„Két jó barát”  – fejezetek a magyar és a lengyel futball közös múltjából

A két válogatott közötti futballpremiert patetikus stílusban vezette fel a Nemzeti Sport: „Testvérek jönnek, ha nem is a vér, faj és a nyelv törvényei szerint, hanem a múlt és jelen, a jó idők és balsors, a remények és emlékek örökre összekötő, minden időt és távolságot áthidaló törvényei szerint. (...) Rokon a lelkük és rokon a sorsuk. (...) Ma a sportpályán találkozunk, és nemes vetélkedésben mérjük össze erőnket.”  A szaklap figyelmeztetett is, klubszinten az FTC a Cracoviát csupán 1:0-ra győzte le, az MTK pedig 0:0-t játszott ellene. Fogl II Károly esete érdemel még említést: az Újpest védője a svédek elleni találkozót követően masszírozás, fürdő satöbbi címén 800 koronáról szóló számlát nyújtott be az MLSZ-nek, a szövetség 400 koronát kifizetett, erre Fogl közölte Kiss Gyula szövetségi kapitánnyal, a lengyelek ellen nem lép pályára. Aztán végül késve megérkezett, s elfoglalhatta helyét a védelem jobb oldalán... A találkozón Szabó Jenő góljával nyögvenyelősen nyertünk 1:0-ra, a III. Kerület csatára mégsem kapott többször lehetőséget a legjobbak között, ez volt egyetlen válogatottsága. A későbbi rádióriporter Pluhár Istvánnak a második, s egyben az utolsó.

AZ ÖT KARIKA JEGYÉBEN
Két olimpián találkoztunk a lengyelekkel, 1924-ben Párizsban és az 1972-es müncheni játékok döntőjében. Majd' négy évvel a trianoni béke után az NS így indította útjára együttesünket:  „(...) a magyar futballsport járjon elöl a jó példával, az első olimpiai győzelemhez segítve a megnyomorított, megcsonkított Magyarországot.”   A Sporthírlap szerint a párizsi 5:0-s győzelem után az eredményt a budapesti szerkesztőség előtt nagy tömeg várta,, „a kalapok lerepülnek a fejekről, és az áhítatos csendben ezer és ezer ember énekli a legszebb magyar imádságot: a Himnuszt. Isten, áldd meg a magyart!”    A lap reménykedett abban, hogy játékosaink egy nagy sorozat végeztével Franciaország szívében, Párizsban 10 millió magyar nevében éneklik, hogy „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” Nos, ehelyett az egyiptomi csapás jött, a 0:3...

Két olimpiai aranyérem (1964, Tokió; 1968, Mexikóváros) után az 1972-es müncheni játékokra is Lakat Károly készítette fel a csapatot, de a tornán Illovszky Rudolf szövetségi kapitány vette kezébe az irányítást, ugyanis gyakorlatilag az A-válogatott indult Münchenben. Hogy volt-e létjogosultsága Illovszky szerepvállalásának, abban nehéz igazságot tenni, mert Lakat szakértelme megkérdőjelezhetetlen, továbbá kimondottan „olimpiaspecialistának” bizonyult. Más kérdés, hogy a szövetségi kapitány bejutott csapatával az 1972-es Európa-bajnokság négyes döntőjébe. S ugyan együttesünk a negyedik hellyel, lógó orral tért haza, a játékosok bíztak a kiváló olimpiai szereplésben. A kispadon két dudás volt egy csárdában, a helyzettel kapcsolatban idézném az ezüstérmes csapattagot, Branikovits Lászlót:      „Illovszky Rudolf és Lakat Károly nem mindenben tudott szót érteni.”   A müncheni fináléban kilenc labdarúgó lépett pályára (Géczi István, Páncsics Miklós, Bálint László, Kozma Mihály, Dunai II Antal, Kű Lajos, Kocsis Lajos, Juhász Péter, Szűcs Lajos) az Eb négyes döntőjében szereplő játékosok közül, az ellenfélnél öt olyan volt (Kazimierz Deyna, Jerzy Gorgon, Leslaw Cmikiewicz, Zygmunt Maszczyk, Robert Gadocha), aki helyet kapott az 1974-es vb-bronzérmes keretben. Játékosaink örültek, hogy a másik ág elődöntőjében Kazimierz Górski fiai megverték a szovjeteket, mert nekünk a lengyelek ellen sokkal jobban ment. Az első félidőben nem is volt baj, Várady Béla góljával 1–0-ra vezettünk, de a második játékrészben a lengyel karmester, Kazimierz Deyna fordított.  „Valljuk be, (...) a magyar játékosok döntőbeli teljesítménye, a küzdőszellem, a mutatott játék bizony időnként elkeserítő volt.” A zuhanyhíradó szerint a finálé előtt az ellenfél felvetette, legyen az eredmény döntetlen, ebben az esetben mindkét válogatott aranyérmes – ez a megoldás nem volt ismeretlen a „népi demokratikus” országokban, a harmadik helyért a Szovjetunió 2–2-re végzett az NDK-val, a hosszabbítás sem döntött, így két bronzérmest hirdettek. A mieink állítólag elutasították a békés ikszet, s ezen felháborodva ellenfelünk mindent beleadott...

Debrecenben játszotta első vidéki mérkőzését a válogatott. A Népsport meleg hangú jegyzetben köszöntötte a két ország közötti találkozót. „Tudjuk jól, hogy a vidéki sport sok kérdését nem oldja meg egyedül egy válogatott mérkőzés. (...) A parasztság sportjának igazi megoldása még a jövő nagy feladatai közé tartozik. (...) A felszabadult, kinyílt szemű paraszt a sport iránt is kezd érdeklődni, mert egyre jobban érzi, hogy az is az övé, ahhoz is joga van. És éppen ebben az erjedő, pezsdülő társadalomban jelent a nagy cél érdekében hatalmas segítséget a debreceni válogatott mérkőzés. Biztosak vagyunk benne, hogy ez a mérkőzés tovább erősíti a magyar és a lengyel sport, a magyar és a lengyel nép közötti igaz barátságot!”

Sebes Gusztáv ötödik alkalommal ült a kispadon szövetségi kapitányként, az Aranycsapatból négyen léptek pályára (Bozsik József, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán és újoncként Lantos Mihály). Deák Ferenc négy gól szerzett, az NS ennek ellenére nem volt elájulva tőle:   „(...) az első félidőben úgyszólván semmi sem sikerült. A félidő végén rúgott szép gólja, úgy látszik, visszaadta önbizalmát. Szünet után sokkal élénkebben játszott és ekkor lövései is sikerültek.”  Deák „Bamba” hiába volt gólerős, mégsem tudta megvetni a lábát az Aranycsapatban.  „Maga az eredmény eltörpül a debreceni sportesemény jelentősége mellett”  – mondta Hegyi Gyula államtitkár a találkozó utáni vacsorán, ám a lelkesedést nem követte tett, a következő vidéki válogatott mérkőzésre 1974-ig kellett várni: március 31-én a magyar–bolgárt (3–1) Zalaegerszegen rendezték meg...

Az 1956-os magyar–lengyel a Sebes Gusztávot váltó Bukovi Márton első mérkőzése volt szövetségi kapitányként. A szakvezető a 32. percben lecserélte a négy év után a legjobbak közé visszatérő Szusza Ferencet, akinek ez volt a búcsúmeccse a válogatottban. Ám a szünet után Puskás Ferenc megsérült, ezért az újpesti csatár ismét pályára lépett – mi több, a csapat egyik legjobbja volt, góllal búcsúzott. Összesen 24 alkalommal szerepelt a legjobbak között és 19 gólt szerzett. Az első félidőben nem ment neki a játék,  „a II. félidőben viszont alig lehetett ráismerni. Nagy területen játszott, a támadósor legjobb lövőjének bizonyult, amikor pedig szükség volt rá, a magyar 16-oson belül is segített”.  Bukovi kiemelte: „Dicséret illeti elsősorban azokat, akik sokat vállaltak magukra, így elsősorban Fenyvesit és Szuszát.”   Az NS kifejtette: „Akárhogyan volt is, Puskás sajnálatos sérülése után Szusza visszatért a pályára – és mintha egy másik Szuszát láttunk volna viszont. A második félidőben Szusza kitűnően küzdött, bátran belement az összecsapásokba is, jó labdákat adott társainak és sokat lőtt, méghozzá veszélyesen. Nemcsak játékból, hanem helyes felfogásból is jó példát mutatott a nála fiatalabbaknak.”

DÖME BEVARRTA
Az 1988-as Eb selejtezőjében a lengyelekkel is összehozott minket a sors. Komora Imre kapitányságát követően Verebes József vette át legjobbjainkat, ez volt a harmadik mérkőzése a kispadon. Gáspár József, Szalai Attila, Rostás Sándor és Kékesi Rezső személyében négy újoncot avatott egy olyan találkozón, amelyen már mindkét együttesnek kevés esélye volt az Eb-szereplésre.

Détári Lajos karrierje egyik legszebb gólját rúgta: a 11-es pont magasságából, az oldalvonal közeléből szabadrúgásból csavart jobb lábbal Józef Wandzik kapujának bal felső sarkába. Miltosz Papaposztolu, a görögök korábbi szakvezetője ezt mondta Döméről: „Ahogyan a csapatot mozgatta tért ölelő átadásaival, csak a legjobbaktól, az igazi klasszisoktól látni, szabadrúgásgólja pedig olyan élmény volt még nekem is, amilyet jószerivel az életben csak egyszer láthat az ember, amire csak világklasszis képes.”   A játékos így látta:  „Második gólomat annak is köszönhetem, hogy a játékvezető visszarendelte a szabadrúgást. Először ugyanis a rövid sarkot céloztam meg, ezért a kapus az ismétlésnél oda helyezkedett. Gondoltam, megpróbálom most a másik sarokba rúgni a labdát. Sikerült. Szerintem egy játékos pályafutása során csak egyszer tud ilyen gólt szerezni.”

Az őszi visszavágón már Garami József válogatottjában Varsóban Détári hiába játszott szellemesen és magával ragadóan, ez még a döntetlenhez is kevésnek bizonyult. Ugyanakkor egyöntetű volt a vélemény: „Ha Détári Lajos a jövőben is hasonló szellemben játszik, így futballozik, így lelkesíti, bátorítja, hajtja, dirigálja társait, a jövőben ismét lesz vezére együttesünknek.”

ÉS JÖTT A HÁBORÚ

Az 1938-as vb-n ezüstérmes válogatottunk a torna után nem szerepelt valami jól: négy vereség és három döntetlen után a lengyelek elleni találkozóra 1939-ben már nem Dietz Károly, hanem Ginzery Dénes készítette fel a csapatot. Esélyesként hiába vezettünk 2:0-ra, a hazaiak Ernest Wilimowski három góljával megfordították a meccset. Német szülők gyermekeként Ernst Otto Pradellaként látta meg a napvilágot a Német Császársághoz tartozó Felső-Sziléziában 1916-ban, apja halála után nevelőapja (Roman Wilimowski) a nevére íratta. Amikor a terület már Lengyelországhoz tartozott, Ernstből Ernest lett, belőle pedig lengyel válogatott. Az 1938-as vb-negyeddöntőben a lengyelek hosszabbításban 6:5-re kaptak ki a braziloktól, Wilimowski négy gólt szerzett. A magyarok elleni 1939-es találkozón viselte utoljára a lengyel mezt (1934-től 22 válogatottság, 21 gól). A mérkőzés után öt nappal kitört a második világháború, Wilimowski németnek vallotta magát, játszhatott Sepp Herberger keze alatt Németország együttesében (8/13). Mivel szolgált a Wehrmachtban, 1945 után már nem térhetett vissza Lengyelországba. A pályafutása során 1175 gólt szerző, az NSZK-ban letelepedő egykori csatár a legenda szerint az 1974-es vb alatt meg akarta látogatni a kiválóan szereplő lengyel válogatottat, de nem engedték be a csapat szálláshelyére. Állítólag a szövetségi kapitány, Kazimierz Górski találkozott vele, s mondta neki, térjen haza Lengyelországba, Wilimowski annyit mondott, fél...
Nem félt viszont a rádióriporter Pluhár István – aki az első magyar–lengyelen maga is játszott –, a két vb-ezüstérmes csatárnak, Zsengellér Gyulának és Sárosi Györgynek csak annyit mondott:      „Egyikőtöket sem láttam még ilyen rosszul játszani.”

BISZKU ELVTÁRS BÓLINTOTT

Lengyelország 1966-ban ünnepelte a kereszténység felvételének 1000. évfordulóját, a katolikus egyház erre az alkalomra milliós tömegrendezvényt tervezett Czestochowába, a lengyel vallást és nemzeti identitást szimbolizáló, a magyar alapítású pálos rend Jasna Góra-i kolostora elé. A Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) 1966 tavaszán azzal fordult a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetőségéhez, halasszák el a két ország április 30-ra Budapestre tervezett mérkőzését május 3-ra, s a helyszín legyen a kolostortól nem messze fekvő Chorzów. A kinti testvérpárt két okból is úgy gondolta, hogy bizalommal fordulhat az MSZMP-hez: egyrészt a korábban Lengyelhonban dolgozó magyar szakemberek (Pozsonyi Imrétől kezdve a Fogl testvéreken, Steiner Jánoson, Farsang Ferencen át Kalocsay Gézáig) nagy elismerést vívtak ki, másrészt futballunk népszerűsége alkalmasnak látszott, hogy a lengyel pártvezetőség a társadalmat a maga oldalára állítsa. Ugyanis a mérkőzésre azért volt szükség, hogy elterelődjék a lengyel hívők figyelme az ugyanarra a napra tervezett egyházi ünnepségekről. A lengyelek időpont-módosítási kérelmét március 7-én Jan Kiljanczyk budapesti lengyel nagykövet a következő indokkal terjesztette be a magyar külügyminisztériumnak: „Az sok embert eltérítene a körmeneten való részvételtől.”  A külügy a pártra bízta a döntést, Biszku Béla, az MSZMP KB titkára másnap bejelentette, támogatják, hogy „a magyar válogatott – a korábban kialakított program ellenére is – május 3-án Katowicében játsszon”.  (Chorzów közigazgatásilag Katowicéhez tartozott.) A körmenetről nemcsak a lengyel–magyar találkozóval szerették volna elterelni a figyelmet, hanem egy Legia Warszawa–Tottenham meccsel is, amellyel a varsói katonaklub megalakulásának fél évszázados évfordulóját ünnepelték. A lengyel–magyart 95 ezren nézték meg Chorzówban, s kötelezővé tették a vajdasági egészségügyben és oktatásban dolgozóknak a részvételt a stadionban, Varsóban 70 ezer szurkoló látta a Legia 2:0-s győzelmét a tartalékos londoniak ellen. A lengyel pártvezetők még azt is megszervezték, hogy Czestochowában kihelyezett televíziókon nézhessék a hívők a meccset. Igaz, Katowicében április 18-án röplapokat osztogattak, amelyeken az állt, az emberek ne a meccsre, hanem az egyházi ünnepségre menjenek. Csaknem milliónyian zarándokoltak a kolostorhoz...

S mi történt Chorzówban? Az ellenfél egyik edzője, Antoni Brzezanczyk fogalmazott pontosan: „A magyarok még nálam is jobban örülhetnek az 1:1-nek.”

SZOLIDARITÁS A FORRADALOMMAL
Az 1958-as svédországi vb alatt a Bp. Honvéd lengyelországi túrán vett részt, válogatottjai (Kotász Antal, Bozsik József, Budai II László, Tichy Lajos) nélkül. A magyar diplomácia az 1948 nyarán megkötött lengyel-magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés 10. évfordulójára készült. A kispestiek június 18-án a Ruch Chorzów – a csapatnak Steiner János volt az edzője – ellen léptek pályára, két nappal Nagy Imre miniszterelnök kivégzése után. A halálos ítéleten nemcsak a lengyel közvélemény, hanem az ottani pártvezetőség is felháborodott. Ennek egyik következménye volt, hogy a barátsági szerződés tízéves évfordulójának megünneplésén nem vett részt magas rangú lengyel pártvezető. Az első ember, Wladyslaw Gomulka 1957 tavaszán Nyikita Hruscsovnál kilincselt Nagy Imre ügyében, de eredménytelenül. A következő év elején Budapesten találkozott az MSZMP főtitkárával, Kádár Jánossal, aki megígérte neki, hogy Nagyot nem ítélik halálra. Ezért is érte váratlanul Gomulkáékat a súlyos megtorlás. A Ruch Chorzów–Honvéd mérkőzés előtt a stadion közönsége egyperces néma csenddel tisztelgett az 1956-os magyar forradalom mártírjai előtt. A Kádár-rezsim roppant kínosnak ítélte a kialakult helyzetet, ennek tudható be, hogy az eredményt leszámítva nem jelent meg tudósítás a találkozóról, amelyet a Honvéd Machos Ferenc három góljával 3:1-re megnyert.
Az esetről A néma visszhang címmel dokumentumfilm készült Kovács István író, történész, Mitrovits Miklós történész és Tóth Gábor rendező közreműködésével.  „Teljes volt a szolidaritás a magyarokkal, a szurkolók is tudták, hogy Magyarországra korábban szovjet tankokat küldtek, és ez tragédia. Erről mindenki tudott, az átlagember persze nem sokat tehetett, de maximális volt a szimpátia. Bár a mérkőzésen ellenfelek voltunk, mint lengyelek és magyarok mindig barátsággal néztünk egymásra”      – nyilatkozta a filmben megszólaló Eugeniusz Lerch, a Ruch Chorzów 1958-ban pályára lépő játékosa Csillag Péternek a 2017. november 14-én megjelenő Nemzeti Sportban. (Mitrovits Miklós egyébként a Riválisok a pályán, barátok a hétköznapokban című kiadványában is megemlékezik a lengyelek szolidaritásáról, ahogyan az 1966-os lengyel–magyarról is.)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 20-i lapszámában jelent meg.)