Mezey György: Méltóképpen vigyük tovább a magyar futball varázslatos múltját!

I. FÉLIDŐ

– Milyen volt a Nemzeti Színház színpadán állni?
– Lélekemelő. És furcsa. Akinek nem egyszer, nem kétszer megadatott, hogy hatvan-hetvenezer szurkoló előtt vezessen egy csapatot, kénytelen volt rádöbbeni: az kutyafüle ahhoz képest, hogy egy színpadon beszédet kell mondania. Teljesen más világba csöppentem, ráadásul a függöny is nehezen gördült fel…

– Nem az udvariasság mondatja velünk: ebből semmi sem látszott.
– Kedves önöktől. Hittel teli, büszke futballedzőként vettem át a díjat, a családomtól kezdve a játékosokon át az edzőkollégákig megköszöntem mindenkinek, aki hozzásegített. Utólag azért bevallhatom, a meghitt pillanatokban nehéz volt szavakat találni, kifejezni a hálámat mindazért, amit átéltem. Most sem tudok annál többet mondani, amit akkor: legjobb tudásom szerint tettem a dolgom. Igaz, közben kénytelen voltam rádöbbenni arra is, hogy az életműdíjat nem újszülötteknek adják – ez az elismerés általában lezár valamit.

– Hogyan tudta meg, hogy az MLSZ önt találta méltónak a díjra?
– Szegény Horváth „Perás” temetése után találkoztam Berzi Sándorral, ő említette, hogy a jelöltek egyike vagyok. Egy hónappal később értesültem arról, hogy az elnökség választása rám esett. Ha már megtiszteltek ezzel, nem lehetett visszautasítani, holott – és senki se higgye, hogy megjátszom magam – tudnék mondani néhány embert, aki nálam jobban megérdemelte volna. A magyar futball múltja tele van egyéniségekkel, sőt zsenikkel. Ha azt mondom, Guttmann Béla, a mai fiatalok közül sokaknak sejtésük sem lehet arról, kiről beszélek, miközben kétszeres BEK-győztes, fantasztikus sikereket elérő szakemberről van szó. Hosszasan sorolhatnám a nagyobbnál nagyobb alakok nevét. Schlosser, Sárosi, Orth, Puskás, Bozsik, Albert, Mészöly, Törőcsik, Nyilasi, Détári… És azoknak a nevét is, akik őket pályára küldték: Sebes, Bukovi, Lakat, Baróti, Illovszky… Csodás játékosok, csodás edzők, csodás szövetségi kapitányok.

– Azért ön is elért egy s mást, nem?
– Nemrég számvetést készítettem, még én is megrökönyödtem azon, hogy majd' negyven országban vettem részt a nemzetközi szövetség edzőképzésén – és nem a hátsó sorban ültem. Ott nem volt kiskapu, véleményt kellett mondani, dönteni kellett. Hozzám tartozott a Balkán, Írország és Ukrajna. Az ukrán labdarúgás klasszisát, a Dinamo Kijev jelenlegi edzőjét, Olekszij Mihajlicsenkót én vizsgáztattam. Baktattunk ki a pályára a bemutató edzésre, mez, nadrág, sportszár – és cigi a szájában. „Ezt azonnal eldobod, máskülönben ki sem megyünk!” – förmedtem rá. Eldobta, és bocsánatot kért. Mondtam neki, ne tőlem kérjen bocsánatot, a szakmától.

– Az élete tulajdonképpen nyitott könyv, talán csak az első fejezet nem ismert annyira. Tudvalevő, születési helye Topolya. Milyen emlékek kötik oda?
– Hogy őszinte legyek, nem erős a kötődés. Édesapám postamester volt, a háborús időkben ott teljesített szolgálatot, ahova a katonai parancs szólította. Hol Békéscsabán, hol Mezőberényben, hol Topolyán. Való igaz, Topolyán szült meg az édesanyám, de egy-két évre rá Mezőberénybe költöztünk, nem sokkal később pedig Rákoskeresztúrra.

– A XVII. kerületben, a Rákosligeti AC-ben kezdett el focizni is. Futballista akart lenni?
– Akkoriban minden gyerek az akart lenni! Kimentünk az utcára, a térre, a pályára, és agyba-főbe rugdostuk a labdát, no meg egymást... Az idő tájt még nem volt számítógép, mobiltelefon, amely elvette volna a fiúk kedvét a focitól. Tisztában vagyok azzal, hogy manapság más a trend, ám a szegénység ellenére felhőtlen gyerekkorunk volt – a futballnak köszönhetően. Megkockáztatom, azért is van most bajban a magyar labdarúgás, mert az a világ elmúlt. Argentínát imádom, hétszer is jártam ott, arrafelé még ma is az a gyerekek első dolga, hogy kimennek bárhová – focizni. A futball belépő az életbe.

– Emlékszik olyasvalakire, akit a RAC tehetségeként tátott szájjal figyelt?
– Elsőre az a tagbaszakadt edzőnk ugrik be, aki nekünk, a kis vékony srácoknak, akik tíz méterre alig tudtuk elrúgni a labdát, megmutatta, hogyan kell beadni a szögletet. Másodjára pedig Lázár tanár úr… Tizenhat, de az is lehet, hogy már tizenhét voltam, amikor jött a hír: Lázár Gyula lesz az edzőnk. Ha láttak már futballurat a pályán, ő volt! Kalap, zakó, elegáns nadrág, ballonkabát. Elkezdett velem foglalkozni, sokszor próbáltuk minél tovább a levegőben tartani a labdát, nem tagadom, mindig nálam esett le... Akkor kezdtem el gondolkodni azon: te jó ég, milyen géniuszok vannak a futballunkban! És ezt a hihetetlen múltat nem figyelembe venni – bűn. Mert lehet bizonyos részleteket átültetni a holland, a német vagy a spanyol labdarúgásból a miénkbe, de a vezérfonalnak a magyar vonalnak kell lennie. Mert igenis létezik a magyar futballtörténelem! S nem csak létezik, dicső is. Az 1938-as világbajnokság döntőjét, ugyebár, Olaszország és Magyarország vívta. Az olasz élvonalban akkortájt tizenhat csapat szerepelt, abból tizenkettőnél dolgozott magyar edző. Ha úgy vesszük, a fináléra jóformán csak magyar trénerek készítették fel a két nemzet válogatottját. De mesélhetek mást is? Már ha nem untatom önöket.

– Nagy örömmel hallgatjuk!
– Kósa Károly a Keszthelyi Haladásnál volt az edzőm, tőle származik az anekdota. Hajdanán abban a Kispestben védett, amelyben Puskás Öcsi édesapja, idősebb Puskás, vagy ahogy akkor hívták, Purczeld Ferenc játszott. Jó futballista volt ám az öreg is! Az egyik meccsen Öcsi volt a labdaszedő, a labda éppen a közelében gurult ki. A faterja akarta elvégezni a bedobást, csakhogy a fia pontatlanul passzolta vissza neki a labdát, amely egy-két méterrel elment a lába mellett. Az öreg előbb kisétált a fiához, fenéken billentette, majd elvégezte a taccsot. Ezzel csak oda szerettem volna kilyukadni, hogy a futball szent volt mindenkinek.

– Szándékosan fogalmaz múlt időben?
– Hiszek abban, hogy a sportágnak nem kizárólag múltja, hanem jelene és jövője is van nálunk. De ennek érdekében ezt a – nevezzük így – történelmi injekciót újra alkalmazni kellene. Meglehet, sokan legyintenek, hogy hetvennyolc évesen mit beszélek, de meggyőződésem, egy gyereknek hetente legalább négyszer négy óra mozgásra lenne szüksége. Úgy értem, az edzéseken kívül. Mindegy, mit csinál, csak mozogjon – és élvezze. Amint lejönnek a lurkók a pályára, adnék nekik egy labdát, hogy amíg be nem sötétedik, játsszanak. Miután besötétedik, lehet futtatni és ugráltatni őket, ahhoz nem kell reflektorfény.

II. FÉLIDŐ

– Ha azt mondjuk, 1983. szeptember hetedike, mi jut eszébe?
– Feltételezem, nem arra gondolnak, hogy aznap ünnepeltem a negyvenkettedik születésnapomat… Hogyan is feledhetném: akkor vezettem először szövetségi kapitányként a válogatottat. Az NSZK ellen játszottunk egy egyet, amivel nem is volt baj. Azzal már inkább, hogy ugyanazon a napon a Szovjetunió elleni olimpiai selejtezőn is én ültem a kispadon, és egy nullára kikaptunk, ami, mint utóbb kiderült, a továbbjutásunkba került. Igaz, az olimpián nem léphettünk volna pályára... Öröm és bánat is kísérte a karrieremet, de azt ma már nyugodt szívvel kijelenthetem, több volt az öröm, mint a bánat. Valójában már csak egy vágyam van: elérni azt, hogy a többször említett varázslatos múltat méltóképpen vigyük tovább. Amiben tudok, segítek! Olyan könyvtáram van a magyar futballról, hogy abból mindent meg lehet tudni. Nem kell mást tenni, mint fellapozni a könyveket. Bizony, az a legnagyobb vétkünk, hogy azt a hagyományt, amellyel rendelkezünk, egy idő után nem ápoltuk megfelelően.

– Manapság milyen a kapcsolata a focival?
– Az unokáim futballoznak, ha tehetem, ott vagyok a meccseiken. Bár az egyiket nemrég otthagytam, mert megelégeltem, hogy a két középső védő egymással passzolgat. Ha a Real Madrid játékosai teszik, rendben van, ők pénzt kapnak ezért, jó eredményt kell elérniük, de könyörgök, a fiatalokat engedjék játszani, ne az legyen a taktika, hogy hátul adogatják a labdát. Kérdem én, miben fejlődnek azzal, hogy ide-oda tologatják?!

– Amikor felbukkan az unokák mérkőzésén, az edzők odamennek önhöz?
– Igen. Teszem hozzá, roppant udvariasak. Ha kikérik a véleményemet, szívesen megosztom velük, és azt látom, figyelnek arra, amit mondok. Mindazonáltal vannak gátlásaim, mert nem akarom, hogy bárki is azt higgye, előnybe akarom juttatni az unokáimat azzal, hogy „okoskodom”. Járják csak a saját útjukat, mint ahogyan mi is jártuk. Nagyapaként persze bármikor számíthatnak rám.

– Ha egyszer arról mesélhet nekik, mire a legbüszkébb edzőként, hogyan szól majd a rege?
– Mindenekelőtt leszögezném: amit elértem, ahhoz kellettek társak! Nem véletlen, hogy a futball csapatjáték. Amiként az sem, hogy a magyar foci akkor volt jó, amikor ösztönből játszottak a pályán lévők. Máig a fülembe csengenek olyan megszólalások, amelyeket poénnak szántak, de volt igazságtartalmuk is. Aki ezeket magába szívta, örökre futballfüggő marad. Ha behunyom a szemem, előttem van a jelenet: Mészöly Kálmán az egyik idegenbeli válogatott meccs előtt rajzok segítségével magyarázza, kinek mi a feladata. A küldöttség tagja volt Puskás Ferenc is, és ha már ott volt, Kálmán megkérdezte, mit szól mindehhez. Az addig tulajdonképpen szendergő Öcsi felnézett és ennyit mondott: „Kálmán, hagyd a fenébe ezt a rajzolgatást! Kettőt hagyjál hátul, a többit küldd fel spiccbe…” Éjjel-nappal tudnám hallgatni ezeket a történeteket.

– Ha nem is friss, de 1985-ös „sztori”: az év szövetségi kapitányának választották. Nem itthon – a tekintélyes World Soccerben!
– Ez olykor még ma is eszembe jut, jóllehet szomorúsággal keveredik. Azt is megmondom, miért. Egy luxemburgi teremtornán vettünk részt, a Hamburg elleni döntőre készültünk, amikor egyszer csak azt hallom, hogy a hangosbemondó a nevemet említi. Kérdeztem, mire fel, mire közölték velem, a szpíker ezúton is gratulál ahhoz, hogy én lettem az év szövetségi kapitánya. Nos, így tudtam meg, otthon ugyanis „elfelejtették” közölni velem... Ennél persze van nagyobb fájdalmam is. Hogy mást ne mondjak, Horváth Gábor elvesztése. Amit akkor éreztem, amikor értesültem a haláláról, leírhatatlan. Volt a játékosom, jól ismertem, tudtam, milyen jó ember, ezért amikor a Videoton edzője lettem, az első dolgom volt, hogy magam mellé vegyem. Nélküle biztos nem lettünk volna bajnokok 2011-ben – a klub fennállása során először. Engem negyven év alatt senki sem előzött meg az edzésre vagy a meccsre érkezve, imádtam elsőként belépni az öltözőbe, beleszagolni a semmihez sem hasonlítható illatba, és gyönyörködni a mezek, cipők látványában. Mondom, senki sem előzött meg, csak „Perás” négyszer.

– Négyszer?
– Igen, összesen négyszer. Illetve most is, ötödször, egyben utoljára… Csodálatos ember volt, mindene volt a futball. A temetésén beszédet kellett volna mondanom, de képtelen voltam rá, annyira fájt az elvesztése.

– Van még ilyen ember a magyar futballban?
– Hiszem, hogy van. Minden klubnál kell, hogy legyen! Csak meg kell találni, és meg kell becsülni!

– Az életműdíj hova került?
– Ha minden jól megy, hamarosan új házba költözöm. A múltkor Egervári Sándor barátomnál láttam egy szép vitrint, szeretnék hasonlót csináltatni, ha elkészül, a felső polc egyik értékes ereklyéje lesz a trófea. Közvetlenül a bajnoki aranyérmek mellett lesz a helye. Mindamellett ami nekem a leglényegesebb, azt a szívemben és a fejemben őrzöm.

– Az interjúra egy hatvani szakmai konferenciáról érkezett, de úgy tudjuk, egyik helyre csábítják a másik után. Ezek szerint barátokból, meghívásokból nincs hiány.
– Szerencsére nincs. A múltkor is azzal kerestek meg, hogy menjek el Recskre, nézzek meg egy tehetséget. Elmentem, megnéztem, de nem egyet láttam, hanem hármat. Már csak azt kellene kideríteni, ők hol vesznek el... Pedig nem olyan bonyolult játék a futball, csak élvezni kell. A hívásokra visszatérve: miközben szívből kívánom, hogy önök is éljék meg egészségben ezt a kort, meg kell állapítanom, az öregedés egyik jele, hogy ritkábban csörög a telefon, és ami még szomorúbb, a barátok száma is egyre fogy. De így van rendjén, és én tényleg nem panaszkodhatok, mert ha nem is sűrűn, de még hívnak.

HOSSZABBÍTÁS

– Ki volt az a szakember, aki a legnagyobb hatással volt az edzői pályafutására?
– Nehezet kérdeznek, ugyanis zsenikkel dolgozhattam együtt. A Vasas legendájának számító Csordás Lajos hihetetlenül jó futballista volt, sajnos fiatalon, harmincöt évesen elhunyt, pedig edzőként is sokra vihette volna. Annak idején Budafokon volt az edzőm, elképesztő egyéniséget ismertem meg benne, remek meglátásai voltak.

– Ki volt a legtöbbre hivatott futballista, aki valaha, valamelyik csapatában pályára lépett?
– Vitán felül Törőcsik András, de Nyilasi Tibor és Détári Lajos is ott van közvetlenül mögötte! Úgy tartom, „Kese” Diego Maradonánál is jobb képességekkel volt megáldva, neki ugyanis nem kellett lendületet vennie, hogy kicselezze az ellenfél játékosait, helyben állva bármikor „levett” három embert a pályáról. A nagy magyar futballmúlt egyértelműen benne volt a játékában, miként Nyilasiéban is.

– Feltételezzük, edzői karrierje során akadt olyan labdarúgó, akit nagyon szeretett volna a csapatában tudni, de valamiért nem sikerült megszereznie.
– Az egész életem egy nagy vadászat volt! Rendre valamilyen célfeladatra kerestem futballistát: hol kreatív játékosra, hol minőségi védőre volt szükségem. E tekintetben talán a BVSC szakosztályvezetőjétől, Aszódi Sándortól tanultam a legtöbbet, ugyanakkor többnyire sikerült megszereznünk azt a játékost, akit szerettünk volna.

– A pályatársak közül ki volt az, aki ellen a legnagyobb kihívás volt meccselni?
– Rudabányán játszottunk a BVSC-vel, gondoltam egyet, a fiatal Törőcsik Andrást betettem a kezdőbe, és arra számítottam, kis túlzással egyedül megnyeri a meccset. Ehhez képest a labdával sem találkozott. Az ellenfélnek az Újpest korábbi játékosa, Virágh „Táska” volt az edzője, és azt éreztem, tehetetlen vagyok vele szemben. Jóval később Garami József is nagyon lerendezte a Péccsel az aktuális csapatomat, de neki utólag visszavágtam…

– Ha tehetős klubtulajdonos lenne, kit ültetne le a kispadra?
– Rengeteg tehetséges edző van, idehaza Kuttor Attilát tartom legtöbbre. Élvezni lehet a csapata játékát, mert Attila nem azt erőlteti, amire az állomány nem alkalmas. Engem kicsit az Atlético Madrid mesterére, Diego Simeonéra emlékeztet, más kérdés, hogy az argentin szakember viselkedése egészem más – ez már azonban a spanyol bajnokság velejárója. A fekete viselet ugyanakkor összeköti őket. Elegánsak, sportosak, úgy néznek ki, ahogyan egy edzőnek ki kell néznie.

– Rengeteg emlékezetes meccset vívott meg edzőként, melyik volt a legjobb közülük?
– A BVSC-vel a Gelei József irányította Szolnok ellen játszottunk, ha jól emlékszem, négy nullára nyertünk. Úgy maradt meg bennem, hogy minden „ült”, amit előzetesen elterveztem.

– Arra számítottunk, valamelyik világbajnoki selejtezőt említi, mondjuk a Bécsben aratott három nullás győzelmet.
– Azokat a mérkőzéseket a játékosok „csinálták”, ők vittek magukkal, én csak mentem utánuk.

– Ha tehetné, melyik találkozót törölné ki az emlékezetéből?
– Nyilván mindenki azt várja, hogy a Szovjetunió elleni mexikóit említsem. Pillanatok alatt kétgólos hátrányba kerültünk, és akkoriban – a hatalmas hőség ellenére – nem volt ivószünet, amelyben lett volna lehetőségem utasításokat adni. Vissza kellett volna állnunk, és akkor három nullára kapunk ki, de hát előtte három éven keresztül azt gyakoroltuk, hogy előremozgásból próbálunk labdát szerezni. Igen, van olyan, hogy az ember becsődöl.

– Nagyjából másfél évtizede foglalkoztatja az embereket: Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi a jobb labdarúgó?
– Nem lehet kérdés: Lionel Messi! Ronaldo egy szépségdíjas eszménykép, a Barcelona klasszisa pedig egy futballista eszménykép.

– És ha úgy szól a kérdés, hogy Törőcsik vagy Messi a jobb?
– Maradjunk annyiban, Törőcsik András Messihez hasonló pályát futhatott volna be.

– Népstadion vagy a Hanappi?
– A Hanappi bennem Détári Lajos gólja, a győzelmünk miatt maradt meg, maga a stadion mély nyomot nem hagyott bennem. Nekem a Népstadion jelentette azt, amit hívő embereknek a Szent Péter-bazilika.

– Futball vagy…
– Ne is folytassák, nincs vagy! Aki azon az úton ment végig, mint én, nem mondhat mást.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. február 22-i lapszámában jelent meg.)