Nyertünk 1:1-re – futballháborút vívtunk az Európa-kupáért a csehekkel

Szokatlanul durva, megtorlatlan belépők, hazai partjelzők, félbeszakadó meccs, levonuló csapatok, magyar vért szomjazó csehszlovák nézők, majd tíz emberrel heroikus pontmentés – dióhéjban ennyi a mieink prágai fellépése. Az 1:1-es döntetlennel záruló Európa-kupa-mérkőzést ki-ki a saját nemzeti hovatartozása szerint értékelte, ha létezett volna az UEFA, és a mai következetességgel bírálta volna el a történteket, a két válogatott alighanem évekig pályára sem léphetett volna.

Az 1927 és 1930 között lebonyolított első Európa-kupa-sorozat (ha úgy tetszik, a későbbi Európa-bajnokság elődje) öt, egyaránt a kontinens meghatározó csapatai közé tartozó válogatottal rajtolt el, és a körmérkőzéses torna utolsó előtti fordulójában az első két helyen álló magyar és csehszlovák együttes csapott össze és vívott egymással amolyan előrehozott finálét. (Legalábbis így gondolta akkor a magyar sajtó, amely előzetesen bőven kiegyezett az iksszel, más kérdés, hogy az utolsó meccsen, már 1930 májusában az olaszok Meazza mesterhármasával 5:0-ra nyertek az Üllői úton, és meg is nyerték ezzel az első Ek-t…)

Földessy János kapitány örömteli módon számíthatott a Ferencváros játékosaira is, akiket az MLSZ felfüggesztett, miután késve értek haza, sőt engedély nélküli meccset is játszottak dél-amerikai túrájukon – amelyen megverték a kétszeres olimpiai bajnok Uruguayt 3:2-re. Így lehetett kerettag például Takács II, Turay vagy Toldi, hárman a híres „T” betűs csatársorból.

Földessy azonban nem kevés fejtörést okozott a közvéleménynek, csehszlovák kollégájával, Rudolf Hencllel egyetemben ugyanis odáig merészkedett, hogy napokkal a sorsdöntő mérkőzés előtt nemhogy a sajtónak, de az érintett labdarúgóknak sem árulta el az összeállítást. Igen, ez akkoriban majdhogynem sértődéshez vezetett: „Földessy dr. újszerű eljárása nem alkalmas arra, hogy figyelő százezrek szemében a válogatás tekintélyét, a komolyságába vetett hitet megerősítse. Csapatunk tehát a sok-sok más hendikepen felül – túl korai terminus, Ferencváros késése, idegen pálya – még az összeállítás bizonytalanságának súlyos lelki terhével is indult ebbe a küzdelembe” – írta halálosan komolyan a Nemzeti Sport.

„Ha nem veritek meg a cseheket, én verlek meg benneteket” – vidámkodott a Keleti pályaudvaron az indulásnál a küldöttséget vezető Zsarnóczay János, az MLSZ ügyvezető alelnöke, de titkon ő is abban bízott, hogy egy döntetlenre valahogyan jó lesz az ekkor még csak Földessy doktor fejében létező csapat.

Rossz előjelként Szobnál a nem túl barátságos csehszlovák vámtisztviselők egyszerűen elkobozták a magyar csapat hanglemezeit, amelyeket gramofonról hallgatott a társaság, mondván (nincs új a nap alatt…), magyar zenét ne hallgassanak már Csehszlovákia területén. Végül hosszas alkudozás után visszakerültek a korongok, kivéve a „Harminckettes baka vagyok én” című.

A meccs aztán maga volt a rémálom, amelyből végül csodálatos lett az ébredés. Nekünk, de nem a csehszlovákoknak.

„Győztünk! Nem elírás, nem tévedés, nem sajtóhiba! Igaz, hogy a számszerű eredmény 1:1, az annalesekbe tehát döntetlen gyanánt vonul be a prágai küzdelem, a sport világában azonban győzelemnek számít ez a grandiózus eredmény” – lelkendezett a Nemzeti Sportot a mérkőzésről tudósító későbbi legendás rádióriporter, Pluhár István.

De mi is történt a Sparta-stadion zsúfolt lelátói előtt? Kezdődött azzal, hogy Svoboda szabadrúgása után a labda már a 4. percben megpattant Korányi hátán, és a magyar kapuba pattant. „Inkább az arcomba vágódott volna, és loccsantotta volna széjjel a fejemet, minthogy ilyen szerencsétlenség okozója legyek” – kesergett a szünetben Korányi.

A svájci Ruoff játékvezető gyakran hagyatkozott partjelzőire, ám mivel mindketten csehek voltak, ebben nem volt sok köszönet. Csak néhány kiragadott példa a tudósításból: „Toldi mellel akarja bevinni a labdát a hálóba, még hozzá csekély három lépésről, de ebben a pillanatban ott terem Hojer és könyökkel gyomron üti” – semmi. „Alig kapja Markos a labdát, ott terem mellette Cipera, aki könyökével jól oldalba löki a debreceni szélsőt, úgy, hogy az el is esik” – megint semmi. „Korányi ügyesen elrúgja a cseh elől a labdát, s amikor már elrúgta, Svoboda gyorsan mellbe vágja, úgy, hogy a magyar fedezet a földre zuhan” – újra semmi. Hajny Hírest is és Toldit is megrúgja, a bíró azonban ezt sem látja. „Markos véletlenül megrúgta Hojert, és amikor Markos is és Hojer is egyszerre akarja dobni a taccsot, Hojer arcul üti a debreceni szélsőt. Stepanovsky határbíró jól látja ezt az incidenst, de nem int.”

Nem véletlen, hogy egy óra elteltével elszabadult a pokol…

„Toldi nagy erővel rohan a beadásra. Ahogy lőni akar, Kada beleszáll, és csak annyit látni, hogy a cseh centerhalf összeesik, megsérül és kiviszik a pályáról. A közönség felzúdul kedvence balesetén, a mieink azonban újabb rohamra indulnak. Megint a balszárny a kezdeményező, a beadást Turay szeretné elcsípni, de ott van Burger, és ő csúnyán beletalpal a labdát váró Turayba. Turay felhördül, hátra vágja a kezeit és hátra fejel Hojer mellébe. A bíró azonnal kiállítja…” A közönség betódult a pályára, Turayt, akinek meglazult két foga, miután az eset után Burger bevert neki egyet, Plánicka kapus menekítette ki, Zsarnóczay alelnök pedig leparancsolta a pályáról a magyar játékosokat,

Hét perc szünet után aztán folytatódott a meccs, a csodálatos módon felépülő Burgerrel és a hordágyról visszatérő Kadával, ám természetesen Turay nélkül. Pluhár István innentől valóságos ódát írt a maradék tíz fiúról, nehéz nem észrevenni a párhuzamot a Trianonban megcsonkolt nemzet és a Földessy-tizenegy között: „Attól a pillanattól fogva azonban, hogy tízen maradtak a pályán, egyszerre szárnyakat kapott a csonka együttes. Önérzetében megbántva, elkeserítve, felizgatva állt fel újra a magyar csapat a kényszerű szünet után, és az a csapat, amely előzőleg már szinte teljesen lemondott az eredmény megváltoztatásáról, most olyan fordulatot produkált a meccs menetében, ami a futball történetében a legnagyobb ritkaságok közé számít.”

Hiszen elérkezett a dicsőséges 84. perc: „Száll a labda felé, és Kalmár csőrrel lestoppolja. Azután egyet lendül a bal lába, egy villanás és a labda ott van, nyílegyenesen odaszállt a kapu bal felső sarkába. (…) Ha a mennyországban futballoznának, ilyen gólt lőnének az angyalok”

A csehek persze gyökeresen másképp látták az eseményeket, mint a magyar oldal, Turay kiállítását kezelték a botrány okaként, és kegyként emlegették, hogy lovagiasan nem óvták meg a meccset. Pedig szerintük „a magyarok nagyon nagy hibát követtek el, amikor levonultak a pályáról és ezzel okot adtak nekünk az óvásra. Hét percig voltak távol a pályától, s a bíró három perc múlva lefújhatta volna a mérkőzést, ami annyit jelentene, hogy mi győztünk. A bíró nem fújta le a játékot, mi pedig nem fogunk óvni! Ha a zöld gyepen nem tudtuk megnyerni ezt a mérkőzést, akkor a zöld asztalnál nem akarjuk javunkra fordítani az eredményt.”

Ráadásul a csalódott ellenfél, amely az 1920-as olimpián levonult a belgák elleni döntőben a pályáról, és a NOB úgy kizárta, mint a pinty, úgy vélte, hogy „nem fordítottuk a magyarok ellen azt a fegyvert, amit ők adtak a kezünkbe, bár mi nem vagyunk vitézi, hanem csak egyszerű paraszt, demokratikus nemzet…”

Magyarország viszont ünnepelt, a fradistáknak azonnal megbocsátották a dél-amerikai túrát, az Újpest megnyerte a KK-t – hol volt még 1930 májusa, amikor az olaszok kipofoztak minket a futballmennyországból…?

EMLÉKEZTETŐ
Csehszlovákia–Magyarország 1:1 (1:0)
1929. szeptember 8., Európa-kupa-mérkőzés
Prága, Sparta-stadion, 19 000 néző. Vezette: Ruoff (svájci)
Csehszlovákia: Plánicka – Burger, Hojer – Hajny, Pesek, Cipera – Podrazil, Svoboda, Meduna, Silny, Puc. Szövetségi kapitány: Rudolf Hencl
Magyarország: Aknai – Mándi, Fogl III – Borsányi, Kalmár, Korányi – Markos, Takács II, Turay, Toldi, Híres. Szövetségi kapitány: Földessy János
Gólok: Svoboda (4.), ill. Kalmár (84.)
Kiállítva: Turay (61.)