Válogatott: Azt érezzük, hogy egy ország hisz bennünk – Nikolics Nemanja

– Vajon játszik még Eb-n?
– Nem tartom valószínűnek, ugyanakkor kizártnak sem – felelte lapunk érdeklődésére a 40-szeres válogatott támadó, Nikolics Nemanja, aki már kétszeres Eb-résztvevőnek vallhatja magát. – Harminchárom esztendős koromra rengeteget kaptam már a futballtól, de ha még egy Európa-bajnokságon vagy esetleg a világbajnokságon pályára léphetnék, elképesztő lenne! Öt évvel ezelőtt, a franciaországi torna után sokan nem hittek abban, hogy képesek leszünk még egyszer kijutni, mégis megtettük. Ezek után miért ne bízhatnánk abban, hogy az egymást követő harmadik Eb-re is kvalifikáljuk magunkat?! Persze nem akarok telhetetlen lenni, már így is hálás vagyok a Jóistennek, mert egyfelől csodálatos válogatott tagja lehetek, másfelől tizenhét évesen, amikor a szerb negyedosztályban játszottam, még abban sem lehettem biztos, hogy profi labdarúgó válik belőlem. Ehhez képest most már arról beszélhetek, hogy két Eb-n is képviselhettem Magyarországot.

– Melyik adott többet önnek?
– A franciaországi szereplésünket feldolgozó filmet néhány nappal a Portugália elleni csoportmeccsünk előtt néztük meg, fél évtized távlatából fantasztikus volt újra átélni az akkor történteket. A végén úgy álltunk fel a székünkből: hát ez csúcs volt! Aztán megtapasztaltuk, milyen érzés a Puskás Arénában játszani ötvenezernél is több magyar szurkoló, a családtagjaink és a barátaink előtt… Azt nem állítom, hogy a kettő között ég és föld a különbség, ám amiben Budapesten részünk volt, semmihez sem hasonlítható. Mondom ezt úgy, hogy Franciaországban is hihetetlenül jó érzés volt magyar válogatott futballistának lenni. De amit a mostani Eb-től kaptunk, annál többről nem is álmodhattunk volna. Amikor a Puskás Arénához közeledve azzal szembesültünk, hogy gyakorlatilag megállt az élet, mert alig lehet mozdulni a nemzeti mezbe bújt drukkerektől, vagy amikor Schön Szabolcs gólja után felrobbant a stadion, mert néhány másodpercig mindenki elhitte, hogy vezetünk a portugálok ellen, rádöbbentem: atyaég, mit tudunk mi adni az embereknek?! Rengeteget jelentett nekünk az a támogatás, ami kívülről érkezett. Az, hogy az első meccsen elszenvedett háromgólos vereség után a szurkolók megtapsoltak bennünket, óriási motivációt adott.

– A folytatásban jött el az ön ideje, Franciaország és Németország ellen is pályára lépett. Két meccs, két döntetlen…
– Ami tőlem telt, megtettem. Más kérdés, hogy a franciák elleni találkozó igencsak kalandosra sikeredett nekem. Az hagyján, hogy Szalai Ádám korai sérülését követően még arra sem volt idő, hogy bemelegítsek, először akkor sprinteltem, amikor a becserélésem után az oldalvonaltól elszaladtam a sorfalig – az ellenfél ugyanis éppen szabadrúgáshoz készülődött. Alighogy elfoglaltam a helyem, Kylian Mbappé nekifutott a labdának, és bumm, fejbe is rúgott vele, méghozzá jókora erővel. Persze kidőltem, de ahogy feküdtem a földön, csak azért fohászkodtam, nehogy agyrázkódás gyanújával lecseréljenek, mert akkor öngyilkos leszek… Nem akartam azzal bekerülni a Guinness-rekordok könyvébe, hogy másodpercekkel azután, hogy beálltam, levittek… Megint csak azt tudom mondani, hálás vagyok a Jóistennek, mert a pályán maradhattam, és rendkívüli élményekkel gazdagodtam.

– Mi fájt jobban: Mbappé „fejlövése”, vagy a müncheni döntetlen?
– Utóbbi. Az nagyon fájt. Ha van bennem hiányérzet az Eb-t illetően, az a németek elleni kettő-kettő miatt van. Az elmúlt napokban néztem a meccseket a tévében, és szinte csak az járt a fejemben, hogy az ukránok, a csehek, a dánok a nyolc között vannak, mi meg nem, holott nekünk is ott lenne a helyünk! Félreértés ne essék, egy másodpercig nem gondolom, hogy már a világ legjobbjai közé tartozunk, de amit ezen az Európa-bajnokságon letettünk az asztalra, az alapján megérdemeltük volna, hogy sokáig versenyben legyünk. Amikor eszembe jut, hogy a müncheni meccs lefújását követően mi leszegett fejjel ültünk az öltözőben, „odaát” meg ünnepeltek a németek, megnyugszik a lelkem, mert ha ennyire tudnak örülni egy ellenünk elért döntetlennek, az azt mutatja, már nem lesajnált kis csapat a magyar válogatott!

– Reális cél a világbajnoki szereplés kiharcolása?
– Nem akarok ígérgetni, nagy szavakkal dobálózni. Egyvalamit garantálok: mivel előttünk már az a cél lebeg, hogy a vébén is megméressünk, mindent tőlünk telhetőt megteszünk ennek érdekében. A következő selejtezőt Anglia ellen játsszuk, ha ki akarunk jutni a világbajnokságra, ellene is jól kell teljesítenünk! Ebben sokat segíthet a ránk jellemző mentalitás. Az Eb-nek is úgy vágtunk neki, miért ne juthatnánk tovább?! Maximálisan tiszteltük az ellenfeleinket, de nem úgy mentünk fel a pályára, hogy az sem baj, ha ötöt rúgnak, mi már annak is örülünk, hogy itt vagyunk. Amit elértünk, arra büszkék lehetünk, ahogy arra is, hogy a visszajelzések arról tanúskodnak, a határon túl is jó képet alakítottunk ki magunkról. S van még valami, amire támaszkodhatunk: a mögöttünk álló erő. Európa legjobb szurkolótábora a miénk! Az egyik legnagyobb sikernek éppen azt tartom, hogy már nem Cristiano Ronaldo, Kylian Mbappé vagy Harry Kane miatt kapkodják el a jegyeket a válogatott meccseire, hanem miattunk. Egy ország hisz bennünk – ennél több nem is kell nekünk.