„Csak a futball, az hiányzik nagyon” – Egervári Sándor 70 éves

„Gyertek, átvágtatunk a szobán, és kiülünk a teraszra! Na, itt is vagyunk. Látjátok azt a diófát? Az a kedvencem. Szeretek az árnyékában ülni. Hanna-fa, úgy hívom. Annyi idős, mint a legnagyobb unokám, Hanna. Ketten együtt nyolcvanhét évesek vagyunk már.”

A 2018. augusztus 27-én agyvérzést kapó, a felépülésért azóta hihetetlen elszántsággal küzdő Egervári Sándor mosolyogva foglal helyet az árnyékot nyújtó székben. A támaszt jelentő botját maga mellé helyezi, és úgy tesz, mintha keresne valamit.

„Kutatok az emlékeimben  – mosolyog tovább a 70. életévét szerdán betöltő szakember.  – Nézzétek csak ezt a régi csapatképet, itt készült Pomázon. Megismeritek, ki ő? A Pintér Sanyi! Nemcsak osztály-, csapattársak is voltunk. S nemcsak itt, később a Honvédban is. No, de kérdezzetek ám!”

– Ha már beengedett minket az otthonába, árulja el, mit jelent önnek Pomáz?
– Itt születtem, ide fűznek a gyökereim, ez a hazám. Egyszer költöztem el innen, akkor is rövid időre, ráadásul a szomszédba, Budakalászra. Tizenhét voltam, de csak aludni jártam Kalászra, egyébként minden órát itt töltöttem. Hetven évig mesélhetnék arról, mit jelent nekem Pomáz.

– S milyen volt ez az eddigi hetven esztendő?
– Szép életem volt – az utóbbi két évet leszámítva. Csodás gyerekkorom volt, rengeteg élménnyel. A legtöbb barátomat már akkor is a focinak köszönhettem, ahogyan a későbbiekben is. Kézilabdáztam, futottam és persze futballoztam. Mindenben jó voltam, a legjobb a fociban. A pályától ötven méterre laktunk, számomra egyirányú út vezetett oda. Tudjátok, az idő tájt még úgy volt, hogy a pálya minden pontja foglalt volt. Itt az öregek, ott a fiatalok játszottak. Ha az öregek páratlanul voltak, áthívtak valakit a fiatalok közül. Hál' istennek, nekem sokszor szóltak: „Gyere, Kicsi, szállj be közénk!” Sok jó futballista között nőttem fel. Tizenhat évesen már játszottam a felnőttcsapatban. Az edzőnk, Szabó Sanyi bácsi számos olyan spílert csábított haza, aki korábban szerepelt magasabb szinten. Eleinte csak csókolommal mertem köszönni nekik. Amit tőlük tanultam, annak évtizedek múltán is hasznát vettem, még szövetségi kapitányként is.

– Említene egy példát?
– Ha már védő voltam, olyan tanáccsal láttak el, aminek a saját kapunk előtt vettem hasznát. Folyton azt szajkózták, ha a másik csapat szögletet rúg, ne rángassam az ellenfél mezét, ne próbáljam lefogni, visszahúzni. Csak lépjek rá a stoplis cipőmmel a lábára, hogy ne tudjon felugrani. A nagy kavarodásban ezt úgysem szúrja ki a bíró. S milyen igazuk volt! A labdarúgás minden csínját-bínját ismerték ezek a rutinos rókák, amit lehetett, átadtak nekem, amit aztán én is igyekeztem továbbadni. Csibészség nélkül nem futball a futball, valljuk be.

– Ha már itt tartunk, ki volt a legnagyobb „gazfickó”, akivel edzőként dolgozott?
– Molnár Zoltán a legszerethetőbb pernahajder volt. Amikor a Dunaferr-rel megnyertük a bajnoki címet a Hungária körúton, az ünneplés közben fennakadt a kerítésen. Be kellett vinni az öltözőbe, hogy összevarrják a combját. No, de ne féljetek, amikor hazafelé Ercsiben lezártuk az 51-es utat, már „Monyó” ugrált a legjobban. De mondok nektek egy másik nevet! Bár régóta benne vagytok a futballban, feltételezem, Karip Sándorról nem hallottatok. Sebaj, majd most! Az egy dolog, hogy ő volt a leggyorsabb bekk Pomázon, az meg egy másik, hogy sosem rombolt, sosem rúgta agyon, aki vele szembe jött, sosem bikázta ki taccsra a labdát, csak szépen elvette tőle, és azzal már építette is a támadást. Amikor edző voltam, törekedtem arra, hogy ilyen védőim legyenek. Voltak is!

– S milyen hátvéd volt Egervári Sándor?
– Ha játszott a Honvéd, a Szeged, az MTK színeiben csaknem kétszáz meccset az NB I-ben, talán nem olyan rossz. Pomázról úgy kerültem a szentendrei Kossuth KFSE-hez, hogy tizennyolc évesen katona lettem. Mondjuk, jobb helyre nem is vonulhattam volna be, mert az Aranycsapat legendája, Budai László volt az edző, a csapat pedig az NB II-ben játszott. És én abban a csapatban helyet tudtam szorítani magamnak. Miután leszereltem, visszatértem Pomázra, ám Szabó Sanyi bácsi kézen fogott, és meg sem állt velem addig, amíg egyszer csak Hidegkuti Nándor előtt találtam magam. Ő akkoriban az NB I B-s Budapesti Spartacus kispadján ült. Sanyi bácsi ismerte, azzal állt elé, hogy Nándi, vedd magadhoz ezt a fiút, szép jövő előtt áll. Máig előttem van a párbeszéd, amely Nándi bácsi és köztem elhangzott. Milyen poszton játszol? Védő vagyok, Nándi bácsi. No, és verekedtél-e már életedben? Minden nagyszünetben, Nándi bácsi! Egy évig játszottam a Szpariban, és nem mehetett rosszul, mert a Honvéd szerződtetett. Következett négy olyan esztendő, amely meghatározta az életemet. Merthogy örökre a szívemben zártam a klubot. Fiatalon még csak Tichy-szurkoló voltam, de idővel Honvéd-szimpatizáns lettem, és az vagyok mindmáig.

– A kispesti öltözőbe is egy „Csókolom!” kíséretében lépett be?
– Mindenkinek megadtam a tiszteletet, de nem kellett magáznom senkit. Már csak azért sem, mert sok fiatal alkotta a keretet. Mielőtt jöttetek, felmentem a Wikipédiára, ellenőrizni akartam, mit ír rólam, nehogy hülyeséget mondjak. De arra a világhálós tudakozó nélkül is emlékszem, hogy az első meccsemet 1972. október elsején játszottam a Honvédban, és három-egyre vertük meg a Diósgyőrt a Népstadionban. Ez egy életre megmaradt bennem. Miként az is, hogy volt szerencsém a zseniális Kocsis Lajossal és Kozma Misivel együtt futballozni. Sok mindenért tartozom hálával a sorsnak, többek között ezért. Továbbá azért, mert nagyszerű edzőim voltak. Szabó Sándor, Budai László, Hidegkuti Nándor, Mészáros „Dodó” bácsi, Lakat Károly, Mezey György… Volt kitől tanulnom a szakmát.

– A receptet nyilván ismeri: mi kell ahhoz, hogy valaki jó edző legyen?
– Egyrészről végig kell járni a szamárlétrát, másrészről elengedhetetlen a tapasztalat is. Figyelni és okulni kell szüntelen. Főleg ha az ember olyan öltözőben ülhet, amelyben Lakat tanár úr Páncsics Miklóst vagy éppen Kocsis Lajost „kezeli”. Amire szerintem még óriási szükség van, az a futballistamúlt. Egyetértek Csank Janival, aki azt szokta mondani, akit még sosem rúgtak tökön a labdával, ne nagyon beszéljen a fociról. S lenne még valami: egy jó edző legyen integráló személyiség, az értékrendjének megfelelően válogassa össze a csapatot. Felemelő érzés, ha egy győztes mérkőzés után a buszon együtt énekelnek a játékosok, de addig el is kell jutni, hogy mindannyian dalra fakadjanak. Közösséget kell formálni, mert egy összetartó társaság mindenre képes, higgyétek el nekem.

– Sokan úgy ismerik önt mint a nyugalom mintaszobrát. De milyen volt Egervári Sándor, amikor valami vagy valaki feldühítette?
– Olyankor kicsit felemeltem a hangom. Arra azonban ügyeltem, hogy a határt ne lépjem túl. Trágár szavakat nem használtam az öltözőben, sosem volt nálam korbács. Ha valami nem tetszett, arra felhívtam a játékosok figyelmét, de ha bíráltam is, arra figyeltem, hogy a pozitívumokat is kiemeljem.

– Az edzősködés miatt fejezte be a focit harmincegy évesen?
– Voltaképpen arra nem volt időm, hogy befejezzem. Még az MTK-ban szerepeltem, amikor jelentkeztem a szakedzőire. Mezey Gyuri volt az edző, biztosított arról, semmilyen hátrányom sem származik abból, ha egy-két edzést a képzés miatt ki kell hagynom. Ez olyannyira úgy volt, hogy külön edzéseket tartott nekem, nehogy lemaradjak a többiektől. Az átállás végül nagyon könnyen ment. Az egyik nap még futballoztam, a másikon már pályaedző voltam. Nekem csak az számított, hogy a labdarúgás közelében legyek. Végül egy évtizedig dolgoztam pályaedzőként, ez soknak tűnhet, de én úgy emlékszem vissza arra az időszakra, hogy a legtöbbet akkor tanultam. Mindenekelőtt Mezey Gyuritól és Both Józsitól. Talán nem véletlen, hogy mindkettejükkel ünnepelhettem bajnoki címet a Honvéddal.

– Önnek mi adott többet, a játékosként vagy az edzőként elért siker?
– Ne feledjük, hogy futballistaként „csak” bajnoki bronzérmes voltam az MTK-val, illetőleg MNK-döntőt játszottam a Honvéddal, csupán vezetőedzőként jutottam csúcsra az NB I-ben, jóllehet háromszor is. Az azért jó érzés, amikor egy csapat úgy lesz első, hogy te tulajdonképpen atyáskodsz a fiúk felett.

– Volt kedvenc játékosa?
– Vannak közösségformáló futballisták, akik mindig az edző segítségére vannak. A csapatkapitányok, a húzóemberek ilyenek. Rájuk mindig érdemes figyelni – edzőnek, labdarúgónak egyaránt. Pomázon például Palotás „Dodó” volt ilyen.

– No, és az ön által irányított együttesekben?
– Maradjunk annál a két gárdánál, amellyel aranyérmesek lettünk: az MTK-ban Lőrincz Emil, Halmai Gábor és Illés Béla, a Dunaferrben Salamon Miklós, Lengyel Ferenc, Orosz Ferenc és Tököli Attila. Ja, és Jäkl Antalt ki ne hagyjam! Az MTK-val kétszer, a Dunaújvárossal egyszer lettem bajnok, de meg ne kérdezzétek, melyik siker áll közelebb a szívemhez. Ugyanakkor az nem esett jól, hogy amikor az MTK-val tizenkilenc pont előnnyel végeztünk az élen, nem hosszabbították meg a szerződésemet. Az annál inkább, hogy a következő idényben a Dunaferr-rel úgy nyertük meg tizenhat pontos fórral a bajnokságot, hogy az MTK-t a saját pályáján legyőzve ünnepelhettünk. Katarzis volt a javából. Az az újvárosi csapat egyedülálló volt. Ezt úgy szoktam mondani, hogy Magyarországon vannak Fradi- és nem Fradi-szurkolók. Akkoriban azonban nem volt olyan ember az országban, aki ne drukkolt volna a Dunaferrnek. Szerethető csapat volt. Mi több, verhetetlen, mert azok után, hogy az első bajnokinkat elvesztettük a Debrecen ellen, negyvenhárom meccsen nem találtunk legyőzőre. Ehhez kellett egy nagyszerű csapat és egy nagyszerű vezetőség. Nem csoda, hogy Dunaújvárosban úgy éreztem magam, mintha itthon lettem volna, Pomázon. A sors iróniája, hogy ott díszpolgár lettem, a saját falumban nem.

– Úgy tartják, egy idő után csak a szépre emlékezik az ember. Ez valóban így van?
– Így, bizony. Ha esetleg értek is csalódások, azokat már régen elfelejtettem. Az imént a bajnoki címekről beszélgettünk, de én a Győrrel elért harmadik helyre is úgy tekintek, mintha aranyérmesek lettünk volna. Arra az időszakra is szívesen gondolok vissza, még akkor is, ha a szakítás művészi volt… Legyen szó a felnőttválogatottról, az U20-as válogatottról vagy a klubcsapataimról, az a jóleső érzés van bennem, hogy tudtam valamit adni. S aki ad, általában kap is. Nem volt ez másként az én esetemben sem. A családomtól éppúgy rengeteget kaptam, mint a futballban élőktől. Az agyvérzésem után különösen.

– Hogyan telnek a napjai?
– Ingerszegényen. Azt szoktam mondani, nem vagyok beteg, csak béna… Ugyanakkor mindent elkövetek, hogy napról napra javuljon az állapotom. A szobámban van egy bordásfal, tornázgatok, és most már újra járhatok gyógytornászhoz is. Voltak álmatlan éjszakáim, amikor a plafont bámulva azon tűnődtem, mi értelme van így az egésznek, szerencsére ma már jobb a helyzet. Nem a kórházi ágyban fekszem, nem a kerekesszékben ülök. A bal lábam és a bal kezem ugyan alig engedelmeskedik, ha lassan is, de botra támaszkodva többször is körbe tudom sétálni a házat. A korábbi mozgalmas életemhez képest ez persze kevés. Egy kívánságom, jobban mondva, célom van: eldobni ezt a fránya botot, úgy menni. Az orvosok biztatnak, és az is erőt ad, hogy a fiammal, a lányommal, a három unokámmal, Hannával, Bálinttal és Mimivel, a társammal, Csillával és a barátokkal az élen sokan állnak mellettem. Csak a futball, az hiányzik nagyon. Az évtizedek során jelentős tapasztalati és tudásszintet értem el, amit tudok, örömmel továbbadnám, fájdalom, nincs rá igény. Illetve dehogynem: a Halmai Gabival közösen működtetett focisuliban dolgozó edzők kikérik a tanácsaimat.

– Ha azt kérdeznék öntől, tenne-e bármit is másképp, mit felelne?
– Nem állítom, hogy nem hibáztam az életem során, mert aki dolgozik, hibázik, de nem mondom, hogy rossz életem volt, sőt! Az igazság az, hogy nem változtatnék semmin. Sikeresnek és boldognak érzem magam, még úgy is, hogy az utóbbi két évem úgy telt, ahogy. A futball kitartásra is nevelt, ami velem történt, megemésztettem. Azt ellenben nehezen értem meg, idehaza miért nem becsülik meg jobban a magyar edzőket. Holott aki az elmúlt időszakban lehetőséget kapott, élt vele, elegendő csak Pisont István, Márton Gábor vagy Kuttor Attila nevét említenem. Nekem egy, a szakmában nem jártas, de klubelnöki székben ülő ember ne mondja, hogy nem jók a hazai szakvezetők. Ez mélységesen felháborított! Nem véletlen, hogy ha leülök a tévé elé meccset nézni, először azt figyelem, melyik kispadon van magyar edző. Én neki és a csapatának szorítok aztán.

– Legutóbb mikor járt meccsen?
– Tavaly novemberben a Puskás Aréna avatójára hívtak meg, Mezey Gyuri oldalán foglaltam helyet. Ahogy ültem a lelátón, eszembe jutott, hogy negyvenhét évvel ezelőtt itt játszottam először az NB I-ben. Szívszorító élmény volt. Ha van, aki kivisz, a pomázi pályára is kimegyek. Jó látni, ahogy fejlődnek a gyerekek. Alig várom már, hogy megint kimehessek, hiszen ezen a pályán nőttem fel, ez volt az otthonom gyermekként, és még ma is az. Ha belépek, újra és újra előtörnek az emlékek, és ha behunyom a szemem, már hallom is: „Gyere, Kicsi, szállj be közénk!” S érzem, hogy otthon vagyok.