Válogatott: „Egy világ omlott össze bennem” – Kalmár Zsolt a Nemzeti Sportnak

–  Milyen érzések kavarognak a lelkében?     
– Nehéz most bármit is mondani – felelte a Nemzeti Sportnak Kalmár Zsolt, a magyar válogatott és a DAC 25 esztendős középpályása, aki a múlt szerdai, Andorra elleni idegenbeli vb-selejtezőn szenvedett külső oldalszalag-szakadást, így lemarad a nyári, részben hazai rendezésű Európa-bajnokságról. – Miután szombaton közölték a pontos diagnózist, valamint azt, hogy műtét és hosszú kihagyás vár rám, szinte egész este sírtam. Egy világ omlott össze bennem. Aki ismer, pontosan tudja, hogy a bokatörésem után mennyi energiát fektettem abba, hogy minél erősebben térjek vissza, és a mostani idényben is mindent annak rendeltem alá, hogy a klubomban és a válogatottban a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam. Úgy tűnt, a befektetett energia és a kőkemény munka megtérül, érzésem szerint Dunaszerdahelyen és a nemzeti csapatban is jól ment a játék, erre közbejött a sérülés, amely minden reményt és tervet összetört.

– Emlékszik a balszerencsés jelenetre?     
– A meccs hevében nem érzékeltem, hogy pontosan mi történt, csak annyit, hogy amikor talajt fogtam, a bal térdem oldalra hajlott, majd egy pattanást és feszülést éreztem. Azonnal jeleztem a fizioterapeutáknak, jöjjenek, mert éreztem, hogy nem tudom folytatni a játékot. Később visszanéztem az esetet, akkor láttam, hogy miután a felugrás után a levegőben meglöktek, előbb a jobb lábamat tettem le, és talán kevésbé koncentráltam arra, hogy a bal lábam is stabil maradjon. Miután kibillentettek az egyensúlyomból, nem tudtam korrigálni, vélhetően ez okozta a bajt.

– Az esetnél az andorrai csapatkapitány, Márcio Vieira lökte meg. Haragszik rá?     
– Őszintén mondom, hogy nem. Készültünk az ellenfél stílusára, tudtuk, hogy a párharcokat erőltetik majd, az eset után pedig többen odaléptek hozzám elnézést kérni. Hasonló eset minden meccsen történik, a felugró játékost rendre igyekeznek kibillenteni az egyensúlyából. Ez nem volt kirívóan sportszerűtlen szabálytalanság, még akkor sem, ha rám nézve súlyos következményei lettek.

– Mi történt a lefújást követően?     
– Kaptam egy gyors kezelést, bekötötték a térdemet, aztán következett az első MRI-vizsgálat, amely alapján úgy tűnt, négy-öt hetes kihagyással megúszom. Az egyből látszott, hogy a hátsó szalag nem szakadt el, ami megkönnyebbülést jelentett, akkor ugyanis nagyjából egy évre dőltem volna ki. Csakhogy az első vizsgálat a térdemnél keletkezett vérömleny miatt pont a sérülés helyénél nem mutatott tiszta képet, ezért egy térdspecialista tanácsára szombaton újabb MRI következett. Akkor derült ki, mennyire súlyos a helyzet. Elszakadt a külső oldalszalag, és mivel nem tud magától összeforrni, mindenképpen műteni kell, ami négy-hat hónapos kihagyást jelent. Akkor megint csak eszembe jutott: miután a kétezer-tizenhatos Eb-ről lemaradtam, az elmúlt egy évben mindent annak rendeltem alá, hogy hétről hétre tudásom legjavát nyújthassam. Megtörtént, hogy napi két edzés mellett sem mentem haza a családomhoz, inkább erősítettem és kezelésekre jártam, hogy tényleg a maximumot hozzam ki magamból. Bíztam benne, hogy az Európa-bajnokságon segíthetek a csapatnak, a DAC-ban pedig olyan teljesítményt nyújtok, amelynek köszönhetően esetleg nyártól erősebb bajnokságban is kipróbálhatom magam. Erről most le kell mondanom.

– Kit hívott fel először a második vizsgálat után?     
– A menedzseremmel, a szüleimmel, illetve Bernd Storckkal és Marco Rossival is beszéltem, mindenkit megdöbbentett a hír. Azért is nehéz ez a mostani helyzet, mert a hétköznapokban nem érzek fájdalmat. Mankó nélkül járok, mértékkel rá is nehezedhetek a bal lábamra, de ha nem műtik meg most a térdemet, előfordulhat, hogy már sohasem lesz százszázalékos állapotban. Huszonöt évesen ezt nem kockáztathatom meg.

– Mi következik most?     
– Abban maradtunk az orvosokkal, hogy még a héten megoperálnak, utána várhatóan négy-hat hónap kihagyás vár rám. A tervek szerint augusztusban-szeptemberben csatlakozhatok a társakhoz, de ha már így alakult, nem akarom elsietni a visszatérést. Bármennyire is nehéz most erre gondolni és feldolgozni a történteket, azt is tudom, hogy tíz jó évem még lehet a labdarúgásban, most vagyok ideális korban, és semmit sem akarok elrontani azzal, hogy túl korán állok ismét edzésbe. Türelemmel végigcsinálom a rehabilitációt, profi szakemberek dolgoznak majd velem, és mindent megteszek azért, hogy fejben és testben is erősebben térjek vissza. A bokatörésem után sikerült, hiszem, hogy megint képes leszek rá. Abban pedig csak reménykedem, hogy az élet és a sors majd kárpótol mindenért.

– Úgy tűnik, valamiért üldözi a balszerencse: kétezertizenkilencben az Uruguay elleni stadionavató mérkőzésen tört el a bokája, most az Andorra elleni vb-selejtezőn elszenvedett sérülés miatt marad le az Európa-bajnokságról.     
– Érdekes, éppen most mondta édesapám, hogy amikor az utánpótlásban játszottam, a fontos találkozók előtt mindig közbejött valami, és nem tudtam pályára lépni. Egyszer influenzás lettem, máskor belázasodtam vagy ment a hasam. Úgy tűnik, valami mindig megakadályozza, hogy a nagy meccseken ott lehessek. Ezzel együtt természetesen – ha a körülmények lehetővé teszik – a válogatott összes mérkőzésén ott leszek, és a lelátóról szorítok majd a társaknak. Nagyon jó közösség alakult ki a nemzeti csapatnál, rászolgáltunk az Eb-részvételre, és ez az együttes még a „halálcsoportban” is nagyon megnehezítheti az ellenfelek életét.

– Mivel tudná kárpótolni a sors? Minek kellene történnie a következő öt-tíz évben, hogy ne maradjon seb a lelkén a mostani sérülés miatt?     
– Ahogy mondtam, most nagyon nehéz a pozitívumokat keresni, de bízom benne, hogy a következő tíz évben a válogatott kijut majd Európa- és világbajnokságra, ott pedig segíthetek a csapatnak. Szerencsére a szeretteimre és a családomra a nehéz pillanatokban is támaszkodhatok, velem vannak és mindenben segítenek. Emellett önmagamban is bíznom kell, elvégre a mostani idényben sikerült olyan teljesítményt nyújtanom, ami a nemzetközi szinten is megállná a helyét, a válogatottban és a klubcsapatomban is beverekedtem magam a kezdőcsapatba. Mint minden játékos, én is arra vágyom, hogy egyszer erősebb ligában is kipróbáljam magam. Erre most nyáron talán meglett volna az esélyem, hinnem kell benne, hogy képes leszek újra eljutni erre a szintre. Egyelőre viszont a regeneráció a legfontosabb, bízom benne, hogy szeptembertől ismét számíthatnak rám a DAC-nál.