Két mérkőzés, 21 gól – az első magyar–orosz futballmeccsek története

A két ország labdarúgása szép múltra büszke, ám fejlődése más utat járt be. Magyarországon a labdarúgás a XIX. század végétől egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, mígnem 1901. január 19-én megalakult a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ). Egy évvel később, 1902. október 12-én az Ausztria elleni 5:0-s vereséggel indult a magyar válogatott hivatalos története, a gárda a következő négy meccsét már sikerrel vette. A csapat 1908-ig csak az Osztrák–Magyar Monarchia államaival – Ausztriával és Csehországgal – játszott mérkőzéseket váltakozó sikerrel, majd 1908. június 10-én összemérhette erejét a futball őshazájával, Angliával. A meccs az angolok 7:0-s győzelmével zárult, a vereség ellenére válogatottunk további ellenfelekkel csapott össze a következő években: 1909-ben Németországgal, 1910-ben Olaszországgal, 1911-ben Svájccal és Franciaországgal.

Az orosz labdarúgóélet kissé le volt maradva Magyarországhoz képest. Bár 1902 óta játszották a futballt Oroszországban, inkább csak az ott élő angolok vettek részt a helyközi játékokon. Az Összorosz Labdarúgó-szövetséget 1912. január 19-én alapították meg Szentpéterváron, a válogatott első hivatalos mérkőzésére az 1912-es stockholmi olimpián került sor a cári birodalom részét képező Finnország ellen, amelytől az orosz csapat 2:1-es vereséget szenvedett. A vigaszágra jutó oroszok július 1-jén a Német Császárság válogatottja ellen léptek pályára. A 2000 néző előtt megrendezett stockholmi találkozó hatalmas német fölényt hozott, a Mannschaft a 8:0-s első félidőt követően 16:0-s győzelmet aratott. A Karlsruhe játékosa, Gottfried Fuchs egymaga tíz gólt szerzett, Fritz Förderer négyet, Karl Burger és Emil Oberle egyet-egyet. A nagyarányú győzelem a mai napig a német válogatott történetének legnagyobb különbségű diadala, míg az oroszoknak ez a legsúlyosabb vereségük. Vesszőfutásuk a nyári játékokon a norvégoktól elszenvedett 2:1-es vereség után folytatódott – éppen a magyarok miatt.

A stockholmi olimpián szintén szereplő magyar együttes kis kerülővel tért haza: előtte még elutazott Moszkvába két mérkőzést játszani az orosz válogatottal. 1912. július 12-én a Szokolnyicseszkij Klub Szporta (SZKSZ) pályáján gyönyörű időben, 1300 néző előtt találkozott először a két ország válogatottja. Az orosz szövetség a magyarok ellen a moszkvai fiókszövetség csapatát delegálta, amelyben négy ott élő angol is játszott: Arthur Parker, William Charnok, G. Newmann és Edward Thomas. Dacára annak, hogy ez a tizenegy nem képviselte az egész ország futballsportjának színe-javát, a beavatottak szerint ez számított az erősebb csapatnak, nem pedig az, amelyet az orosz szövetség a második mérkőzésre állított csatasorba.

A magyar együttes a Zsák Károly – Rumbold Gyula, Révész Béla – Bíró Gyula, Vágó Antal, Blum Zoltán – Sebestyén Béla, Kertész II Vilmos, Pataki Mihály, Schlosser Imre, Borbás Gáspár összeállításban lépett a pályára. Minden idők egyik legjobb magyar kapusa, Zsák Károly ezen a találkozón mutatkozott be a nemzeti tizenegyben 16 évesen és 317 naposan – sem addig, sem azóta nem védte fiatalabb kapus a magyar válogatott kapuját. A mérkőzés vezetésére George Richard Bayness bírót, egy Moszkvában élő angolt kértek fel, aki tíz évvel korábban honosította meg az orosz fővárosban a futballt.

Az oroszok támadásával kezdődött a mérkőzés, a mieink csak lassan tudtak megbarátkozni a pályával, ennek ellenére a 9. percben Pataki Mihály megszerezte az első gólunkat. Ezután az oroszok lendültek támadásba, de megváltozott a játék képe, miután Pataki kétszer is labdához jutott, igaz, mind a kétszer kapu mellé lőtt. Schlosser Imre is próbálkozott: lövése előbb a kapu fölé szállt, majd az orosz kapus, Lev Favorszkij fogta meg a labdát. Ettől kezdve a magyar válogatott nagyobb tempót diktált, teljesen beszorította az oroszokat, s a heves rohamok eredményeként Schlosser a 40. percben megszerezte a második gólt. A 44. percben Borbás gólpasszából Pataki rúgta be a harmadikat. A második félidő elején Kertész II Vilmos belőtte a meccs legszebb gólját, és alig ocsúdtak fel az oroszok, mire Pataki éles lövése ismét a hálójukba akadt. Az 54. és 58. percben Kertész II és Schlosser hatra növelte a gólok számát. A fedezetsor folyamatos támadójátéka miatt a hátvédek is rendre elöl ragadtak, ezt kihasználva az orosz balszélső előretört, biztosnak tűnő lövését azonban Zsák gyönyörűen védte. Még egyszer volt veszélyben a magyar kapu, a 77. percben a három orosz belső csatár áttörte a magyar védelmet, Zsák viszont ismét résen volt és kifutással mentett. A következő támadásnál Schlosser kapura lőtt, az oroszok balhátvédje, Arthur Parker kézzel blokkolta a labdát, a megítélt tizenegyest Pataki értékesítette. A 84. percben Kertész II szerezte a mérkőzés utolsó, kilencedik gólját, aki a következő támadás alkalmával úgy összeütközött Lev Favorszkijjal, hogy az orosz kapus eltörte a lábát és le kellett vinni a pályáról. Az oroszok végül 10 emberrel fejezték be a mérkőzést, de több gólt már nem kaptak.

Kevesen gondolták volna, hogy a két nappal későbbi „visszavágó” még fölényesebb magyar sikert hoz. Július 14-én a moszkvai SZKSZ-stadionban 3000 néző gyűlt össze – többségük a vendégeket ment megnézni, azt a csapatot, amely „igazi futballt játszik”. Herczog Ede szövetségi kapitány három helyen változtatta meg az első találkozón szereplő tizenegyet, Révész Bélát Payer Imre váltotta, Vágó Antal helyén Bródy Sándor játszott középfedezetet, Borbás Gáspárt Tóth „Potya” István váltotta a balszélső posztján. Az orosz vezetőség is változtatott: Fjodor Rimsa hátvéden kívül nemcsak az angolokat szórta ki a válogatottból, de a többi orosz játékost is. A kapuba a sérült Lev Favorszkij helyére Dmitrij Matrin, a csatársorba a korábban Finnországnak egy gólt lövő Vaszilij Butuszov, és a norvégok ellen egy gólt rúgó Vaszilij Zsi­tarjov került. Az oroszok ekkor szerepeltették tulajdonképpeni reprezentatív legénységüket. Hivatalosan is ez volt az orosz szövetség válogatottja, amelyet hat szentpétervári és öt moszkvai játékos alkotott, s amely fizikailag is erősebb volt az első csapatánál. A délután öt órakor kezdődő mérkőzés az orosz Alekszandr Sulc bíráskodása mellett zajlott.

A mieink támadásával kezdődött az összecsapás, de a házigazdák ezúttal jóval nagyobb iramot diktáltak. A 4. percben Pataki lövését az új orosz kapus könnyen mentette. Ezt hiába követte folytonos magyar támadás, az orosz védelem helytállt, sőt Zsák Károlynak kellett védenie. A 15. percben aztán Kertész II belőtte a magyarok első gólját. A 20. percben következett az oroszok egyik legveszélyesebb támadása, s Payer Imre csak szögletre tudott menteni. A 36. percben született meg a mieink második gólja, ugyancsak Kertész II pompás lövése nyomán. Az oroszok újra összehangolták a támadásukat, s Zsák szögletre tisztázott. A 39. percben Schlosser megszerezte a harmadik gólt, beállítva a 3:0-s félidei eredményt. Annak ellenére, hogy a második félidő elején Schlosser belőtte a negyedik gólt, az első 60 percben az oroszok egészen jól tartották magukat. Az utolsó fél órában azonban elfáradt a cári együttes és a 64. perctől folyamatosan záporoztak a magyar gólok, pontosan nyolc, a végeredmény 12:0 lett. Első alkalommal esett meg, hogy kétszámjegyű győzelmet aratott a magyar válogatott, amelyből Schlosser öt, Kertész II három, Pataki kettő, Bródy és Tóth „Potya” egy-egy góllal vette ki a részét. Óriási ünneplés közepette vonult be a magyar csapat az öltözőbe az ott lakó és a meccsre kilátogató honfitársak ovációjától kísérve.

A cári válogatott a nagy zakók ellenére sokat fejlődött és ezt követően még négy mérkőzést játszott – kétszer a svédek és kétszer a norvégok ellen –, amelyeken három döntetlent sikerült elérnie. 1914-ben lépett utoljára pályára, sorsát az első világháború kirobbanása megpecsételte. A helyét 1922-től a szovjet labdarúgó-válogatott vette át. Az orosz nemzeti tizenegy a Szovjetunió felbomlását követően alakult újjá 1991-ben, amelyet azóta nem sikerült még legyőznie a magyar válogatottnak. 2020. október 14-én újra pályára lép a két csapat, s Magyarország 108 év után arathat ismét diadalt Moszkvában.

(Cikkünk szerzője, dr. Holmár Zoltán, az 1993-ban létrehozott nyíregyházi Kállay Gyűjtemény történésze.)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 10-i lapszámában jelent meg.)