Napkeltétől holdvilágig tartott az avatóünnepség

„Nagy lendülettel folyik az egyesületek közötti verseny a Népstadionért” – közli lelkesen a Népsport 1953. augusztus 2-án, gratulálva a Vasasnak, mert sportolói az élre ugrottak a társadalmimunka-versenyben. Hogy mivel járultak hozzá az építkezéshez titok marad, az viszont nem, hogy a megnyitó előtt több mint két héttel már küldöttség küldöttség hátán az építők között. Aktuálisan az oktatási minisztérium pedagógus-továbbképző tanfolyamának hallgatói járják be a létesítményt, hogy „hazamenve otthonukba, be tudjanak számolni ötéves tervünk egyik legnagyobb alkotásáról”.

A Kisköréről érkező idős tanító véleménye – mint megtudjuk – mindannyiuk véleményét fejezi ki: „A mi stadionunk? (...) Mintha csak a szívünkből fakadt volna, az egész magyar nép szívéből. Gyönyörű... Büszkék vagyunk, hogy népünk ilyen csodálatosat, hatalmasat tud alkotni...”

A Népstadiont építő társadalmi munkások közül a legjelesebbeket kitüntették, közülük a Kossuth-díjas akadémikust, Gerendás Mihályt is megszólaltatja Népsport. Az elismert biokémikus, aki elsőként készített fotót mikroszkópon keresztül, azonnal közli: „Kedves emlék lesz számomra ez a kis jelvény... Ezt is építő munkáért kaptam...” – utal a Kossuth-díjára, s elmondja még, hogy négy műszakot teljesített az építők között.

Ahogy közeleg augusztus 20., a megnyitó napja, egyre többet tudunk meg a megnyitóünnepségről. A tornabemutatók szereplői a Millenárison gyakorolnak, ahol az egyik délelőtt „izgatott asszony jelent meg a vezetőknél: »A kisfiamat, Bajkai Józsefet keresem. Megfázott és ágyba fektettem, de elszökött otthonról. Csak ide jöhetett.«” Úgy is volt, a gyerek a tornászcsapat tagjaként egyetlenegy gyakorlást sem akart kihagyni, félt, hogy nem lesz a kiválasztottak között.

Azért nem mindenhol a lelkesedés volt az úr. A Csepeli Papírgyár és a Kénsavgyár vezetői nem engedték el dolgozóikat a próbákra a termelés érdekeire hivatkozva. Ugyanakkor a Maszovlet bejelentette, hogy négy városból, Debrecenből, Nagykanizsáról, Szegedről és Szombathelyről külön repülőjáratot indít a Népstadion megnyitójára. Nem volt éppen olcsó mulatság, a debreceni retúrjegy például 210 forintba került, miközben a havi átlagbér 1953-ban 988 forint.

Aztán eljött augusztus 20., a stadion pedig különlegességgel nyitott az ünnepi csütörtökön: ugyanazon a napon kétszer szolgált telt házzal. Természetesen a többséget a délutáni program (benne a Bp. Honvéd–Szpartak Moszkva futballmeccs) érdekelte (volna), ám az is boldog volt, aki a délelőtti ünnepségen ott lehetett.

„Őszbecsavarodott fejű férfi melengeti arcát a korareggeli napfényben. Mohai János sapkáján felirat: »Népstadion – Portás.« »Életem legszebb napja ez a mai« – áradozik fiatalosan a Népstadion 68 esztendős őre” – kezdi tudósítását a Népsport, amelyből megtudhatjuk, hogy az ünnepség kilenc órakor kezdődött, a kapukat fél nyolckor nyitották meg. „Az elsőként érkezett két lány, Pirkus Anna és Csenz Magda, a Rákospalotai Bőrkonfekciógyár dolgozói egy pillanatra megtorpannak a kerítésen túl”, egyszerűen lenyűgözi őket a látvány, mintha nem hinnének a szemüknek.

A díszpáholy is lassan megtelik, megérkezik Nagy Imre miniszterelnök (aki helyett a pártutasításnak, pontosabban Rákosi Mátyás főtitkárnak köszönhetően Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sportbizottság elnöke adja át később a létesítményt), ott van Dobi István államfő, a miniszterek közül szinte mindenki, a baráti államok nagykövetei és a szocialista országokból érkező küldöttségek vezetői szintén, csak egy embernek nem jutott hely a díszpáholyban: Avery Brundage-nek, a NOB elnökének. Blama a javából, hivatalosan félreértés történt, ám kortársi visszaemlékezések szerint az volt a döntő, hogy olimpia ide vagy oda, Mr. Brundage mégiscsak amerikai...

Aztán bevonulnak a sportolók, Sebes Gusztáv, az OTSB elnökhelyettese odaáll Hegyi Gyula elé: „Elnök elvtárs, jelentem, a Népstadion megnyitására a sportolók felsorakoztak.” Ezt követően Lakner Lajos, aki munkavezetőként kezdte, most pedig a Stadionépító Vállalat igazgatója, átnyújtja Hegyinek „a Népstadion hatalmas méretű tervrajzait és a kulcsokat”. Következik Hegyi Gyula beszéde, végén az akkor szokásos fordulat: „Sporttársak! Előre új győzelmeink felé, hazánk dicsőségére, a népek közötti barátság megerősítésére, a béke védelmére!” De a lényeg: a Népstadiont megnyitotta.

Következnek a tornabemutatók (tízezren léptek a stadion gyepére), ezek sem lógnak ki a korszak hasonló rendezvényei közül, hiszen az utolsó kép: „A kékruhás lányok által alkotott betűk népi demokráciánk vezető erejét, győzelmeink szervezőjét ünneplik: É L J E N A P Á R T! A hatalmas taps dicső pártunkat ünnepli, amely győzelemre vezeti dolgozó népünket, s amelynek vezetésével eljutottunk a Népstadion megnyitásáig is.”

A stadion csak este ürül ki, ahogy a Népsport írja, „napfelkeltével kezdődött és holdvilágnál fejeződött be a nagy nap”. Mindenki áradozik a létesítményről, még Mr. Brundage is, jó diplomataként látszólag túlteszi magát az őt ért sérelmen: „Csak így, a páholyból láttam a Népstadiont, de tüzetesen is megnézem majd a közeli napokban.” Ideje volt rá, hiszen még néhány napig a vendégünk volt. A hatalom igyekezett kényeztetni, nem utolsósorban azért, mert szándékunkban állt megrendezni az 1960. évi nyári olimpiai játékokat. Pályáztunk, ám végül nem kaptuk meg (lásd keretes írásunkat), az is kortársi vélemény, hogy főszerepe volt benne, hogy a NOB elnöke a kevésbé fontos meghívottak társaságában nézhette a Népstadion nyitóünnepségét.

De ott még nem tartunk. Két nappal az ünnepség után Avery Brundage sajtótájékoztatót tart, amelyen rendre kitér a válasz elől, lesz-e nekünk 1960-ban olimpiánk, mindössze odáig megy el, hogy „Budapest (...) azonban a magyar sport eredményei és új stadionja alapján bármelyik más várossal egyenlő eséllyel pályázik”. Elmondja még, hogy vendéglátói jóvoltából Sztálinvárosban járt, ahol: „Mint mérnöknek nagy elismeréssel kell adóznom annak az óriási feladatnak, amelyet ennek a városnak az építői ilyen rövid idő alatt megoldottak.” Udvarias szavak, hiszen az első csapolásra még egy évet kellett várni a Vasműben, azt viszont komolyan vehetjük, amit Mező Ferencről, az 1928-as szellemi olimpiai bajnok sporttudósról állított, már csak azért is, mert kérdés nélkül mondta: „Úgy gondolom, hogy az ő munkássága is hozzájárul ahhoz, hogy Magyarországon ilyen nagy az érdeklődés az olimpiai játékok iránt.” Nem véletlenül szólalt meg kéretlenül Mezőről, hiszen hiába volt a NOB tagja, a Rákosi-rezsim enyhén szólva is méltatlanul bánt vele, még a nyugdíját is megvonták. A NOB-elnök látogatása után úgymond rehabilitálták, na ja, hiszen olimpiára vágytunk.

Brundage végül csak hétfő reggel utazott el, vasárnap még meghajóztatták a Balatonon, majd a keszthelyi halászcsárdában szinte percenként igyekeztek kicsikarni az ígéretét, hogy miénk lesz a rendezés. A NOB-elnök továbbra sem ígért semmit, viszont jól érezte magát, „Toki Horváth Gyula zenekarának boszorkányos ügyességű és művészi színvonalú muzsikájának ütemére” még táncra is perdült. De „változatlanul diplomatikus, (...) jóízűen mosolyog az ilyesféle célzásra: »Nagyon örültünk kedves elnök úr, hogy eljött a Népstadion megnyitására. Reméljük, itt lesz az 1960-as budapesti olimpia megnyitó ünnepségén is...«”

Biztos itt lett – volna.