 bajnokijából 109-szer volt pályán, vezérként. Ezzel együtt az 1966-os angliai világbajnokságig terjedő időszak elsősorban a válogatottbeli szerepe miatt érdekes.

Az osztrákok elleni barátságoson, 1962 októberében (2:0) ő jegyezte az első gólunkat a Népstadionban („Remekül vette át a labdát, megugrott, jobbról, mintegy 18 méterről élesen lőtt”), de fontosabb, hogy ő „volt a magyar csapat karmestere. Maradék nélkül csak ő dicsérhető csatárok közül.” Az Európa-bajnoki sorozat (akkori nevén: Nemzetek Kupája) nyitányán Wales ellen (3:1) az első magyar gól tőle indult, összességében „nagyon gyorsnak bizonyult. (…) Remek labdákat adott, sokat és gyorsan helyezkedett.” A meccs másnapján a Népsport Göröcs-interjújának címe: „Most már nem fáradok el olyan nagyon.” A lap megállapítja, hogy „klasszis erényeket csillogtatott”, ő pedig azt mondja, hogy „felnőttem a feladathoz”, köszönhetően annak, hogy a vb után megfogadta, többet vállal magára, többet mozog majd, s meg is tett mindent azért, hogy úgy is legyen.

A párizsi, Franciaország elleni barátságos mérkőzésen (3:2) nem volt olyan remek, mint az osztrákok és a walesiek ellen, de ez „nem jelenti azt, hogy gyengén játszott, mert (…) hasznos tagja volt az ötösfogatnak”. Ennél azonban fontosabb Baróti Lajos szövetségi kapitány véleménye a Labdarúgás című szaklapban: „Az 1950–1955-ös évek válogatottjában legalább hat kivételes klasszisú játékos volt. Ma nem így áll a dolog. Talán az egyetlen Göröcsöt kivéve »csak« nagyon jó játékosaink vannak. (…) Meglátjuk, hogy Göröcs mellett kik lesznek még képesek kiállni az összehasonlítást.” Az őszi szezon végén a Népsport felteszi neki a kérdést, hogy „klasszis csatárnak tartja-e magát”, de Titi kitér a válasz elől. „Mindenkinek megvan a maga egyénisége” – mondja, s ezzel udvariasan elutasítja, hogy felsőtestre „gyúrjon”.

Miért tenné, így is vezéregyéniség. És Baróti Lajos egyik kedvence. Legalábbis 1963 őszéig, amikor Belgrádban 2:0-ra kikap a csapat Jugoszláviától. A kiábrándító játék után Machos Ferenc és Tichy Lajos társaságában bűnbak lesz, három meccsen hiányzik a csapatból. A Népsport szerint „Göröcstől a jobb szélen alig láttunk valamit, úgyszólván teljesen passzív volt. (…) Amikor összekötő lett, jobban igyekezett.” És ezzel elérkeztünk a tárgyalt időszak kulcsához, Baróti nem éppen parádés ötletéhez: Sándor Csikar várható visszavonulása után legyen ő a jobbszélső.

A belgrádi kísérlet már lehetett volna (ellen)bizonyíték a kapitánynál, ám ő nem adta fel, 1964 tavaszán, az Eb negyeddöntőjének párizsi meccsén (3:1) megint jobbszélső („Végig igyekezett, elég mozgékony és gyors volt, különösen szünet után láttunk tőle több esetben is jó elfutást, és beadásainak egy része jó helyre szállt”). A visszavágón (2:1) sérülés miatt nem játszott, a diósgyőri bajnokin (0:1) megsérült, a Dózsa edzője, Szusza Ferenc le is hívta a pályáról, gondolva a válogatottra. Nem jött rendbe, pedig a saját helyén bizonyíthatott volna, Sándor ugyanis vállalta a játékot. A spanyolországi négyes döntőben (3. hely) aztán Csikar már nem játszott, Titi viszont „megúszta” az újabb jobb oldali próbát, az indulás előtti bajnokin Csepelen (2:1) megsérült, Kleibán Antallal ütközve tönkrement a válla, így nem utazhatott. Ha ott van, lehet, hogy nem kerülheti el a jobb szélt.

Jogos ellenkezését megerősíthette, hogy klubedzője, Szusza Ferenc visszautasította Baróti ráadáskérését, hogy a Dózsában is játsszon szélsőt. „Ez volt az a pont, amikor Göröcs és Szusza is makacsul ellenállt: erről szó sem lehet! Elképzelhető, hogy a később kész »háborúvá« fajuló Baróti kontra Göröcs viszálynak ez volt a kiindulópontja, de történelmi tény: a liláknál csak Göröcsé lehetett a 8-as számú mez” – írja Lakat T. Károly Titiről szóló könyvében.

De vissza 1964-hez. Az őszi válogatott meccseken összekötőt játszik, Svájc ellen Bernben (2:0 és „Különösen Alberttal való összjátéka volt eredményes”, na ja, Flóri rúgta mindkét gólt). Itt az újonc Puskás Lajosé a jobb oldal. Egy hét múlva a Népstadionban egy búcsúmeccsre visszatért Csikar (Csehszlovákia ellen 2:2, Göröcs „volt a magyar csapat erőssége, neki lehetett a legkönnyebben labdát adni”), majd az év utolsó mérkőzésén (Jugoszlávia 2:1) Nagy Antal a kísérleti nyúl. Ő sem vált be a jobb szélen, miközben Titi „lelkesen harcolt. Sokat változtatta helyét, (…) eredményesen kivette a részét az összjátékból.”

De Baróti hajthatatlan maradt, 1965 májusa, az angoloktól elszenvedett vereség (0:1) után pedig meg is sértődött. „Azt én mondom meg, mikor, milyen poszton játszik!” – szögezte le. „Göröcs kezdettől fogva elég határozatlan volt, hibájául főleg az róható fel, hogy nem mozgott eleget” – írta a kinevezett szélsőről London után a Népsport, másnap pedig hozzátette: „Úgy látszik, Göröcsöt nem lelkesíti túlságosan a jobbszélső posztja.”

Enyhén szólva. Az angolok ellen volt ötvenedszer válogatott, és lett kegyvesztett. Erről így beszélt a Labdarúgásban Csillag Istvánnak: „London tette be a kaput. Napokkal előbb tudtam, hogy jobbszélsőt kell majd játszanom. Lajos bácsi őszintén feltette a kérdést, vállalom-e. Akár hiszed, akár nem, álmatlan éjszakáim voltak miatta. Én nem tudok a szélen játszani. Nem érzem a pályát. Aztán mégis vállaltam. És nagyon rosszul játszottam.”

Az 1966-os angliai világbajnokság selejtezőin nem kapott szerepet, a hivatalos felkészülési meccseken is csak egyszer. Chorzówban 1:1 volt az eredmény, neki „a mezőnyben akadt néhány ügyes csele, alapjában véve azonban ő sem tudott hasznos csapatjátékos lenni”.

Hogy Baróti megorrolt rá, nyílt titok volt, arra azonban senki sem számított, hogy nem lesz ott a világbajnoki 22-es keretben, s nem utazik Angliába. Az 1966. május 5-i Nagybátony elleni edzőmeccs (5:0) előtt „Göröcs, Solymosi, Orbán és Géczi hazautazott” – ennyi a Népsport-hír. Aztán kiderül, hogy Géczi István, Ihász Kálmán, Puskás Lajos és Titi itthon edzésben marad – vésztartalékként. „Én azt mondtam, ebből nem kérek, elutaztam a családdal nyaralni a Balatonra, úgysem volt vakációm hét évig” – mondta az esetről később Göröcs.

Baróti Lajos is megszólalt az ügyben – esztendőkkel később. Pontosabban későn: „Végtelenül sajnálom, hogy nem találtam meg a megoldást. Hideg fejjel kellett volna döntenem, nem lett volna szabad itthon hagynom, hiszen abban az időben nem volt nála jobb középpályás Európában.”

Mit mondjunk, sokra nem ment vele.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. május 11-i lapszámában jelent meg.)